A nemzetlegitimitás napszámosa

Napló és kritika


Volt egyszer egy nemzeti urbánus réteg Magyarországon. Ha e kijelentést szigorúan szociológiai szempontból vizsgáljuk, akkor természetesen nem fogadható el. Mert ez a réteg nem volt sem városi, sem polgári. De: ha urbánusságon nem gazdaságföldrajzi lokalizációt értünk, hanem függetlenül a szociális térbeli elhelyezkedéstől, azoknak a kulturális értékeknek az elsajátítását, amelyek a nyugat-európai városfejlődésben jöttek létre; ha polgáron nem kizárólag tőkés vállalkozót értünk, hanem vagyonértékesítő házgazdaságot és alkalmi vagy rendszeres áruértékesítést, főként azonban citoyen-forgolódást közdolgokban; ha nemzetin nem csökött befelé fordulást, "hazaffyaskodást" értünk, hanem olyan beállítódást, amelynek állandó gondja önmaga és a nemzet "tsinosodása", azaz polgárosodása, akkor előttünk áll a múlt századi reformkor kis- és középnemessége, amelyben ezek a sajátosságok megtestesültek. Ez az embercsoport, amely a társadalmi presztízseloszlás szempontjából, "technikai" értelemben rendnek minősül, gazdasági értelemben eddig járadékos, illetőleg - a birtoktalan nemes esetében - paraszti osztályra oszlik anélkül, hogy világosan tudatában lett volna a következményeknek, az árszabályozó piac intézményesítésén, rendi minőségének felszámolásán és osztállyá való átváltozásán munkálkodik, bázisul szolgált annak a jórészt belőle származó literátori és politikusi értelmiségi rétegnek, amely a nemzetnek a fejlett nyugat-európai országokhoz való felzárkóztatását tekintette hivatásának. "A nemzetnek részt kell venni a nagy küzdelemben, melynek célja a polgári szabadságnak és a nyugati civilizációnak megállapítása lesz" - írja Eötvös József a naplójában.

A reformkori értelmiség eme felzárkózási stratégiája - a nemzeti függetlenség több évszázados fenyegetettsége miatt - egyben nemzetlegitimálás is volt. A nemzeti veszélytudat nélküli nagy nemzetek nemzetlegitimitása "sui generis" jellegű: létük azonos létjogosultságukkal. Ezzel szemben a kis népeké "altri generis" jellegű nemzetlegitimitás: Vörösmarty a "népek hazája, nagyvilág" elé terjeszti a nemzetlét jogosultságának kérdését. S bár ő egy ezredévnyi szenvedésre hivatkozva kér éltet vagy halált, azaz tradicionális nemzetlegitimitás-igényt támaszt, a reformkori értelmiség alapvető fordulatot visz végbe: nem a dicső múltra, hanem jövőbeli pozitív gazdasági és kulturális teljesítményekre hivatkozva akarja a nemzetet a nagyvilág előtt legitimálni. És ennek a jövő- és teljesítményorientált nemzetlegitimitás-igénynek a függvénye a nemzeti identitástudat is: először meg kell tudnunk, hogy van-e és mi a - ahogyan Keresztury Dezső könyvének címe is mondja - Helyünk a világban, Kelet vagy Nyugat népe vagyunk-e, s csak ennek alapján tudjuk meghatározni, "mi a magyar", amire nemzeti identitástudatunkat építhetjük.

Nos, Keresztury, aki egy interjúban el is mondta, hogy a reformkori értelmiséget tekinti példaképének, művelődéstörténeti és művelődéselméleti esszéiben e réteg nemzetlegitimáló és nemzeti azonosságtudatépítő tevékenységét akarja folytatni. És valóban, Rónay György már a hatvanas években észrevette Keresztury Dunántúli hexameterekjéről írván, hogy versei felidéznek "valami reformkort a mában, egy onnét fakadó, onnét örökölt és nemzedékek során továbbörökített hagyományt [...] Mert e hegyek lankáin, eldugott udvarházakban ilyesmi is volt: honfierény és emberség, s legalább őrzése egy jobb, igényesebb, európaibb magyarság hagyományainak", amellyel egybefonódott egy vidéki-városi lateiner polgárság, "amelyből egy Babits, egy Kosztolányi jött, s nem úgy, hogy sajátos lelkületéből sokat, nagyon sokat magával ne hozott volna". Maga Keresztury is büszkén vállalja, hogy ebből az általa egyszer "kisdzsentri"-nek nevezett rétegből jött. Anyai dédapja három megye táblabírája, aki a falubéli szegények ügyét is gondozta, öregapja földbirtokos, de mérnök és bíró is, apja polgármester, aki újságot is írt, keresztanyja "ennek a kisgentrynek a legnemesebb fajtájából való volt, több nyelvet tudott, beutazta az egész világot, szép könyvtára volt, s olvasta is". Ez a réteg - jellemzi Keresztury - "a nemességet nem tekintette kiváltságnak, hanem egyfajta elkötelezettségnek. Az az ember, akinek az Isten tehetséget adott rá, hogy kiművelhesse magát, hogy többet lásson, köteles kis falujával is törődni [...] A gazdálkodni, kereskedni, ipart űzni és igazgatni képes, kiművelt nemesi maradék [...] Voltak itt olyan nemesek is, akik legtöbbször saját osztályukkal is szembekerültek, mert emberségesen éltek és szolgáltak, akik nem váltak jellemtelenné: jó táblabírák, jó alispánok, szociális érzékű papok, falvaik, városaik haladásán munkálkodó mérnökök. Ez a nemesi származású javaréteg volt az, amely nemegyszer fellépett Szálasival szemben is, és sok tagja internálótáborba került. Személyes emlékemből mondom mindezeket, mert jól emlékszem azokra a napokra, amikor a gettó bekerítésének szabotálása miatt Somogy megye alispánját internálták, a főszolgabírót leváltották."

A jellemzés pontos és találó. Mert tényleg az a helyzet, hogy ez az általam nemzeti urbánusnak nevezett réteg 1849 után kisebbségbe kerül osztályán belül, mely egyre inkább kiváltságőrző, nép- és haladásellenes dzsentrivé válik. E folyamat előjelei már a negyvenes évek közepe táján is felbukkantak, amikor például - ahogyan ezt az akkor még töredékrészt Kemény Zsigmond találóan elnevezte - a "bunkokrácia" szembefordult a reformokkal, és Deák Ferencet is megbuktatta "fütykös voksaival". 1867 után pedig, amikor az egyre jobban megerősödő kapitalizmus gazdasági konzekvenciái kibontakoznak, és az árszabályozó piac így szól hozzájuk: "előttem nincsen nagyság", mert csak az számít, hogy valaki milyen termelési javakat: tőkét, földet, munkát tud vinni a piacra, ahol nem lehet kegyeleti szempontokra és történelmi érdemekre hivatkozni, a magyar dzsentri történetszociológiai szempontból éppoly szabályszerűen reagál a piacra, mint minden rendi réteg (az angol gentryt kivéve) a történelem folyamán: elutasítással. Az elutasításból fakadó reakciókat és ügyeskedéseket nincs terünk elemezni. Elég arra utalni, hogy zömmel a "bunkokratikus" réteg vonul be Tisza Kálmán korában, amikor - Babitscsal szólva - a Hivatal mint egy vas Délibáb tűnt fel a magyar szemek előtt, a vármegyei kulcspozíciókba, s ezzel akadályozza a racionális szakbürokrácia kialakulását; hogy e rétegből kerül ki a századvégtől kezdve a neokonzervativizmus szervező funkcionáriusainak tetemes hányada; hogy e réteg válik táptalajává az antiszemita jobboldali radikalizmusnak. Ugyanakkor ezzel a folyamattal párhuzamosan a nemzeti urbánus réteg csendes kisebbséggé válik, összezsugorodik, s Atlantiszként látszik elmerülni a dzsntri-dzsentroid osztály - mint Lukács György szerette mondani - "hatalomvédte bensőségének" tengerében. De a horatiusi "non omnis moriar" nemcsak jobb emberekre, hanem - úgy látszik - jobb társadalmi rétegekre is érvényes: a nemzeti urbánus réteg mindig felszínre dobta, folyamatosan bocsátotta ki magából a magyar művészet, tudomány és irodalom, sőt olykor a politika számára is kiváló értelmiségieit.

Csakhogy ezek az értelmiségiek, bár sajátos lelkületet, elsősorban szolgálatetikát hoztak magukkal bázisrétegükből, nem váltak "organikus értelmiséggé", hanem - azt lehetne mondani - egy specifikus értelemben "szabadon lebegő" értelmiséggé lettek - ha van egyáltalán realitásértéke Mannheim eme kategóriájának. A nemzeti urbánus réteg ugyanis olyannyira összeszövevényesedett a dzsentroid középosztállyal, olyannyira képtelen volt saját érdektársításra - érdekartikulációra és hatékony politikai erővé válásra -, hogy értelmisége nem tudta identitástudatát ráépíteni. Pedig megpróbálta, olykor halálos komolysággal, ami Babitsnál például kilátástalansága miatt majdnem szellemi szuicidiumhoz vezetett: "hogy aki szánja véres, bús kinunkat, / kerek világon nincs rokon; / futunk, s eb rágja roskadó inunkat; / ledőlünk árokpartokon, / és hagynak ott rohadni, / magunkban, mint a holt ebet, / hátuk mögött temetetlenül maradni, / s nem sejtik, bennünk mennyit vesztenek". (Gunnyasztva múzsám, szárnya tollpihéi...).

Ezért aztán nem látnak más megoldást, mint, hitük szerint, az osztály- és pártküzdelmek szenvedélyteli világából közvetlenül a nemzethez emelkedni. Így jön létre az osztálygyökértelen nemzetelkötelezettség, melynek klasszikus tömörségű ars poeticáját Keresztury, aki ennek a nemzeti urbánus értelmiségnek Szekfű-Babits-féle katolikus iskolájából indul, a következőképpen fogalmazza meg: "Én mindig elkötelezett embernek éreztem magamat; az a kérdés, kinek vagyok elkötelezve. És én valahogy a magyar népnek éreztem magam elkötelezve. Nem egy pártnak vagy egy érdekcsoportnak [...] Számomra a magyarság a térben és időben való szolidaritást jelenti minden válságával, ellentmondásosságával együtt. És én ennek éreztem magam elkötelezve, de úgy, hogy ezt a magyar népet csak az emberiség kapcsolatában tudom igazán komolyan elfogadni."

Ám ha lehet is szabadon lebegni genetikusan, bázisrétegtől elszakadva, nem lehet funkcionális értelemben. A nemzetlegitimálás és a nemzeti identitástudat-építés értelmiségi napszámosának, ha egyáltalán cselekedni akar, szövetségesekre van szüksége. Ezért fordul Szekfű a harmincas években egy másik, egy valódi organikus értelmiség, a népiesek felé, s megpróbálja őket egy Bethlen-féle reformkonzervatív szociális politikához kapcsolni. A népiesek azonban radikalizálódnak: részint jobb felé (néhányan antiszemitizmustól és fasizmustól is megfertőződnek), részint pedig bal felé (Márciusi Front). Ez a radikalizálódás elfogadhatatlan Szekfű számára. Ráadásul a népiesek egyik vezére, Németh László szarkasztikus röpiratban szedi ízekre Szekfű állítólagos alkalmazkodásait a hatalomhoz, "labancos" történelemszemléletét, a keresztény-germán kultúrközösséget hangoztató és a Duna-völgyi kis népek sorsközösségét elhanyagoló koncepcióját. Szekfű koalícióra nyújtott keze lehanyatlik.

1945-ben új helyzet állt elő. A nemzeti urbánus réteg mint olyan egybemosatik a globálisan reakciósnak minősített történelmi középosztállyal. 1945 végén, 46 elején Bibó István tesz ugyan kísérletet arra, hogy az "értelmiség, hivatalnokság, középosztály és úriemberség reménytelenül összefonódó komplexumának" differenciáltabb bánásmódot eszközöljön ki, ez azonban pusztába kiáltott szó marad. A nemzeti urbánus réteg, amely mindig is diffúz képződmény volt, most kénytelen osztozni a dzsentroid középosztály megérdemelt sorsában: végképp a magyar történelem süllyesztőjébe kerül. De a nemzeti urbánus értelmiségnek 1945-ben még vannak esélyei. Révai József '45 tavaszán kijelenti, hogy a népi demokráciának az értelmiség "mind a két szárnyára szüksége van, arra is, amelyik Szekfű Gyulát, s amelyik Németh Lászlót követi".

De Darvas József és Erdei Ferenc már nem hagyott kétséget afelől, hogy a munkás-paraszt-értelmiség-szövetségnek megbízható tagja a népi értelmiség kell hogy legyen, még akkor is, ha egyfelől megfertőződött az antiszemitizmustól, s pillanatnyilag "riadtan és utat vesztve áll a változás után", s ha másfelől Erdei el is ismeri Szekfű és iskolája érdemeit: "Az úri középosztály jobb, fejlődőképesebb elemei, az a rész, amely polgárosodni tudott valamelyest és polgári elemekkel talált kapcsolatot. Kétségtelen, hogy ez a réteg az értelmiségi középosztálynak legműveltebb és legsúlyosabb része." A koalíciót a két értelmiségi réteg között azonban nemcsak népies oldalról nem vállalták, hanem Szekfű is visszautasította, kijelentve először is, hogy neki sohasem volt iskolája, másodszor pedig, hogy a népi derékhad, olyan kivételektől eltekintve, mint Darvas, Erdei, Kovács Imre, "Gömbössel poharazott".

Ezzel a nemzeti urbánus értelmiség mint réteg számára is falra íratott a mene, tekel; atomjaira bomlott, s tagjait megtaláljuk a kisgazdapártban (Ortutay), a parasztpártban (Bibó, aki ennek az értelmiségi rétegnek nem katolikus, hanem protestáns ágához tartozik) és a kommunista pártban (Újhelyi Szilárd). Keresztury maga - igaz, azzal a fenntartással, hogy csak szakminiszter lesz - mint parasztpárti látja el két évig a kultuszminiszteri tárcát. És 1946-ban megjelenteti esszékötetét Helyünk a világban címmel. Miközben közéleti-politikai villámok csapkodnak, koalíciós alvilági játékok zajlanak, a népiesek heves támadásoknak vannak kitéve az urbánusok részéről, a Rákosi-éra előszelei kezdenek fújdogálni, egyszóval mindenütt harc és polarizáció, akkor Keresztury e könyvében egy pannon kerub sugárzó nyugalmával, egy reformkori értelmiségi emelkedettségével, az osztálytalan nemzetelkötelezettség ethoszával és Szekfűnél is "nagymagyarabb" történelemszemléletével a "műgonddal dolgozó magyarság" kulturális teljesítményeinek felmutatása mellett azt, amit Szekfű elvetett, megújítja koalíciós ajánlatát a népiesek felé. Mert ha annak idején Szekfű a germán kultúrközösséghez való tartozásunk mellett érvelt, ő most ezzel szemben annak örül, hogy a felszabadulással "visszatérhettünk ismét azokhoz a hagyományos kapcsolatokhoz, amelyek évszázadokon át a távolabbi Nyugat nagy műveltségéhez, elsősorban a francia és az angolszász műveltséghez kötöttek bennünket". Ha Németh László a kelet-európai kis népek magyarságkultúráját "ezer év köti össze az európai műveltség vérkeringésével, elsősorban azonban a kelet-európai parasztkultúrák nagy kiterjedésű övével".

Ám egy ilyen nemzetlegitimálás, amely egyaránt tekint Kelet és Nyugat, sőt Dél és Észak felé, egy olyan identitástudat-építés, amely egységbe foglalja Pázmányt és Bornemissza Pétert, Dózsa Györgyöt és Arany Jánost, Adyt és Deák Ferencet, Széchenyit és Kossuthot, abban a korban teljességgel időszerűtlen volt. Nem véletlen, hogy - mint Keresztury a mostani, bővített kiadás előszavában is írja - könyvének kevés példánya "hamarosan elporladt az akkori nagy hullámverésben". Sem Keresztury műveinek bibliográfusa, sem e sorok írója nem talált a könyvről egyetlen recenziót sem a korabeli folyóiratokban.

Az 1984-ben újra a Helyünk a világban címmel megjelent könyv, amely jórészt az azóta keletkezett esszéket, tanulmányokat és beszédeket tartalmazza, ma időszerűbb, mint 1946-ban volt. Mert a nemzetlegitimáció az alapproblémája azoknak a mai szaktudományos apparátussal készült társadalom-, gazdaságtörténeti és szociológiai munkáknak, amelyek azt vizsgálják, vajon két vagy három történeti régiója van-e Európának, s hogy miként ment és megy végbe Magyarországon a modernizáció? Nincs-e érvényessége Keresztury fejtegetéseinek a nemzeti identitástudatról, amikor oly sokat hallunk a történeti és jelen idejű nemzettudat zavarairól?

Keresztury sajátos típusa a hajdan volt nemzeti urbánus rétegnek és értelmiségének, könyve pedig dokumentumértékű híradás és üzenet azokról, és azok nemzetlegitimáló és identitástudat-építő törekvéseiről, akik úgy látták: "Az összezúzott régi Magyarország romjain ott volt előttünk a forradalom; bár exportálva vagy importálva - már ahonnan nézzük -, de ott voltak keretei, lehetőségei. Az ajándékba kapott reformlehetőségeket vállalni kellett, de végrehajtani is. A feladat iszonyatosan nagy volt.

A hibás fejlődés, tudjuk, új elnyomáshoz vezetett. Ez ellen kelt fel a nép." Nem futottak tehát világgá '45 után, s bár mint réteg széthullottak, egyénenként előbb-utóbb fontos szerepet játszottak művészeti, tudományos és közéletünkben. De súlyos egzisztenciális fenyegetettségben és morális konfliktusokon keresztülmenve, a maguk, pártjuk és nemzetük sorsában átélték, hogy - Heideggerrel szólva - "a lét lényege Semmibe-beletartottságában áll". Ez azonban nem tárgya, csupán demiurgosza Keresztury esszéinek. Csak néha törnek fel belőle félhalk kiáltások a semmibe-beletartottság de profundisaképpen: "Évtizedek alatt elszoktam a hangos beszédtől. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem beszélni, csak inkább azt, hogy magamban beszéltem vagy azokkal az eszményekkel, amelyek ma újra aktuálisak, és amelyekről szerencsére ma újra lehet beszélni." Mert Keresztury ebben Aranyhoz hasonlít, akinek "rejtőzködő alkatát mély empátiával jelenítette meg monográfiájában, s amikor egy interjúban arra kérték, talán mesélne a "nehéz időkről", kitérve a válasz elől, Aranyra hivatkozott, aki élete legnagyobb dolgainak elsiratásakor egy töredék után azt írta: "nagyon fáj, nem megy".

 


Valóság, 1985. 8. sz.

Nagy Endre



a lap tetejére