Horányi Özséb

Néhány megjegyzés

A logika fejlődéséről

(A Kneale házaspár könyvének magyar nyelven való megjelenése alkalmából)[1]

 

(1) A 'logika' tárgya változott az idők során, így a logikának legalább ez okból van története. Ez számomra nem tűnik bizonyítandónak. Ugyan mi tenné szükségessé, hogy egy mai logikus azt gondolja a logikáról, amit egy skolaszta gondolt; hogy egy skolaszta azt, amit egy peripatetikus és hogy egy peripatetikus azt, amit egy megarai - ami természetesen nem zárja ki azt, hogy voltak, vagy lehettek közös gondolataik a logika tárgyáról.

Azt viszont mindenképpen diszkutálandónak tartom, hogy van-e a logika tárgyában fejlődés. Kneale-ék monográfiájában ugyanis egyfajta finalista észjárás fedezhető fel.


(2) Nyilvánvaló, hogy ha fejlődést mondunk, akkor látunk valami ívet: valahonnét valahova, amelyben a részletek valami értelmes összefüggéssé rendeződnek.


(2.1) Nézzük mindenekelőtt, miféle víziót vetít elénk a szerzőpáros! Viszonylag könnyű dolgunk van. Legalább két helyen nyilatkoznak erről: a monográfia első két bekezdésében és az utolsóban:[2]

"A logika az érvényes következtetés alapelveivel foglalkozik; és bizonyos, hogy az emberek már jóval Arisztotelész előtt következtettek és bírálták mások következtetéseit. [...] Mivel a logika nem egyszerűen a helyes érvelés, hanem a helyesség törvényeire vonatkozó elmélet, természetszerűen csak akkor születhet meg, ha a rendelkezésre álló érvelések már tetemes mennyiségben szolgáltatnak számára anyagot." (13)

"[...] tudományunkat legjobb az involúció tiszta elméleteként definiálni, azaz az involúció elveinek általános formáját tárgyaló olyan elméletként, amely eltekint azoknak a kijelentéseknek a sajátos természetétől, amelyek között a szóban forgó viszony fennáll. A logika tudományának ez a képe, mint láttuk, nagyon közel áll Frege arról szóló epigrammatikus nyilatkozatához, hogy a logika törvényei miként viszonyulnak más tudományok törvényeihez, és felfoghatjuk Bolzano azon javaslatának nagyon szigorú értelmezéseként is, amely szerint a logika a tudományok tudománya. Nem kétséges, hogy a mi definíciónk szerinti logikát a gyakorlatban mindig együtt fogják tanulmányozni a tudomány megszervezése szempontjából releváns egyéb tárgyakkal, különösen azokkal, amelyekkel már Arisztotelész, Khrüszipposz, Leibniz, Bolzano és Frege összekapcsolta. Láttuk ugyanis, hogy az általunk használt szűkebb értelemben a logika még a deduktív rendszerek azon elméletével sem koextenzív, amelyet a matematikusok Hilbert nyomán fejlesztettek ki. Akárhogy is nevezzük vagy írjuk le azonban, ez a viszonylag egyszerű tudományág központi helyet foglal el a tudományról való európai gondolkodás nagyszerű hagyományában." (692)[3]

Ez a vízió, nyilvánvalóan, a logikáról vallott azon felfogások tradíciójához kapcsolódik, amely a logikát a bizonyítás vagy az érvelés (éppenséggel a dialektika) tudományának tartja. Ebből a tradícióból emelkedik ki, bár elég sok arisztokratikus elzárkózással, az involúció, mint valami éteri, nem evilági - alkalmasint a logika intellektuális környezetének nem éppen éteri - közegéből.

Van azonban ebben a vízióban egy érdekes, valamiféle önmeggyőzésen alapuló csapda beépítve:

"[...] a klasszikus logika felfogható egy olyan - kijelentéshalmazok közötti - reláció általános elméleteként, amely a következményrelációt speciális esetként tartalmazza. Ha ez a megközelítés elfogadható (és úgy tűnik, összhangban van azzal a hagyományos elképzeléssel, hogy a logika azoknak az érvelési elveknek a tudománya, amelyek bármely témakörben mozgó érvelésekre érvényesek), akkor bárkit, aki a klasszikus logika valamely alternatívája mellett emel szót, úgy kell értenünk, hogy valamilyen tekintetben kifogásolja a következményreláció klasszikus fogalmát. Az eddigiekből ugyanis kitűnik, hogy NEM KONTÁRKODHATUNK BELE A LOGIKA EGYES RÉSZLETEIBE OLYASFÉLE MÓDON, [HOGY...] KÖZBEN ÉRINTETLENÜL HAGYTUK A KLASSZIKUS LOGIKÁBAN HASZNÁLT KÖVETKEZMÉNYFOGALMAT. De lehetséges-e, hogy elvesszük ezt a fogalmat és mégis érveljünk? Azt kétségkívül meg lehet érvelés segítségével mutatni, hogy bizonyos érvelések, amelyekre támaszkodtunk, félrevezetők; de azt nem, hogy az érvelésre vonatkozó egész koncepciónk felülvizsgálatra szorul. Márpedig, ha elemzésünk helytálló, akkor a logika leendő reformere éppen ezt a feladatot tűzi maga elé." (543-544)

Ennek az önigazoló érvelésmódnak logikai, illetőleg problématörténeti vizsgálata nagyon messze vezetne, ezért itt és most csak a figyelmet kívántam felhívni magára a tényre.

Az arisztokratikusnak mondható elzárkózásra számtalan szövegrészletet lehet idézni. Íme néhány:

"Alexandrosz például több helyen mondja, hogy a sztoikusok túl sokat aprólékoskodtak a formákkal, és az érvelések elemzésében szigorúságukkal túlmennek azon, ami az élet szokásos kérdéseiben még hasznos. [...] A MODERN LOGIKUSOK SZÁMÁRA, akik a matematikából tanulták a forma és a szigorúság fontosságát, ezek a bírálatok inkább ajánlólevélnek tűnhetnek [...]" (164)

"De az antik filozófia ügyetlen nyelvezetével való jogos elégedetlenségük gyakran a nominalizmus ABSZURD álláspontjára juttatta őket [...]" (198)

"Mint Boethius írásaiban, itt is bőséges teret kap a loci, azaz a toposzok tárgyalása. Abélard több oldalt szentelt ennek a témának, mint amennyit az előző két fennmaradt traktátus összevéve, és ami azt illeti, ennek jó része igen unalmasnak látszhat A FORMÁLIS LOGIKA FEJLŐDÉSÉNEK NYOMAIT KUTATÓ MODERN OLVASÓ SZÁMÁRA." (213)

"A Port Royal logika bizonyos vonatkozásai Arnauld és Nicole sajátos érdeklődéséről tanúskodnak, amely a saját köreiken nemigen terjedt túl, ám a logikának könyvükben kifejtett általános felfogása széles körben elfogadottá vált, s a következő kétszáz évben a legtöbb filozófus számára megszabta a logika tárgyalásának módját. HA AZONBAN HATÁSUK TOVATERJEDÉSÉNEK FOLYAMATÁT RÉSZLETEIBEN IS NYOMON AKARNÁNK KÖVETNI, AZ HOSSZADALMAS ÉS MEGLEHETŐSEN HASZONTALAN DOLOG VOLNA." (316)

"Minthogy (a levezethetőséggel azonosított) következményreláció Bolzano-féle definíciója a valaha is felfedezhető természeti törvényeknek megfelelő következtetésformákra is kiterjed, Bolzano felhagy minden arra irányuló szándékkal, hogy felsorolja az érvényes következtetés összes típusait. Ám elismeri, hogy egy logikai tárgyú értekezésben mégiscsak szó kell essék a közkeletűen a formális logikához tartozónak tekintett típusokról, s ezért egy tizenhárom részre tagolódó fejtegetésbe kezd. Az eredményt nem könnyű követni, s aligha tekinthető a tudomány fejlődéséhez való jelentős hozzájárulásnak. Mint már említettük, Bolzano nem tartja lehetségesnek a formális és a materiális éles szétválasztását, így nem meglepő, hogy a kifejtettek nem valamilyen nyilvánvaló elv szerint tagozódnak. ÉRDEKES KÉRDÉS AZONBAN, HOGY EGY ILYEN TEHETSÉGES LOGIKUS MIÉRT NEM TUDOTT ELŐRELÉPNI EZEN A TERÜLETEN." (363)

"Érdekes elgondolkozni azon, milyen változtatásokat tehetett volna [Boole] a Laws of Thought átdolgozásában, de azok a válogatások, amelyek utolsó néhány évének vázlataiból megjelentek, arra engednek következtetni, hogy inkább episztemológiai nézetei fejlődtek tovább, mintsem munkájának formális oldala. [...] EZÉRT VALÓSZÍNŰTLENNEK TŰNIK, hogy jobb könyvet alkothatott volna, ha tovább dolgozik is. ROSSZ NYOMON VOLT, amikor a logika alapját az emberi értelem felépítésében vélte felfedezni." (393)

"Frege Fogalomírása a formális logika első valóban átfogó rendszere. Arisztotelészt elsősorban az általános kijelentések bizonyos mindennapos változatai érdekelték. Megfogalmazta UGYAN a nem-ellentmondás és a kizárt harmadik elvét, amelyek a logikának egy mélyebben fekvő területéhez tartoznak, mint az ő szillogisztikája, de NEM ISMERTE FEL az elemi logika rendszeres kidolgozásának SZÜKSÉGESSÉGÉT. Ezt a kidolgozást Khrüszipposz, LEGALÁBBIS RÉSZBEN, megalapozta: de sem neki, sem a consequentiákról író középkori logikusoknak NEM SIKERÜLT VILÁGOSAN KIMUTATNI az elemi és az általános logika közötti összefüggést. Leibniz és Boole, felismervén a párhuzamot az elemi logika összefüggései és az általános logika bizonyos, tulajdonságokról vagy osztályokról szóló állításai között, elvont stílusban kidolgoztak egy olyan kalkulust, amely LÁTSZÓLAG mindkettőt lefedi; DE EGYIKÜK SEM TÁGÍTOTTA KI ANNYIRA a logika tradicionális felfogását, hogy a relációk elmélete is belefért volna. [...] Frege műve EZZEL SZEMBEN minden lényegest tartalmaz a modern logikából [...]" (484)

"Nevezhetjük-e Post m-értékű rendszerét alternatívlogikának? A válasz attól kell hogy függjön, milyen jelentést tulajdonítunk a 'logika' szónak. HA HAJLANDÓK VAGYUNK EZT AZ ELNEVEZÉST MINDEN OLYAN RENDSZERRE ALKALMAZNI, AMELYBEN TALÁLHATUNK BIZONYOS FORMÁLIS HASONLÓSÁGOT FREGE RENDSZERÉHEZ, akkor mondhatjuk azt, hogy ez a rendszer logika. Nem éppen képtelenség, hogy így tegyünk, hiszen a 'geometria' szó használatát éppen így terjesztették ki. De ha megtesszük ezt, el kell ismernünk, hogy egy formális rendszernek, amit a szónak ezzel az új szakkifejezésként való használatával logikának nevezünk, nincs szükségképpen köze az érveléshez. Azt kivált nem tételezhetjük fel, hogy ha a 'logika' szónak ezen értelmében alternatív logikákat állítunk elő, ez valamennyire is bizonyítaná azt, hogy Frege rendszere nem megfelelő arra a célra, amelyre szánták, vagy hogy pusztán konvencionális lenne. De ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a 'logika' szót olyan rendszerekre tartsuk fenn, amelyek értelmezhetők a kijelentések közötti relációkra hivatkozva, ismét csak azt mondhatjuk, hogy Post m-értékű rendszere tág értelemben véve logika ugyan, de amellett kell maradnunk, hogy tulajdonképpen nem alternatívája Frege kétértékű rendszerének [...]" (538)

Mindezekkel az idézetekkel csak arra akarok rámutatni, hogy - vélhetően - miként irányítja ez a vízió egyes konkrét esetekben a szerzők tollát: hogyan válnak történetietlenné egyes pontokon víziójuktól irányítva.

A magyar kiadáshoz írt pótfejezetben már Ruzsa Imre is szóbahozta, hogy a Kneale házaspár víziója túlzottan szűknek mutatkozik:

"Az előző szakaszokban beszámoltunk a logika fejlődésének az utolsó húsz évben elért legfontosabb eredményeiről. Ám ha elfogadjuk a logika tudományának azt a körülhatárolását, amelyet könyvünk szerzői az utolsó fejezet utolsó szakaszában javasolnak, akkor az említett eredmények kívül esnek a logika határain. A javasolt értelmezés szerint ugyanis a logika csak az ún. szűkebb (elsőrendű) logikát - s esetleg még a logikai modalitások elméletét - foglalja magában, kizárva az azonosság elméletét is. [...] Ezek a megfontolások arra intenek, hogy a szűkebb értelemben vett logika határait sem tanácsos túlságosan szűkkeblűen megvonni. Talán mégsem lenne bölcs dolog megismételni Kant hibáját, véglegesen lezárva e diszciplínát - most nem a tradicionális-iskolás logikával, hanem az elsőrendű logikával. A logika tudománya aligha lehet aktív és szerves része a következő évezred emberi kultúrájának, ha lezárjuk bővülésének, továbbfejlődésének lehetőségét egy elhamarkodott defínicióval." (732-734)

Ha valóban szűknek látszik ez a vízió, akkor mindenképpen indokolt másféle víziók számbavétele.


(2.2)
G. Ryle a formális és az informális logikáról elmélkedve (1953/1964) egy másféle víziót vetít elénk. Ennek értelmében a logika fejlődését olyan folyamatnak tekinthetjük, amelyben egy (korábban) formális logikai módszerekkel meg nem közelíthető téma (ha tetszik: matéria) kezelhetővé lesz a logika fejlődése következtében. Mondhatnám Ryle szavait idézve: annak feltárását jelenti a fejlődés, hogy egy téma kifejtéséből miként szűrődnek ki fokozatosan a téma iránt közömbös elemek, illetőleg struktúrák és miként válik viselkedésük formálisan is tanulmányozhatóvá.

Komoly megerősítését vélheti felfedezni ez a Ryle-féle vízió például abban az eseménysorban, amely a relációk logikájának kidolgozását mondja el: a gyanú, hogy a viszonyok logikailag tárgyalhatók, illetőleg tárgyalandók, igen régi. Petrus Hispanus is, Ockham is értekezett már erről. Az első komoly nekigyürkőzés De Morgantól eredeztethető. A kidolgozás pedig Peirce, illetőleg Schröder érdeme. Szép ív. Amely ív egyébként jól követhető a Kneale monográfiában; s ez példázza azt is, hogy a két vízió nincs feltétlenül ellentmondásban egymással.

Pontosabban fogalmazva: a Ryle-féle minden különösebb nehézség nélkül tudja magába fogadni a Kneale-típusút, s főként ennek táglelkűbb változatát. Fordított esetben: a Kneale-típusú is képes számot adni a Ryle-típusúról - de szemlátomást csak akkor, amikor már van mit befogadni. Ez volt az eset a relációkkal. Ám ha egy nyitott kérdésről van szó, nyitottabbról, mint a relációk logikájáé az ötvenes években, akkor egészen más az eset. Éppen ebből a szempontból találunk szemet nyitogató mondatot például a 629. oldalon Ryle-nak a kategóriákkal, illetőleg a típusokkal kapcsolatos felfogásáról:

"[...] a típuskülönbség jele a felcserélhetőség hiánya bizonyos kontextusokban. Ennek alapján viszont kételyeink támadHATnak, hogy van-e egyáltalán két azonos típusú szó." (629)

Szinte már mulatságos az a rémület, ami ebben a feltételes módban benne van. Miért volna baj az, ha kiderülne, hogy tényleg nincs két azonos típusú dolog? Avagy nem a tények feltárása a cél?

Kétségtelen, hogy ebben a vízióban is felfedezhető olyasféle finalitás mint a Kneale-félében; de az is nyilvánvaló, hogy ebben természetesebben van benne a logika organon jellege, mint az előzőben. Mindenesetre mondhatjuk: a logika fejlődése - Ryle víziója szerint - az analízis finomodásában lelhető fel, s abban, hogy a nyelvnek egyre nagyobb töredékére terjed ki. Ez részben azt jelenti, hogy egyre nagyobb töredéken tudjuk a formálisat és a materiálisat egyre precízebben megkülönböztetni. Ryle víziójában a formális és az informális elemzés nem egymással harcban álló, hanem partnerek egy közös cél érdekében. S ez kétségtelen ellentétben áll a Kneale-féle vízió kirekesztő attitűdjével.


(2.3)
Egy harmadik víziónak tekinthető az, amely a logika fejlődését a természetes nyelv logikai rekonstrukciójának kibontakozásában látja. Mondanom sem kell, hogy ez a vízió is legalább Arisztotelészig vezethető vissza. Ez is legalább olyan nagy jelentőséget tulajdonít a kategoriális elemzésnek, a tipológiának mint a Ryle-féle előző vízió; de talán mindkét előző víziónál nagyobb jelentőséget tulajdonít annak a gondolatnak, hogy a logikai vizsgálatokat befolyásolja az a nyelv, amelyen a vizsgálatokat végzik.

E víziónak a nyomai A logika fejlődése című kötetben több helyen is tettenérhetők, például:

"Valójában azt mondhatjuk, hogy a görög nyelv sajátosságai következtében a változók használata által nyújtott technikai előnyökért cserébe a logikát évszázadokig terhelte egy filozófiai homályosság hatása [...] Arisztotelész természetesen nem volt tudatában ezeknek a nehézségeknek. Olyan megfogalmazásokat választott, amelyek lehetővé tették számára a technikai feladat megoldását, a filozófiai interpretációt pedig homályban hagyta." (69-72)

Ez már csak azért is természetes, hiszen a logikát a bizonyítás, az érvelés, a meggyőzés - vagy ahogy időnként mondták: a dialektika - eszközének tekintették. S mi sem természetesebb, minthogy ez a sajátos funkciójú kommunikáció nyelvi kommunikáció.

Elég érdekes és elgondolkoztató az a tény - ha jól olvasom a Kneale kötetet -, hogy bár a nyelvet a logika, és a nyelvészet egyaránt vizsgálata tárgyának tekinti, kettejük viszonya még nincs szisztematikusan problémává téve. A logika fejlődéséből legalábbis semmit sem tudhatunk meg arról, hogy miben tér el az egyik a másiktól. Miben lehet megragadni különbségüket? A kezdet kezdetén voltaképpen megkülönböztethetetlenek. Később is vannak szorosnak mondható kapcsolatok, például a Port Royal grammatikában-logikában. Az elmúlt húsz-harminc év meg egyenesen zavarba ejtő, egyik-másik publikációt olvasva. Dehát - való igaz! - ez már kívül esik Kneale-ék vizsgálódásainak terepén. A Kneale kötetből legfeljebb annyi következik a nyelvészetre, hogy az nem az involúció körül szerveződik - dehát ez nem sok. Pedig biztos, hogy több kellene erről, legalább annyi, mint ami a matematika és a logika kapcsolatával foglalkozik. Nekem úgy tűnik, ez is van legalább olyan mélységű és komolyságú kérdés, bár nem annyira a teóriaalkotás szintjén, hanem az alkalmazásén.

Visszatérve a logikának, mint a természetes nyelv rekonstrukciójának víziójához, az biztosnak látszik, hogy a nyelv, illetőleg a nyelvi kommunikáció szerepe a logika kezdeti felfogása szerint meglehetősen passzív. Külsődleges. Az érvelésre, a bizonyításra, azaz a dialketikára, s így a gondolkodásra vissza nem ható burokként, csomagolásként tekintették.

Amikor hatása érvényesült, az hiba volt, valami rossz megoldás:

"Abélard ugyanis azt mondja, hogy a logika tudományának dolga a szavaknak jelentést adó konvenciók tudatosítása és így annak vizsgálata, hogy mit tartalmaznak a különféle kifejezések, a fizika dolga viszont az, hogy feltárja, vajon rendelkeznek-e a dolgok a különféle kijelentésekben nekik tulajdonított sajátosságokkal. Ezután azonban nyomban hozzáteszi, hogy aki logikával foglalkozik, annak tanulmányoznia kell a különböző dolgok természetét, hogy megértse, mi értendő az egyes szavakon, és azt állítja, hogy ez a tevékenység a szavak használatára vonatkozó konvenciók alakítása érdekében (pro vocum impositione) történik. Úgy tűnik tehát, az az elképzelése, hogy a nyelv annyira szabályossá tehető és megjavítható, hogy megtanulása az összes tudomány birtoklásával felér. Ha Abélard csakugyan így vélekedett, akkor ő volt az első tagja egy válogatott, de elég szélsőséges társaságnak." (217)

Huszadik századi fejleménynek kell tekintenünk azokat a felismeréseket, amelyek azt mutatják, hogy maga az eszköz, a nyelv nem pusztán passzív közege a kommunikációnak (az érvelésnek, a bizonyításnak, stb.), a gondolkodásnak mint azt korábban gondolták. A felismerésben a nyelvészet járt az élen Sapirral és Worffal; a stafétabotot aztán a filozófusok vették át: Wittgenstein, Ryle és a többiek; végül aztán a logika kutatási programjává vált a természetes nyelv logikai rekonstrukciójában, például R. Montague munkáiban. Ezt a fejleményt azonban - néhány lekicsinylő megjegyzést leszámítva - Kneale-ék már nem regisztrálták. Pedig megtehették volna.


(2.3.1)
Ráadásul meg sem állhatunk itt. Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy észre ne vegyük: az olyan felismerések, mint amik életrehívták a beszédaktus elméletet, a természetes nyelv logikai rekonstrukcióján belül vannak. Velük korábban nem tárgyalható problémák válnak tárgyalhatóvá, a példánál maradva: Wittgenstein felfogása a jelentésről, mint használatról vetette fel a problémát (1945-1949/1953); Austin megtette a legfontosabb lépést a nyelvhasználat szimbolikus logikai tárgyalásához (1955/1962); Searle két fontos könyvében pedig ezt kidolgozta 1969-ben, illetőleg 1985-ben.

Igazságtalanok vagyunk azonban, ha ezt is számon akarjuk kérni a Kneale monográfiától - bár felfigyelhettek volna legalább Austin 1955 előtti munkáira!

És a fejlődés nem állt meg. Ma már kezd elég világosan látszani az is, hogy a beszédaktus-elmélettel miféle kihívásokat von(t) a logika saját fejére. Nem kétséges, rövid néhány év és olyan kérdésekkel kell szembenézni, amelyek jogosságát a hipermodern neurobiológia, illetőleg az evolúcióelmélet is konfirmálja, tehát olyan felismerésekkel, hogy a nyelv és vele együtt az egész megismerés minden ágával-bogával nem csúcsa valami sornak (ráadásul nem is egyszerűen csak humán probléma, mert szubhumán és szuperhumán is); nem végcél és nem kiindulópont alapkutatási programokhoz, hanem eszköz. És alapvetően nem a világ megismerésének eszköze, hanem a survival, illetőleg az életminőség javításának eszköze, amely eszközt 'azután', 'mellesleg', 'egyébként', 'hamár, akkor' másra is használjuk, másra is tudjuk használni, megismerésre például. Ezen másra-való-használat pedig akár an sich is vizsgálható.


(2.3.2) A természetes nyelvi rekonstrukció célként való kibontakozásának van egy másik elágazása is.

A legegyszerűbb most, ha az előzőhöz kapcsolom, bár máshogy is be lehetne vezetni.

Ha a logikailag rekonstruálandó nyelv eszköz, akkor nem hagyhatjuk számításon kívül azt sem, hogy ugyanannak a survival-nek, és az életminőségjavításnak vannak más (szimbolikus) eszközei is, melyek megismerésben való szerepét sem lehet vitatni. Nemcsak a beszédaktusok segítségével érjük el céljainkat, valósítjuk meg törekvéseinket, hanem igen sokféle egyéb szimbolikus és nem szimbolikus aktussal is, amelyek mindegyikében eszközhasználat is megvalósul.

Mi a mondanivalója ezen nem nyelvi eszközről, illetőleg nem nyelvi aktusokról a logikának? Mi tehát a de facto mondanivalója? A Kneale monográfiában sok helyen elszórva felfedezhetjük az idetartozó morzsákat.

A tradíció legalább Arisztotelészig nyúlik vissza, aki a Hermeneutikában kifejti, hogy a beszédnek legalább három fajtáját lehet megkülönböztetni: az írottat, a szóbelit és a gondolatit. A középkorban élő a tradíció például Avicennánál, Abélardnál, Ockhamnál, Aquinóinál. Aquinóinál jelenik meg a lélekben levő természetes jel vagy intentio fogalma. Saussure sajátos jelfogalma echozza ezt a huszadik században. Peirce meg egyenesen arról beszél, hogy a jelek tudománya, a szemiotika csak más elnevezés arra a diszciplínára, amit egyébként logikának neveznek. Ez a tradíció azonban legalább J. Locke-ig követhető vissza.

Két utat látok a nem nyelvi szimbolikus aktusok logikai kezelésére. Az egyik: beszédaktusok módjára való felfogásuk, mint teszi ezt például M. Black, N. Goodman, S. Kjorup, J. Searle, K. Walton. A másik: egy szituációszemantikai megközelítés, amely az előzőnél tágabb keretből kiindulva lenne képes vizsgálat tárgyává tenni ezeket a szimbolikus aktusokat.[4]

Ezek a megjegyzések azonban már végképp túl vannak a Kneale monográfia időhorizontján. Pragmatikáról ebben a műben egyáltalán nincs szó, hiszen az első, a monográfia mentalitása szerint is méltányolható pragmatikai mű R. Martiné 1959-ben jelent meg.

Nyilvánvaló, hogy az előző megjegyzést nem holmi számonkérés sugallta, hanem inkább a további fejlemények nyugtázása. Ezért egyetlen dologra szeretném a figyelmet ráirányítani, egy olyanra, amely a könyv észjárásán belül is felismerhető, de voltaképpen ebből ki is vezet. Ez pedig a vizsgálandó egység megválasztásának kérdése. Másként, az alapkategóriá(k) kiválasztásának kérdése.[5] Vagy hogy a most példaként bemutatandó problémánál maradjak: ez a kép kategoriális szerkezetének kérdése.

Tekintsük először is a következő megállapításokat:

(T1) Raymond Barre Budapesten.

(T2) R.B. Budapesten tartózkodik.

(T3) R.B. és Lázár György a Parlamentben.

(T4) L.Gy. és R.B. a Parlamentben.

(T5) R. B. és L.Gy. a Parlamentben találkoztak.

(T6) R.B. és L.Gy. tegnap a Parlamentben találkoztak.

(T7) L.Gy. a Palamentben üdvözölte R. B.-t.

(T8) L.Gy. a Parlamentben üdvözölte a francia miniszterelnököt.

(T9) L.Gy. a Parlamentben köszöntötte a francia miniszterelnököt.

(T10) L.Gy. a Parlamentben fogadta a francia miniszterelnököt.

(T11) L.Gy. a Parlamentben kézfogással üdvözölte a francia miniszterelnököt.

(T12) L.Gy. a Parlamentben meleg kézfogással üdvözölte a francia miniszterelnököt.

(T13) Az, akit L.Gy. a Parlamentben üdvözölt, a francia miniszterelnök.

Elég talán egy pillantást vetni ezekre a kifejezésekre ahhoz, hogy megállapíthassuk, igen sok szempontból különböznek egymástól. Vannak köztük olyanok, amelyek szigorúan véve nem is mondatok, bár könnyen ki tudjuk egészíteni őket. Ilyen a (T1) és a (T3). Vannak köztük olyanok, amelyeknek azonos logikai formájuk van: a (T8)-nak és a (T9)-nek. Vannak köztük olyanok, amelyek csak egyszerűbb esetek megörökítésére alkalmasak és olyanok, amelyek komplexebbekre is: a (T11)-nél a (T8) kevésbé komplex esetet tud megörökíteni, a (T12) pedig komplexebbet a (T11)-nél. Van köztük azonossági állítás, ilyen a (T13), és lehetne még folytatni. Azt állítom viszont, hogy ezek mindegyike alkalmas arra, hogy megfelelő körülmények között egy-egy eset megörökítéseként funkcionáljon. Nyilvánvaló, hogy különböző eseteket tudnak ezek a kijelentések megörökíteni. Hogy milyeneket, illetőleg hogy miféle különbségekről tudnak számot adni, azt egy igazságfeltétel-szemantikában, gondolom, lehet kezelni.

Szeretném, továbbá, a sajtófotót is esetmegörökítésként tekinteni. Álláspontom az, hogy a fotó ugyanazt mondja (nyilván metaforikus értelemben), mint a (T1), illetőleg a (T2). S az is, hogy ez a fotó ugyanazt mondja mint a (T3), illetőleg a (T5). És ugyanez elmondható a fotóról és a (T6)-ról, a fotóról és a (T7)-ről és így tovább. Azt is gondolom - máshonnét közelítve a problémához -, hogy különösebb nehézség nélkül jellemezhetők olyan esetek, amelyek megörökítését egyaránt el tudja végezni a fotó vagy a (T2); illetőleg olyan esetek, amelyeket a fotó vagy a (T4); illetőleg olyan esetek, amelyeket a fotó vagy a (T6) és így tovább. Ezzel együtt azt már viszont nem gondolhatom, hogy bármely kijelentéspárhoz található olyan eset, amelyet a pár bármelyik tagja meg tud örökíteni; a kijelentések közti különbségek ugyanis egyértelműen köthetők lexikai, illetőleg szintaktikai különbségekhez.

Nem ennyire egyszerű viszont a helyzet a fotóval kapcsolatban. Végeredményben azt kell megmagyarázni, hogyan tudja egyazon fotó a különböző eseteket megörökíteni.

A magyarázat megkísérelhető volna esetleg a "Fáj a fejem." mondattípus magyarázatának mintájára. Ezzel a mondattípussal ugyanis attól függően, hogy ki mondja ki a mondatpéldányt és mikor, más és más állítás tehető. Mondhatnánk tehát ennek alapján, hogy a különbségek az eltérő kontextusokhoz köthetők.

Így a fotó esetében mondhatnánk azt, hogy sem nem lexikai, sem nem szintaktikai, hanem valamiféleképpen pragmatikai természetű a determináció, a szabályozottság.

Végsősoron nincs ebben semmi meglepő és nem korlátozódik ez a pragmatikai determináltság csak a fotóra. Jól ismert nyelvi példák említhetők: 'a szép jövő képe' és a 'Horányi Özséb képe' szintaktikailag azonos felépítésűek, semmi jele annak a szemantikai különbségnek ami a 'képe' funktor viselkedésének különbségével hozható kapcsolatba a két különböző kontextusban. Ugyanilyen típusú különbség figyelhető meg a 'szükségszerű, hogy...' és a 'tény, hogy...' partikulák viselkedésében.

A példák száma még szaporítható volna. De térjünk vissza a fotóra és a vele kapcsolatba hozott kijelentésekre! Tulajdonképpen azt a kérdést kellene megválaszolni, hogy miféle kategóriákban írható le a fotó esetén maga a jelenség. És mit jelent mostmár az, hogy ilyen jelentős kategoriális különbségeket megvalósító szimbolikus eszközök ugyanazt mondják? Mik ennek a feltételei és határai a kategóriák "nyelvén"?

Vegyük a (T3)-at és a (T4)-et. Mindkettő lehetne a kép aláírása. Az egyik ténylegesen is az. A (T3) és a (T4) különbsége a tulajdonnevek sorrendjének különbségében van. A (T4)-et azonban kevésbé tekintjük elfogadhatónak az adott fotó alatt aláírásként. Biztos az is, hogy ez a probléma nem a köznyelvi 'és' ismert aszimmetriájából adódik, hanem a fotó és a szöveg sajátos (szintaktikai ?) viszonyaiból következik. Mindazok, akik ismerik Lázár Györgyöt vagy Raymond Barre-t vagy mindkettőt észre tudják venni, hogy az 'és' bal oldalán álló névhez nem a kép bal oldalán látható személy tartozik.

Most induljunk ki abból, hogy Lázár Györgyöt ismerjük, pontosabban felismerjük, mert már láttuk vagy legalábbis láttunk róla képet, vagyis tudjuk azonosítani. A kép másik szereplőjét viszont nem ismerjük. A fotó és a szöveg együtteséből azonosítható viszont, miután ismeretség miatt a kettő közül az egyiket "kizártuk". Ezek után már több kérdésre tudnánk válaszolni Raymond Barre-ral kapcsolatban. Arra például, hogy milyen a termete, hogy áll a füle, milyen a frizurája és így tovább. Talán nem tudnánk minden lehetséges kérdésre válaszolni, de nagyon sokra igen. Vagyis tettünk szert bizonyos tudásra a kép által.

Ha elfogadható az, amit felvázoltam, akkor igaza van N. Goodmannek, amikor azt mondja, hogy a képek predikátumként működnek. Raymond Barre termetéről, arcvonásairól ezen predikátumok által is szerezhetünk információt.

Ugorjunk át most a kép másik szereplőjére: jóformán egyetlen pillantás elég: különösebb nehézség nélkül tudtuk Lázár Györgyöt azonosítani. Következésképp semmi értelme úgy tekinteni a Lázár-György-képre, hogy az is predikatív funkciót tölt be. Éppen ellenkezőleg, a fotónak ez a részlete mint referálást végző részlet (támpont) működik. Leginkább talán egy deskripcióhoz volna hasonlítható. Ennyiben tehát nincs igaza Goodmannek a kép predikátum karakterét illetően.

Fontos továbbá azt is észrevennünk, hogy ha egy olyan néző szempontjából kellene leírnunk a helyzetet - mondjuk egy franciáéból -, aki jól ismeri Raymond Barre-t, de nem ismeri Lázár Györgyöt, akkor éppen ellenkező leírást kellene adnunk. Raymond Barre képét írnánk le deskripcióként és Lázár Györgyét predikátumként.

El tudom képzelni, hogy egy finomabb elemzés azt is meg tudja mutatni, hogy valójában Lázár Györggyel, illetőleg Raymond Barre-ral kapcsolatban a képből "kiolvasható" támpontok eloszlásának különbségéről van szó a két esetben: a Raymond Barre-kép teljes egészében predikatív funkciót betöltő támpontokból áll, míg a Lázár György-kép támpontjainak túlnyomó többsége deskripcióként funkcionál, s csak kisebb része predikátumként.

Az igazán fontos dolog itt a különbség: ugyanazok a támpontok a képnézés (képhasználat) egyik esetében így-és-így oszlanak meg és funkcionálnak deskripcióként, illetőleg predikátumként, egy másik esetben pedig úgy-és-úgy. Ebben az a szélső eset is benne foglaltatik, amelyben valamennyi képi támpont predikatív funkciót tölt be, s a képhez adott aláírás (például egy név) tölti be a referáló funkciót.

Ha úgy áll a helyzet, mint jeleztem, akkor a kérdések özöne zúdul mindazokra, akik megpróbálnak a mostaninál tisztábban látni ez ügyben. Például miféle preszuppozíciós struktúrája van egy ilyen képnek? Miben különbözik ez egy beszédaktusban kimondott kijelentőmondat preszuppozíciós struktúrájától? Vajon az a tény, hogy a kijelentő mondatokon belül alapvetően szintaktikai-lexikai, a képek esetében pedig pragmatikai determinációk figyelhetők meg - ez a tény a példának szóló véletlen vagy a két különböző jelölőrendszer eltérő sajátosságaiból következik? Lehet-e az egyedi eseteken túlmutató észrevételeket tenni a beszédaktusok és a velük párhuzamba hozható képprezentálások (képi szimbolikus aktusok vagy egyszerűen képaktusok) által felkínált információk mennyiségéről és komplexitásáról - bármit is jelentsen most az információ, ennek mennyisége, illetőleg ennek komplexitása?

Nyilvánvalóan nem úgy áll a dolog, hogy egy kép az egy kijelentés. De ha nem így, akkor hogy? Van-e olyan művelet a képaktusokkal kapcsolatban, amit egyébként kvantifikációnak nevezünk? Ha nincs, legalábbis a szokásos értelem szerint nincs - aminthogy ez igen valószínű -, akkor ez a képaktusokkal kapcsolatban abszolút korlát, vagy inkább szokásos felfogásunk átértelmezését igénylő kihívás?

Egy biztos: ha a képeket valóban pragmatikai determinációk irányítják, akkor a vizsgálandó egység nem lehet maga a kép, hanem csak egy olyan szituáció (eset), amelyben a képet használják (megnézik, bemutatják, készítik stb.) - akármennyire is szokatlan ez szemléletmód a képek kutatásának szokásos módjai ismeretében.

Ezen a (2.3.2)-ban elágaztatott vízión belüli meditációm a képekkel kapcsolatban csak azt a célt szolgálták, hogy bizonyos determinációkra rámutassak. Arisztotelész logikájáról gondoljuk, hogy nem szerencsés módon, de meghatározza az a tény, hogy görögül írta; ugyanígy várható, hogy - ismétcsak nem szerencsés módon - az a tény, hogy egyáltalán valamilyen nyelven írunk, meghatározza logikánkat. Egy efféle képi/nyelvi kontrasztív vizsgálattól (amit előző példámmal sugallni igyekeztem) éppen azt várhatjuk, hogy e korábbi determinációk alól felszabadít, de legalábbis hozzájárul felszabadulásunkhoz - logikai értelemben.


(3) Összefoglalva, mondhatjuk,

a Kneale házaspár víziójának értelmében a logika fejlődésében fokozatosan centrumba kerül az involúcióelméleti megközelítés (2.1);

Ryle szellemében inkább arról van szó, hogy a logika fejlődése során fokozatosan mind több korábban materiálisnak tekintett elem válik

formálisan is megközelíthetővé (2.2);

az analitikus nyelvfilozófia is felkínál egy sajátos víziót, amely értelmében a logika fejlődésében fokozatosan a természetes nyelv rekonstrukciója kerül a centrumba (2.3);

amelynek világosan van elágazása a beszédaktuselmélet inspirációjára (2.3.1); és

egy másiknak a lehetősége is látszik: ezt a (nem nyelvi) szimbolikus aktusok jelentőségének felismerése inspirálja (2.3.2).

Hiba volna azt hinni, hogy a logika fejlődése csak ezen víziók szerint mérlegelhető. Gyanítom, hogy valójában ennél sokkal többféle perspektívából szemlélhetők az események. A logika filozófiájáról újabban elszaporodó művekben könnyőszerrel fedezhetünk fel hasonlókat. Ugyanígy a filozófiai logikákban, illetőleg a logika számára írott kutatási programokban. Ezek bemutatására itt lehetőség, de talán szükség sincs.


(3.1) Az előző vizionálások közben remélem sikerült megerősítenem azt a gyanút, hogy esetleg nem lehet a logikának a fejlődéséről beszélni. Legfeljebb egy-egy logikai megközelítés, egy-egy logikainak tekinthető attitűd kibontakozásáról. S mindezekről csak együttvéve, s nem egyik vagy másik vállára helyezve az egész terhet, lehet azt mondani: ez a logika.

Ennek megfelelően az én vízióm szerint nem lehet azt mondani, hogy a logika történetét ez-és-ez a finalitás vezérli, hanem csak azt, hogy ekkor-és-ekkor ez-és-ez volt a logikusok érdeklődésének előterében. Azt lehet mondani, hogy ezt-és-ezt a problémát (problématípust) ekkor-és-ekkor így-és-így tudták kezelni (beleértve ebbe azt is, hogy jobban mint..., vagy kevésbé szerencsésen mint...). De azt nem lehet mondani, hogy a problémáknak a logikai megoldása ekkor-és-ekkor így-és-így.


(3.2) Ha a logika történetét nem azonosítjuk a logika fejlődésével, és a logika fejlődését sem egyfajta finalitással, akkor akár azt az immáron logikatörténeti tényt is latra vethetjük, hogy a Kneale monográfia 1987-ben, huszonöt évvel az eredeti kiadás után megjelent végre magyar nyelven. Vajon jól választott-e a nem túl nagy kínálatból a vállalkozás spiritus rectora?

A történeti monográfiák javarészt egy-egy kisebb korszakkal foglalkoznak, vannak köztük igen kitűnőek, de a magyar viszonyok közé biztosan nem ilyen szükségeltetik.

Átfogó logikatörténet viszont ritka mint a fehér holló. Talán csak Boheński formális logika-története (1961) jelent Kneale-ék monográfiájának alternatívát. Akárhogy is van, a könyv magyar megjelenése missziót tölt be. Ennek csak örülni lehet.

Ami e kötet magyar recepcióját illeti, a nyilvánvaló gazdagodás nyugtázásán túl, a helyzet elég sajátos. Ha olyan fejlődés-víziók alapján gondolkodunk, amelyekről az előzőekben volt szó, akkor bizonyos, hogy sok igen fontos, a magyar művelődés szempontjából fontos tény kimarad a számvetésből - olyan tudós férfiakról és tényekről, mint például Apáczai Csere Jánostól és "Magyar logikácská"-jától kezdve (1654-ben jelent meg, legutolsó kiadása pedig 1975-ben volt) Fogarasi Béláig és "Logiká"-jáig (1958-ból), nem eshet szó - hogy olyan szerzőket említsek, akik már nem élnek.

A figyelmet ezen a soron belül persze inkább más szerzőkre irányítanám, s főként e századra, például Pauler Ákosra és monográfiájára 1925-ből: "Logika, az igazság elméletének alapvonalai"-ra; Schütz Antalra és akadémiai székfoglalójára 1941-ben: "Logikák és logika"; Pozsonyi Frigyesre és monografikus feldolgozására 1942-ből: "A logika tárgyköre és feladata (történeti áttekintés)".

Ezek naprakészen reflektáltak a nemzetközi szakirodalomra s természetesen nem elszigetelt mutatványok voltak. Jól mutatja a közeget például Földes Papp Károly áttekintése 1934-ből különös tekintettel Paulerre: "A logika kialakulása"; vagy a Révay József gróf szerkesztette "Athenaeum" 1942 májusi számában Bransenstein Béla által ismertetett vita a logikáról (és az ismeretelméletről), amit a Magyar Filozófiai Társaság tartott 1941. december 2-án.

Ha történeti megjegyzéseket óhajtanék tenni, ezeket az eseményeket, részleteket mindenképpen szóba kellene hoznom, mert részei a logika történetének. És nem is csak szigorúan a magyarországi logika történetének: noha ezek a művek biztosan nem járultak hozzá a logika fejlődéséhez, mégis résztvettek egyfajta tudás fenntartásában, továbbadásában, és ez semmivel sem kevésbé fontos mint új ismeretek termelése. S hogy ez mennyire így van, jó ellenpéldát kínál a Fogarasi-féle "Logika" mindenféle korabeli tájékozatlansága (félig tájékozottsága, ami még rosszabb) és arroganciája.

Eszembe se jutna szóbahozni mindezeket, ha nem tapasztalnám minduntalan, hogy csak az újat, legyen az bár csak talmi, tudjuk, értékelni. De ne feledjük, hogy a via antiquat nem azért kell fenntartani, mert feltétlenül jobb, mint a via moderna, hanem mert esetleg tartalmaz olyat is, amit emez nem; hanem mert esetleg értelmez olyat, ami önmagából a viamodernából nem érthető meg. S ki lát előre, hogy tudja, mikor mi s miért válik fontossá?


(3.3) Víziómban a megmutatkozó tolerancia azt a rendíthetetlen meggyőződést visszhangozza, hogy körülöttünk a dolgok nem finalitások alapján vannak meg szervezve, hanem csak bizonyos hasonlóságok (Wittgenstein azt mondaná: családhasonlóságok) alapján szerveződnek; úgy ahogy a hasonlók egymás közelébe törekszenek (tudjuk: similis simile gaudet). Így alkot egy nagy családot mindaz, aminek logika a (család)neve, a különféle előnevektől függetlenül.

Megyőződésem, hogy ez a nagycsalád nem tekinthető a hagyományos nukleáris család mintájára szervezettnek és ellen is áll ilyen szervezési kísérleteknek. Például nem hiszem, hogy van benne családfő. Legfeljebb, talán a nukleáris családfők között lehet primus inter parest találni. Talán. Ha van primus inter pares, akkor az talán azért van, mert a legtöbb rokoni szál fűzi a többi családhoz. És ha van ilyen, akkor az talán az, amelyik a természetes nyelvvel van kapcsolatban.

Éppen ezért - ilyen feltételezés mellett - számomra teljesen elfogadható a természetes nyelv (szimbolikus) logikai rekonstrukciójának kutatási programja, mint pilot program. De még ekkor sem érthető és főként egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez a program miért akarja céljait úgy megvalósítani, hogy figyelmét "csak" a természetes nyelvre irányítja, nem ügyelve közben a nem nyelvi szimbolikus rendszerekre.

 

Jegyzetek:

[1] Ez az írás eredetileg előadás formájában került bemutatásra a "Logikusok és nyelvészek kerekasztalá"-n 1988. április 13-án, Pécsett.

[2] Az alábbi szövegrészletekben a nagybetűs kiemelések tőlem számaznak.

[3] Az itt szóbakerülő involúció (a fogalom Carnaptól származik) Kneale-ék megfogalmazásában az 513. lapról: "az a reláció, amely kijelentések két halmaza között akkor áll fenn, ha lehetetlen, hogy az elsőbe tartozó kijelentések mindegyike igaz legyen, a másodikba tartozóknak pedig mindegyike hamis.

[4] A szituációszemantika az én ízlésemhez képest talán valamivel nagyobb formális apparátussal közelít a jelentéshez, mint ez kívánatos volna. Kár volna pedig a roppant szellemes kiindulópontért, ha technikai részletekbe veszne el, ahelyett, hogy valóban átalakítaná képünket a világ egy szeletének kezeléséről, ahogy azt ígéri.

[5] A monográfia anyaga ebből a szempontból nincs rendezve, pedig elég érdekes szempontok lettek volna nyerhetők egy fejlődés-vízióhoz: Frege nyomán két alapkategóriából szokás kiindulni: az indivíduumkifejezésből és a kijelentés ből; noha Arisztotelésztől a középkoron át lényegileg Fregéig (bár nem nevezték alapkategóriának), két másik jelentette a kiindulópontot: a szubjektum és a predikátum; de például Peirce - ebből a szempontból - három alapkategóriát tart szükségesnek: a rémát ("predikátumot"), a dicentet ("kijelentést") és az argumentumot ("kijelentésstruktúrát"). És a sor még folytatható volna.

 

Hivatkozások

Apáczai Csere János

1654 Magyar Logikácska. legújabb kiadása: Bukarest, Kriterion, 1975.

Austin, J.L.

1962 How to Do Things with Words. London, Oxford Univ. Pr. [A posztumusz kiadás szövege egy 1955-ös előadássorozaton alapszik.]

Black, M.

1972 How Do Pictures Represent? in Art, Perception, and Reality. (E.H. Gombrich, J. Hochberg, M. Black) Baltimore, The John Hopkins Univ. Pr. [magyarul "A reprezentáció természete" címen jelent meg A sokarcú kép című kötetben (szerk. Horányi Özséb), Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982, 80-99.]

Bocheński, I.M.

1961 A History of Formal Logic. Notre Dame.

Brandenstein Béla

1942 Logika, ismeretelmélet (A Magyar Filozófiai Társaság vitaülése 1941.október 2-án.) in Athenaeum XXVIII, 2, 169-189.

Fogarasi Béla

1958 Logika. Budapest, Akadémiai.

Földes Papp Ferenc

1934 A tiszta logika kialakulása. Budapest, Dolgozatok a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Philosophiai Seminariumából 4.

Goodman, N.

1968 Languages of Art. Indianapolis, The Bobbs-Merrill Co., Inc.

Goodman, N.

1972 Problems and Projects. Indianapolis, The Bobbs-Merrill Co, Inc.

Goodman, N.

1978 Ways of Worldmaking. Hassocks, The Harvest Pr.

Goodman N.

1984 Of Mind and Other Matters. Cambridge, Harvard Univ. Pr.

Kjorup, S.

1974 George Inness and the Battleat Hastings, or Doing Things with Pictures. in The Monist 58, 2 216-235. [magyarul "George Innes és a 'Hastinsi csata', avagy hogyan tegyük képpel" címen jelent meg A sokarcú kép című kötetben (szerk. Horányi Özséb), Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982, 158-172.]

Martin, R.M.

1959 Toward a Systematic Pragmatics. Amsterdam, North-Holland Publ. Co.

Pauler Ákos

1925 Logika. Az igazság elméletének alapvonalai. Budapest, Eggenberger-féle könyvkereskedés.

Pozsonyi Frigyes

1942 A logika tárgyköre és feladata. (Történeti áttekintéssel) Budapest, Dolgozatok a Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem Philosophiai Semináriumából 42.

Ryle, G.

1964 Formal and Informal Logic. in Dilemmas. Cambridge, University Press, 111-129. [magyarul: "Formális és informális logika" címen megjelent a Kortárs tanulmányok a logikaelmélet köréből című kötetben (szerk. I.M. Copi - J.A. Gould), Budapest, Gondolat, 1985, 375-388.]

Schütz Antal

1941 Logikák és logika. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia

Searle, J.R.

1969 Speech Acts. Cambridge, University Press.

Searle, J.R. - Vanderveken, D.

1985 Foundations of Illocutionary Logic. Cambridge, University ?ress.

Walton, K.L.

1974 Are Representations Symbols? in The Monist 58, 2, 236-254. [magyarul "Szimbólumok-e a reprezentációk?" címmel megjelent A sokarcú kép című köteteben (szerk. Horányi Özséb), Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982, 126-139.]

Wittgenstein, L.

1953 Philosophical Investigations. New York, Macmillan. [A szöveg 1945-1949 között keletkezett és gépirat formájában legalábbis részletei a posztumusz kiadás előtt is hozzáférhető volt.]

 


a lap tetejére