Visszazökken a világ?

 

Pest felől az M1, az A4; aztán Bruck an der Leitha (soha el nem feledhető 'emlékével' annak, hogy valaha itt léptünk először idegen földre); Schwechat, a légikikötő; majd az OMV finomítók; és be a bécsi Centrumba végig a Donaustrassen, át a Aspernbrückén (balra az Uránia csillagdával), aztán a Ringek és végül az Opera: mindig az Opera parkolójában állok meg, nem a -1, egyenesen a -2: ott tízből kilencszer van hely (eggyel feljebb éppen fordítva: tízből kilencszer nincs). Föl a felszínre, végig a Kärtnerstrassén, a Grabenen, a Naglergassén, érkezés a Freyungra: Harrach-palota (micsoda jó kiállításokat láttam ott az elmúlt években!), át a passzázson a Herrengasséhoz és megérkeztem a Café Centralba. Ide jöttem. Nincs rá különösebb okom, hogy éppen ide, de mindig. Tízből nyolcszor a lassan nyugdíjba vonuló hidrogén-szőke pincérnő köszön rám - ismerősként és magyarul. Egy ízben hitetlenkedve érdeklődött arról, hogy igaz-e, már Pesten is van Centrál Kávéház. Nagyon kedves; megiszom a kávét és ezzel kielégült az a késztetésem, ami időről-időre ide húz.

Most azonban ezen a felidézésért megtett kiruccanáson nem így történt. A Café Central néhány napra, átalakítás miatt, zárva volt. Sebaj, kávé azért van máshol is! Ámde ahogy a Burg felé tartok, hogy visszajussak a Stephanplatzra befordulva a Kohlmarktba esetleg a Demel cukrászatába térnék kávéért (Erzsébet királyné nyomdokában járva és Cs. Szabóról Lászlóról sem megfeledkezve); nos, ekkor tudatosul bennem, hogy amit a Kärtnerstrassén láttam, az nem Pesten van. Akkor, amikor a felbontott burkolatú utcán a buckákat kerülgettem pesti szememmel fel sem tűnt: mi sem természetesebb ennél. - De nem Bécsben.

Nem az én Bécsemben! Természetesen ott is vannak építkezések (de még mekkorák: a néhány éve felhúzott T-Com székház óceánjárót idéző üvegcsodája talán nem is a legjellemzőbb, csak számomra feledhetetlen) és időről-időre törődnek az utca szintje alatti infrastruktúra karbantartásával is. Nyilván, de nincs megzavarva a város, legyünk pontosak: az utca mindennapi élete. Úgyhogy visszamentem a Kärtnerstrassére, hogy jobban megnézzem ezt a szokatlan dolgot. És megdöbbentem: a fölbontott utcai kövezet helyreállítása aszfalttal történt, nem az eredeti burkolat gondosan rakott kockaköveivel. Sőt, láttam helyet, ahol letagadhatatlanul a "helyreállított" útburkolat újra fel lett bontva. Akárcsak nálunk.

Aligha lehet effélét többször kitalálni; alighanem csak ellesni lehet. Ezek netán hozzánk jöttek, ahelyett, hogy mi mennénk! Én legalábbis azért megyek oda elég megrögzötten, hogy lássak valamit, ami a közvetlen környezetemből hiányzik: hogy tanuljak, vagy csak erősítsem magam. És most azt kellett megér(te)nem, meglehetősen orrba verős módon, hogy éppen fordított a helyzet. Márpedig, ha ők a mintáink (szerintem így kellene lennie valahogy), akkor nekik mi nem lehetünk azok. Ez nem olyan viszony, mint a barátoké: a barátomnak barátja vagyok; inkább a nagybácsi és az unokaöcs viszonyának szerkezete volna itt érvényes: az unokaöcs sohasem tud a nagybácsi nagybácsijává lenni.

Ez a megrögzöttségem a mintával atyai örökség. Apám, aki fiatalemberként sokat volt Svájcban, gyermekként pedig az egyik nyarat a liguri tenger szikláin töltötte, a másikon pedig Karlsbad sétányait járta a szüleivel (manapság Karlovy Varynak hívják), az én nagyszüleimmel. Nos, szerinte - az ötvenes években vagyunk - az embernek hetente egyszer sétálnia kell egy fél órát a pesti Váci utcában és akkor rendben van az élet, már ahogy lehet. Ez az "ahogy lehet" akkor már mindent meghatározott: a józan vágyakat és a lehetséges referenciákat is.

És ez változott meg az utóbbi három-négy évtizedben, sajnos már csak jóval halála után. Számomra Bécs természetesen adódott, mondhatnám: a Váci utca helyett. A legfontosabbá pedig az a tény vált, hogy igen közel van: Bécs elérhető céllá, s így referenciává válhatott.

Először úton London felé voltam Bécsben 1973-ban. A westbahnhofi átszállásra való fél órában. A kiszállás és a beszállás tíz percet vett igénybe. A maradék húsz percben kirohantam a pályaudvar elé és teleszívtam a tüdőmet a bécsi levegővel. A szabadság levegőjével. Aki nem élt akkor, annak fogalma sem lehet arról, amire most utalok. És vegyük úgy: ők jártak jobban.

Aztán néhány évvel később (vagy három, vagy hat, hiszen háromévente utazhattunk Nyugatra) már célzottan Bécsbe. A legelső ráérősebb széttekintésre szemet szúrt, hogy hiszen ez ismerős. Volt a látványban, a városban valami otthonos a számomra. Utóbb megértettem, hogy ez Budapestről jön velem. Bécs sok szempontból olyan nekem, mint Pest, csak egy kicsit nagyobb, gazdagabb és sokkal tisztább. A bécsi házak, paloták, közintézmények magyar megfelelői megtalálhatók például a budapesti Andrássy úton (akkor Népköztársaság útján). A Hofburg nagyobb és sűrűbb, mint a budai vár, a Stefanskirche méltóságának nem vetélytársa a budapesti Szent István bazilikáé (egyáltalán: lenyűgöz a Stefanskirche kimeríthetetlensége: mindig találni benne valami korábban észre nem vett dolgot; de lenyűgöző az is, ahogy az a töméntelen ember, aki egyszerre tartózkodik a templomban és voltaképpen a Stephanplatzon hömpölygő tömeg betüremkedése, egyáltalán nem zavarja meg magát a templomi szakralitást). A Kunsthistorisches Museum árnyékába se jön a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye - legalábbis számomra, például az Arcimboldok miatt. Minden bécsi tartózkodásomat követően még inkább vissza akartam térni oda. És egyre kevésbé ezen turisztikailag is könnyen értékelhető különbségek miatt. Hanem például Wittgenstein háza miatt a Parkgassén (és még véletlenül sem a Hundertwasser ház miatt), amelyet legkisebb huga számára tervezett és ma bulgár kulturközpontként működik. Ez persze már az én személyes életrajzom, pontosabban: sajátvilágom része; nem is biztos, hogy a nyilvános részének része. De nyilvános a Shakespeare & Co. Könyvkereskedés bája a Judengasse egy kis mellékutcájában, a Sterngassén: egy alig több mint tenyérnyi elvarázsolt sziget anglománoknak (amúgy nem csak itt, de szerte Európában, például Párizsban a Szajna partján is): minden könyvet meg lehetett találni, amiről csak tudtunk. És még egy kicsivel többet is. Felért egy nyugat-európai tanulmányúttal valamely nagy egyetemi könyvtárban. Órákat töltöttem benne és jegyzeteltem minden alkalommal; de azért mindig vettem is egyet, fölborítva ezzel minden józan kalkulációt; mindenek előtt a magam számára érzékeltetve, hogy a referencia csakugyan kézzel fogható. A Kelet-európai szürkeségből lehetett bepillantani ezekkel a gesztusokkal egy olyan világba, ahova törekedtünk volna, de esélyünk sem volt ténylegesen (vagyis tartósan) elérni.

És ebbe beletartozott a parfüm, amit megvettünk a Graben valamely üzletében vagy más női csecse-becsék (bizsu, féldrágakő, divatos): ma már nem kell ezért Bécsbe se mennünk, sőt még a pesti Váci utcába se, bármelyik pláza kínálata pontosan ugyanaz, mint a Grabené. Ugyanígy elvesztette jelentőségét a Sterngassén a Shakespeare & Co.: esetenként Magyarországról rendelve meg a könyvet, olcsóbban jutunk hozzá, mindenhez. Ma már annak az őrületnek az ideje is elmúlt, ami a magyarokat (nem engem, a többieket) a Shoppingcenter Südbe vonzotta (és ez nem csak a hiánygazdaság felszámolódásából adódik, de nyilván abból is, hogy akkor még a szabadidő eltöltésének és a vásárlásnak a pláza-módja számunkra ismeretlen volt: oda kellett menni megtapasztalni). Emlékszünk a gorenje rohamokra trabantok tetején és a vámosok viszonyát ezekhez a rohamokhoz. Mindezek a mi vasfüggöny mögötti világunk szimptómájaként jelentek meg számomra: olyanként, amelyek egy kizökkent világról szóltak.

A minta - legalábbis a könnyen megragadható vonatkozásai - elenyészőben vannak. Mintha visszazökkenőben volna a világ (az összes félmegoldással vagy éppen új problémák megjelenésével együtt; olyan problémákéval, mint amit megfigyelhetünk a budapesti belváros kiürülésében, elszürkülésében a plázák megjelenését követően, és amit talán a bécsiek másféle várospolitikájuk következtében elkerültek: a Kärtnerstrasse funkciója lényegileg változatlan, nem így a Váci utcáé). Aminek korábban jelentősége volt, elveszette ezt, de legalábbis elveszőben van.

Mindazonáltal azt gondolom, van a minták között maradandóbb ezeknél. Olyan, amely hosszabb ideig minta marad még. Például az emberekbe fektetett, emberöltőkön keresztül tartó 'nagyberuházás'-okra gondolok. Az arcokra, a mosolyokra, a válaszokra egy-egy interakcióban. Úton Londonból visszafelé vettem észre, még annak idején, hogy Londontól Bécsig egyre csak komorulnak az arcok és átlépve a magyar határt lefagy minden mosoly. Akkor döbbenetes volt és szimptomatikusságában félreérthetetlen. És a magam körüli világot azóta se látom e tekintetben változóban levőnek. Marad Bécs, mint elérhető cél, lehetséges referencia.

Weber szerint a társadalom tagjainak integrációjából jön létre. Abból, hogy tagjai azonos kérdésekben közelálló (de legalábbis egyeztethető) nézeteket vallanak. Mindig is úgy sétálgattam a bécsi utcákon figyelve az arcokat, a tekinteteket, a gesztusokat, hogy figyeltem homogenitásukat. Tudtam úgy tekinteni a velem szembe jövőkre, hogy ugyanannak a világnak a részei. És arra gondoltam, hogy ez így van jól. Lehet bármi nézeteltérés, egymásnak feszülő ellentét (érzésben, értékben, érdekben), de végső soron mindenki tudja, rá van írva az arcára, hogy vannak határok és csak ezeken belül különbözünk. Évtizedekig jó volt nézni a nyílt, derűs tekinteteket az ismeretlen arcokon.

Most azonban ezen legutóbbi látogatásomkor döbbenten vettem észre, hogy ebben is történt változás. Már nem egyfélék az arcok a Grábenen. Egyrészt megjelent egy olyan arc (talán egy új generációé), amely jellegzetesen különbözött a korábbi, mintámul szolgáló arctól. Nem yuppie arc, nem menedzser arc, nem is a 68-asoknak a "virágozzék száz virág"-hoz tartozó arcai, hanem valami más. Talán akkor vagyok pontos, ha azt mondom, hogy úgy vannak ezek az arcok jelen, hogy még sincsenek ott, valami olyan világ hírnökei, amely lokalitását tekintve nem bécsi, miközben az arcokhoz tartozó emberek talán mégiscsak bécsiek: Bécsben rezidensek.

És feltűnt még valami: százával a nők hosszú és bő fekete köntösfélében. Többnyire elegánsak és ékszerezettek és hatalmas fejkendőt hordanak (lenyűgözően finom mozdulatokkal tudják megigazítani a fejükön ezt a hatalmas kendőt; különösen a zárómozdulat döbbentett meg, ahogy a kendő végét fölhúzták hátul a nyakukról a fejük tetejére). És sok közülük csadort viselt. Láttam nem egyet, akiknek a kilátása egy igen keskeny résen volt csak lehetséges. Láttam nem egyet közülük, akinek köntöse alól európai ruházat villant ki vagy egyenesen jeans. A hozzájuk tartozó férfiak (vagy akikhez e hölgyek tartoztak), minden formalitást nélkülöző európai öltözékben voltak, esetenként öltönyben nyakkendővel. Sokszor csak a társaságukban levő hölgyek voltak az árulkodó jelei annak, hogy multikulturális társadalomban vagyunk. Még nem tudom, hogy ez a turista szezonról szól vagy másról. Majd ősszel vissza kell mennem, meggyőződni erről. Akárhogy is van, megváltozott az arcok összetétele, az arányoké; ténylegesen megjelentek integrálódni nem óhajtó arcok, de lehet, hogy mindez még nem szimptóma, hanem csak annak látszata.

És ami számomra a leglényegesebb: egyelőre nem tudom, mit mondjak a lányaimnak: figyeljenek-e Bécsre ők is, mint én vagy már nem érdemes. A mintáinkat elsodorja az élet. Magunkra maradunk?

 

080815; megjelent: a Crossroad 2008. augusztusi számában

Horányi Özséb

 



a lap tetejére