Horányi Özséb

Tudatos médiahasználat

Az ORTT médiatudatosságra vonatkozó lehetséges stratégiájának néhány alapeszméjéről és a stratégia megvalósításának néhány eszközéről

 

(0) A jelen koncipiálás nem tekinti feladatának a kérdéskör megjelenésének bemutatását. Ma Magyarországon (és Európában is) a médiaerőszakról, a kiskorúak védelméről és néhány hasonló témáról beszélni - természetes.

Az utóbbi évek egyik újdonsága az erőszak tematizálódása volt a médiában: akár az erőszak valamiféle reprezentációjaként, akár a médianyilánosságban megjelenő tartalom erőszak-tevő hatásában, vagy éppen az erőszakra vonatkozó média-diskurzusban. Elég nagy irodalma is kerekedett a kérdésnek. Magyar nyelvű kontribúciók is vannak.[1]

Ebből az aktivitásból lehetne is kiindulnunk és ismeretesek is olyan (magyar) törekvések, amelyek például jogi szabályozásban gondolkoznak (javarészt tiltásokban, esetleg ennek nyomán olyan megoldásokban, amelyek például az erőszakosnak tekinthető tartalmak eltüntetését, de legalábbis korlátozását jelentenék). Ezen aktivitásoknak eredményei is vannak például jogszabályok formájában vagy éppen műszaki eszközökben.

Mindazonáltal ez a tanulmány nem ezt az utat kívánja járni, hanem a problémakör dekonstruálásával - lehetőség szerint - a szokásossá vált tematizációt alapproblémákra vezetve vissza viszonylag teljes körképet igyekszik adni arról, amit problémának érdemes látnunk e témában.

Bizonyos, hogy a jelen koncipiálástól várható körkép ténylegesen még sem lesz teljes és a felvetődő kérdésekre adandó válaszok is csak tentatív értékűek lesznek (a jelen koncipiálás nem arra törekszik, hogy merőben új, előzmény nélküli megoldásokat ajánljon, inkább arra, hogy korábbi konceptusokat új összefüggésekbe helyezzen: így például már létező jogintézmények továbbfejlesztését vagy éppen egy megoldásnak eredetileg nem honos területen való megjelenítését és így tovább). Az azonban elvárható lesz a szisztematikusságra törekvő áttekintéstől, hogy egyes elemei kicserélhetők legyenek pontosabb koncipiálásokkal és ajánlott válaszai is helyettesíthetők legyenek majd - remélhetően - jobb, megvalósíthatóbb válaszokkal.

A jelen koncipiálás további sorsát illetően pedig, az előzőekből következő módon: az volna a legcélszerűbb, ha az ORTT-n belül szakmai viták zajlanának e koncipiálásról és ezen közben csiszolódhatna és válna operacionalizáltabbá (miféle törvényekre van szükség, miféle változásokra korábban elfogadott törvényekben és így tovább), amelyet aztán, megfelelő időben, az ORTT kezdeményezésére és vezényletével meg lehetne (vagy éppen kellene) valósítani.


(1) A jelen koncipiálás a médiumra magára plattformsemlegesen, nem csak lineáris műsorszolgáltatásként, és főként nem csak intézményes műsorszolgáltatásként, illetőleg CMC alapú (fixen telepített vagy mobil) hálózatos elérhetőségű tartalomhordozóként gondol, de éppen hogy mindezekre együttvéve és a jelenleg még csak tervezőasztalon található (vagy éppen marketing megfontolásokból visszatartott) megoldásokat is számításba véve, konvergens módon.

Ez a médiavilág egészen más (lesz) mint amihez hozzá vagyunk szokva. És nem a távoli jövőre gondolva más, de az elkövetkező igen rövid időn belül válik igencsak mássá, aminthogy elemei vagy éppen kisebb-nagyobb rendszerei már ma is elérhetők. A jelen koncipiálásból semmiképpen sem maradhat ki ez a közvetlen jövő.


(2) A koncipiálás kiindulópontját - továbbá - az a felismerés adja, hogy a médiaszabályozás centrumában nem állhat egyszerűen csak a médiaszolgáltatás vagy a -szolgáltató, hanem a médiahasználó. Mi, mindannyian. Ellentétben azzal az elterjedt tematizációval, amely kizárólag a médiaszolgáltatóra tekint (mondjuk így, de ne feledkezzünk meg arról, hogy ezen egyaránt érthetünk egy viszonylag differenciált intézményrendszert ugyanúgy, mint egy természetes személyt). A médiahasználó csak látszat szerint van benne jelenlegi gondolkodásunkban; valójában mindig is kizárólag a médiaszolgáltatóban gondolkozunk. Ha ebben a konceptualizációban most viszont magunkra tekintünk (természetesen a médiaszolgáltatót sem kirekesztve, éppen hogy a magunkba beleértve, tehát a fogyasztó mellett a szolgáltatót is), akkor a legelső, amire rá kell nyitnunk tekintetünket: a tudatosítás (a reflexió), vagyis a tudatosságra médiahasználatunkban.


(2.1) Akkor nincs szükség a tudatosságra; akkor felesleges a tudatosságban rejlő ökölszabály-jellegre való figyelmeztetés, amikor nincs fenntartásunk a médiahasználattal kapcsolatban, vagyis nincs a dolgok negatív megítélésére való hajlandóságunk. Csakhogy van: érzékelhetünk például fogyasztói média-függőségeket (például mindennapi túl sok órás tv-nézés formájában), észrevehetünk fogyasztói kiszolgáltatottságokat (például gyermekekét, mert nem tudnak ellenállni a nekik gyártott rajzfilmeknek, reklámoknak és egyebeknek), [2] válhat az is meggyőződésünkké, hogy a médiavilágban egészségtelen véleménymonopóliumok vannak, ami súlyosan rontja a társadalmi láthatóságot; mert így nem jól látjuk, amit látunk és így tovább. [3] A médiafogyasztói tudatosság hiánya többnyire kontrollálatlan médiahasználatot jelent. Vagyis a médiafogyasztói tudatosság szorgalmazása helyénvalónak látszik.

A médiafogyasztó perspektívájából tekintve a médiavilágra bízvást állítható, hogy a médiaszabályozás (bármit is jelentsen ez most) mai látásunk szerint voltaképpen a médiaszolgáltatót szabályozza. Némi hipokrízissel mondhatnánk persze, hogy a médiafogyasztó érdekében szabályozza például a magyar médiatörvény a médiaszolgáltatót, de hát ez valójában még sincs így. Legfeljebb annyiban, amennyiben a politikai pártokat is a médiafogyasztók közé számítjuk, ami nem egészen alaptalan, de egyazon értelemben médiafogysztónak tekinteni egy országos politikai pártot és a 12 éves Ödönkét vagy a 70 éves tanyán élő Mári nénit, csakugyan szemforgatás volna. Ezt a képet természetesen árnyalhatnánk sokféle módon, de aligha valószínű, hogy maga a kép lényegét illetően megváltozna.


(2.2) Tény, hogy a jelenlegi szabályozás a médiaszolgáltatót szabályozza és a magyar médiatörvény - természetszerűen - a szabályozást, mint jogi szabályozást érti. A szabályozás három ponton jelenik meg a médiavilágban: a tulajdonlás, a tartalom és a médiapiachoz való viszony szabályozásában. Ezek természetesen nem teljesen függetlenek egymástól.


(2.2.1) A média (egy médium, például a tv2 vagy az MR3) tulajdonlásának szabályozása voltaképpen korlátozza a tulajdonlást, mert az a feltételezés, hogy ha egy érdekcsoport túl nagy szeletet hasít ki a médiából, akkor módja van véleménymonopóliumokat kialakítani és így beleszólni a társadalom alakulásába. Ámde, még ha helyt is adunk ennek a félelemnek és mellette reális veszélynek tartjuk a véleménymonopóliumok kialakulását, akkor is fennáll az a lehetőség, hogy a tulajdonlások átláthatatlanságának következtében nem lehet tiszta képet alkotni a tényleges helyzetről. A magyarországi helyzet - elterjedt nézetek szerint - éppen ilyen.


(2.2.2) A tartalomszabályozás általánosságban megáll az alkotmány betartatásánál, specifikusan pedig a közszolgálatiság köré csoportosul. Tény azonban, hogy a médiatörvény nem definiálja a közszolgálatiságot, de ad néhány kritériumot: mondván, ha ezek érvényesek az adott médiatartalomra, akkor közszolgálatinak lehet minősíteni őket. Ezek a kritériumok (például az időszerűség, az objektivitás, a kiegyensúlyozottság stb.) sincsenek közelebbről meghatározva, de kétségtelen, hogy az elmúlt évek ORTT Panasz Bizottság-i, ORTT testületi, illetőleg bírósági gyakorlata kialakított egy helyzetet, amihez lehet alkalmazkodniuk a médiaszolgáltatóknak. Ha akarnak.

Csakhogy a médiaszolgáltatók igen gyakran nem alkalmazkodnak. Az esetek egy igen jelentős részében azért nem alkalmazkodnak, mert nincs mihez alkalmazkodniuk. A médiatörvényből következő gyakorlat leginkább a pártpolitikailag érzékeny tartalmakat szelektálja, noha a közszolgálatiságnak a politikai nyilvánosságnál sokkal szélesebb médianyilvánosságokban is kellene kritériumként működnie. Ezekben a szélesebb médianyilvánosságokban azonban nincs a médiatörvényből levezethető norma.

Ha alkalmazkodnának, akkor lehetne mondanunk, hogy a média közszolgálata voltaképpen a világ adekvát közvetítését valósítja meg. Egyrészt a politikai nyilvánosságban, másrészt ennél szélesebben: magában a médianyilvánosságban.

Van azonban még más probléma is. A jelenlegi magyarországi önkéntes jogkövetés igen gyenge. A jelenlegi gyakorlatra általában a cinizmus jellemző. A médiaszolgáltató (és mögötte az adott tartalmat megrendelő társadalmi tényező) tudatosan sérti meg a normát mondván, hogy mire a szankcionálás jogerős lesz, ki emlékszik már a normasértésre. Se szeri, se száma azoknak a kisebb és időnként kiáltóan nagy jogsértéseknek, amelyek arra a sorsra jutnak, hogy lényegileg büntetlenül maradnak. Ez a cinikus attitűd a mai Magyarországon nem csak a médiában jellemző és talán az is igaz, hogy mindössze a médián belül maradva meg sem szüntethető.

Ugyanez érvényes - tapasztalatok szerint - az átláthatatlan médiatulajdonlással kapcsolatos törvényességet igénylő törekvésekre is. Nem tudnak érvényesülni, mert az érintett médiahasználók ellenérdekeltek.


(2.2.3) Ami most már a médiapiac ügyét illeti: a közszolgálati tartalmak szolgáltatása a jelenleg szokásos tematizáció értelmében nem piackonform.

Ha a médiatörvény értelmében valamely médium közszolgálatinak minősül, az egyet jelent azzal - a mai magyar gyakorlat szerint -, hogy a médiapiacról nem él meg. Noha ez adott esetben lehetne megfontolás tárgya, miképpen is kellene ezen a helyzeten változtatni, a jelen koncipiálás szempontjából egyelőre fogadjuk el megváltoztathatatlan ténynek azt a meggyőződést, hogy a közszolgálati médiumok finanszírozása piaci modell szerint nem lehetséges. A médium költségvetésébe olyan forrásokat kell megjeleníteni, ami nem piaci körülmények között jelenik meg (éppen hogy központi vagy önkormányzati költségvetési tételként, alapítványi hozzájárulásként vagy más módon).

A nem közszolgálati médiumok (vagyis a kereskedelminek nevezett médiumok) esetében viszont piaci modellnek kell érvényesülnie.

Az 1996-os médiatörvény még azt is előírta, hogy szolgáltatásuk egy bizonyos volumenéig a kereskedelmi médiumoknak is kell közszolgálati műsorszámokat szolgáltatniuk. És ennek mintegy ellentéteként megengedte, hogy a közszolgálati médiumok is folytathatnak árbevételt eredményező kereskedelmi tevékenységet. Annak vizsgálatát, hogy ez a vegyes rendszer mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ez a koncipiálás nem tekinti jelenleg feladatának. Elképzelhető, hogy ezen opció következtében a média működésének átláthatósága legalábbis nem nőtt.


(2.3.1) A jelenleg érvényes médiatörvény nem határoz meg (a 2.2.1-ben és a 2.2.2-ben említetteken túl) semmi olyasféle alsó küszöböt a médiatartalmakat illetően, aminél csak jobb médiatartalom szolgáltatható. Ebből következően: minden más képernyőképes (vagy éppen hangszóróképes, hogy így fejezzem ki magam).

Szabályoz viszont a gazdaságossági szempont: a versenyszférában működő (kereskedelmi) médiumok erősen érdekeltek költségeik csökkentésében. Ez a két elem együttesen idézi elő azt a médiatartalom-kínálatot, amit alapvetően a kereskedelmi médiumok produkálnak. Ez a két elem ugyanis együttesen lefelé nivellál. A harsányság, a durvaság, az erőszak, a használt nyelv elsivárosodása fokozódik: mindig csak egy kicsivel több, de amit tegnap még nem lehetett, holnap már lehet.

Ráadásul erősen él az a hiedelem, hogy ez a lefelé nivellálódó médiatartalom nézettséget generál. Ezért mintha a médiahasználók kölcsönös érdekeivel találkozna ez a helyzet: jó ez a médiaszolgáltatónak (mert olcsó) és jó ez a médiafogyasztónak is (mert valamiféle rejtett igényeit elégít ki). Tartja magát a hiedelem, hogy egymásra találtak.


(2.3.2) Amennyiben a (2.3.1)-ben vázolt kép helytálló, nem tehetünk mást, azt kell gondolnunk, hogy ez egyúttal (mondhatnánk azt is, hogy szükségképpen) az, amit a mai magyar média (törvényesen) mint közszolgálatot ajánl.

Nekünk. S ha elégedetlenek vagyunk ezzel, akkor ez azt jelenti, hogy valójában másként, esetleg más tartalommal szeretnénk a közszolgálati műsor(szám)ban találkozni, vagyis azt, amit ajánl nem (vagy csak részben) tekintjük a közszolgálatot kielégítőnek. Közben azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy lehetnek olyan médiafogyasztók, akik viszont éppen azt kapják, amit igényelnek, vagyis számukra mintha mégiscsak megvalósulna a közszolgálat.

Tekintsük a (mai magyar) társadalmat összetettnek (nem volna igazunk, ha nem így tennénk), olyan struktúrákba rendeződött kisebb-nagyobb társadalmi szerkezettípusok (családok, közösségek, gazdasági és másféle szervezetek és egyebek) konglomerátumának, amelyek különböznek egymástól kultivált értékeiket, értékpreferenciáikat, szokásos viselkedésminta-készletüket tekintve és sok minden egyébben. Vagyis a társadalom nagyon sokféle módon különböző entitások összessége, amely összességről mint egyetlen egységes egészről bizonyosan nem lehet beszélni. S ha így áll a helyzet, aligha lehet szerencsés az a feltételezés (pedig ezt sugallja a magyar médiatörvény is), hogy a közszolgálat voltaképpen egyetlen (tartalmában - ?) egységes célként tételezendő.

A közszolgálatnak bizonyosan egészen mást kellene számomra mediálnia, mint egy tőlem jelentősen különböző felfogású, különböző társadalmi státusú médiafogyasztónak, például egy serdületlen gyermeknek. De ezt nem teszi (a bizonytalan használatú és eléggé hatástalan korosztályos képernyő-karikákat nem számítva), pontosabban az alkotmányos kereteken belül, semmi sem készteti a médiát arra, hogy differenciált tartalmakat mediáljon a differenciált társadalom igen sok mindenben differenciált médiafogyasztóinak, amelynek következtében eltolódás következhet be a nem elég tudatos felhasználó értékpreferenciájában, vagy ha az még kialakulatlan (ezt feltételezzük például egy serdületlen médiafogyasztóról), meghatározhatja annak alakulását, esetenként nem kívánatos módon.

Ennek az állításnak nem cáfolatai a tematikus csatornák, nem cáfolatai a helyi média egymástól különböző tartalmai sem. Azért nem cáfolják ezek, mert csak egy-egy szeletben, egy-egy szűk szegmensben jelentenek esetleg olyan választékot, amely a különböző igényű médiafogyasztó igényeit valóban kielégíti. Márpedig semmi részlegessel önmagában nincs teljesítve maga a közszolgálat.

Legyen világos: ha nincs figyelembe véve a társadalom szerkezetessége, akkor nem csak arról van szó, hogy minden médiafogyasztó lényegileg ugyanazt a (tény) információt kapja a körülötte levő világról akár tud kezdeni azzal valamit, akár nem, például akár sok az, akár kevés; de arról is, hogy kultúra (vagyis a szokások, a szabályok, a tradíció) tekintetében is voltaképpen ugyanazt kapja; de vajon hihetünk-e abban, hogy egyetlen 'világ' létezik, hogy egyetlen kultúra létezik egy adott, mondjuk, a mai magyar, társadalmon belül? Aligha.


(2.3.3) Ma a társadalom, és így az egyre inkább második modernitását élő magyar társadalom is, sokkal inkább szubkultúrák konglomerátumaként szemlélhető, mintsem egyetlen kultúra meghatározottságában élő közösségként.

Ebből következően már viszonylag könnyű belátni, hogy a média tényleges szabályozottsága nem azonosítható a jogi szabályozottsággal. Az, ahogy egy adott esetben például az erőszak megjelenik-e valamely médiumban (sőt: egy műsorszámban) és hogyan, az igen sokféle egyéb (nem jogi, de ahhoz hasonlóan szabályozó) komponens eredője; vagyis a jogi mellett gazdasági, eseteként tudományos, vallási, etikai; összességében kulturális szokások, tradíciók szabályozottságában áll.

Ezek a szabályozottságok - részben vagy egészben - lehetnek eltérőek szubkultúránként. Ha ezt megértjük, akkor már világosan előttünk állhat az a problémaköteg, amely a tudatos médiahasználattal, mint hívó szóval megjelenik. Ekkor már csak rendet, konceptuális értelemben tiszta képet kellene alkotnunk, mind a szövevényről magáról, mind pedig ennek dinamikájáról.


(2.4) Tegyük fel most már, hogy rossz úton jár ez a koncipiálás, amikor a jelen magyar helyzettel alapvetően elégedetlen. Induljunk ki egy bekezdés erejéig abból, hogy a mai magyar média összességében teljesíti a közszolgálatiságból rá háruló feladatokat és összességében adekvát módon közvetíti a környező világ dolgait (noha sok érv szól a mellett, mint láttuk, hogy ezt a funkciót a politikai nyilvánosságban sem tölti be; a tágabb médianyilvánosságban pedig biztosan nem, hiszen eszközei sincsenek ehhez).

De ebben az önfeledt feltételezésben sem tudhatnánk megnyugodni. A média ugyanis nem csak közvetít. A média teremti is a világot: olyan eseteket, eseményeket, cselekvéseket, tendenciákat is képes felmutatni, amelyek nem közvetítenek semmit a világból, de ellenkezőleg új eseteket, új eseményeket, új cselekvéseket, új tendenciákat vezetnek be a világba. Olyanokat, amelyek nem léteznének a média nélkül.

Természetesen nem csak a média az, amely konstituálja a világot az előző értelemben. Seregnyi más módja és alkalma van a világ-konstituálásnak a nyomtatott sajtóban, a szépirodalomban, a művészetekben, a joggyakorlatban, a gazdasági folyamatokban, a vallásgyakorlásban, a véleménykutatások eredményei által és egyebütt.

Ezen új esetek, események, cselekvések, tendenciák is kultúránk részeivé válnak.

És itt a fő kérdésünk, ezen újdonságokat tekintve éppen az, hogyan is kell értelmezni a világ-konstitúció közegében a közszolgálatot? Ez a koncipiálás azt az álláspontot képviseli, hogy - a közszolgálat mai, szokásos fogalma értelmében - a közszolgálat nem tud ezen újdonságokra vonatkozni.

Miközben lehetünk elégedetlenek az így újként konstituált világgal (is) - részben vagy egészben. Sokan vannak, akik magával a média által konstituált (többlet) kultúrával elégedetlenek. És vannak, akik magát a mai magyar kultúrát összességében is problematikusnak találják. [4]


(3) Kezdjük újra! A jelen koncipiálás a továbbiakban a kommunikáció participációs felfogását (PTC) [5], mint keretet fogja használni a médiaerőszak jobb kezelés-módjának megtalálásához.


(3.1) Néhány tényállítás a médiaerőszakról

(3.1.1) A médiaerőszak, mint viselkedésminta médiatartalom.

(3.1.2) A médiaerőszak lehet a társadalmi nyilvánosságban jelen levő erőszak valamiféle médiareprezentációja, lehet a médianyilvánosságban megjelenő erőszakos viselkedésre serkentő tartalom, lehet az erőszak viselkedésmintáinak terjesztője, lehet az erőszak kezelésének egy lehetséges eljárása (rítusa), de lehet az erőszakról szóló média-diskurzus része is. [6]

(3.1.3) A médiaerőszakot káros médiatartalomnak szokás tekinteni. Hatásában károsnak. Ez azonban nincs összhangban a (3.1.2)-vel.

(3.1.4) A káros hatás a médiafogyasztóban keletkezik.

(3.1.5) Különösen káros a kiskorú médiafogyasztó számára.

(3.1.6) Igen elterjedt az a felfogás, hogy a társadalomnak tennie kell a médiaerőszaknak a társadalmi nyilvánosságban való jelenléte ellen is.


(3.2) Néhány állítás a PTC-ről

(3.2.1) A társadalmi nyilvánosság a (média) kommunikáció egy színtere.

(3.2.2) Ezen a színtéren médiatartalmak vannak jelen, köztük a bármilyen értelemben médiaerőszaknak tekintett tartalmak is.

(3.2.3) Ezen a színtéren jelen vannak ágensek is (médiaszolgáltatók és médiafogyasztók, együtt véve: médiahasználók, amelyek lehetnek magánszemélyek és jogi személyiségűek, vagyis szervezetek, egyesületek, illetőleg jogi személyiség nélküli kollektívák, koalíciók és egyebek).

(3.2.4) Az(ok)on a színter(ek)en, amely(ek)en az ágens jelen van, esetenként választ igénylő kihívás(ok) jelenik(nek) meg az ágens számára, amely(ek) eliminálandó probléma(k)ként azonosítható(k).

(3.2.5) A színtéren jelen levő ágensek részesedhetnek a színtér tartalmaiból.

(3.2.6) A részesedés azt jelenti, hogy az adott tartalom az ágens sajátvilágának részévé, tartalmává válik.

(3.2.7) Az ágens részesedése - természetesen - nem kisajátítást jelent, vagyis ugyanabban a tartalomban más, ugyanazon a színtéren jelen levő ágensek is részesedhetnek. Akik részesednek a színtér tartalmában, azok kölcsönösen vagy közösen részesednek az adott tartalomban.

(3.2.8) Az ágens sajátvilágának tartalmai (mindaz, ami tartalmává vált) az ágens felkészültségei, amelyekkel problémákat képes azonosítani (felismerni) és problémákat eliminálni (megoldani), összefoglalóan: kezelni.

(3.2.9) Az ágens számára megjelenő valamely probléma azonosításához, illetőleg eliminálásához szükséges felkészültségekkel az ágens vagy rendelkezik, vagy nem.

(3.2.10) Az ágens a probléma kezeléséhez szükséges felkészültségek egy részével eredendően rendelkezik (a magunkfajta ágensek születésüktől fogva), egy másik részéhez, mint többlet felkészültséghez tanulás (szocializáció) útján jutott hozzá korábban. És ha még szükségesek további felkészültségek az adott probléma azonosításához, illetőleg eliminálásához, a tanulás különböző útjain-módjain hozzá tud jutni utóbb is (amelyben korlátozza a probléma azonosítására, illetőleg eliminálására rendelkezésre álló idő).


(3.3) A közszolgálatról PTC keretben

(3.3.1) Keressük a választ arra a kérdésre, hogy mi szüksége van a médiahasználó ágensnek médiatartalomra? És ezen túlmenően tudásra, kultúrára és így tovább?

(3.3.2) A választ az ágens szükségleteiben találhatjuk meg. Az ágensnek felkészültségekre van szüksége a túléléssel és az életminőséggel (vagy összefoglalóan: boldogulásával) kapcsolatos szükségleteinek kielégítése közben.

(3.3.3) Nyilvánvalóan típusától, társadalmi státusától, személyes érdekeitől függően más és más ez a szükséglet, pontosabban a számára szükséges felkészültség.

(3.3.4) A társadalom közszolgálata az ágensek (vagyis a társadalom tagjai) differenciált szükségleteinek kielégítését lehetővé tevő felkészültségek elérhetővé tétele.

(3.3.5) Nevezzük társadalmi felkészültség-vagyonnak (TFV) az ágensek differenciált szükségleteinek kielégítését lehetővé tevő felkészültségek összességét (aggregátumát). Ez részben közvagyonból (TFKV), részben pedig magánvagyonból (TFMV) áll. A felkészültségre igényt tartó ágens szempontjából e kettő közötti különbség az elérhetőség (módjának) különbségében operacionalizálódik és nyilvánvalóan a köz- és a magán- az elérhetőségek kontinuumában csak a két szélső eset.

(3.3.6) Ahhoz, hogy a társadalom teljesíthesse a tagjai (az ágensek) által igényelt közszolgálatot, fel kell térképezni a szükségleteiket. Vagyis ágens-kategóriánként meg kell határozni az ágens tényleges szükségleteit a társadalmi felkészültség-vagyonból. Nevezzük ezt az adott áges(típus) felkészültség-protokolljának (ÁFP). Természetesen ezeket az így kialakult protokollokat karban is kell tartani.

(3.3.7) A társadalmi közszolgálat, ezek szerint - némiképpen pontosítva a (3.3.4)-hez képest - valamely adott áges(típus) felkészültség-protokolljának (ÁFP) elérhetővé tételét jelenti a társadalmi felkészültség-közvagyonból (TFKV).

(3.3.8) Az ágens számára szükséges felkészültség-protokoll elérhetőségének különböző útjai-módjai vannak (voltak és lehetnek) a társadalomban. Egy jelentős részüket az egyén primér szocializációjában kapja meg. Egy másik részét az intézményes szocializáció során, mind a közoktatást, mint pedig a speciális képzéseket ide értve. A speciális képzések (a speciális szakmunkásképzéstől a specifikált egyetemi képzésig bezáróan), már szelektívek. Még inkább áll ez az élethosszig tartó tanulás újabban tematizálódott programjaira. A szocializációs események az ágens részére ezzel még nem szakadtak meg, hiszen ide tartozik minden olyan esemény a társadalmi nyilvánosságban (és benne a médianyilvánosságban) az ágens élete során, amely az ágens (hiányzó, de szükséges) felkészültségét (potenciálisan vagy aktuálisan) növeli.

(3.3.9) A felkészültségek elérhetőségének útjai-módjai között vannak média-utak is. Ebből következően a közszolgálat társadalmi kötelezettségének teljesítéséből egy rész a médiára is hárul. Ebből következően a média-közszolgálat valóságának nem csak az ágens típusainak függvényében kell differenciálódnia, hanem a társadalmi-közszolgálaton belüli (rendszerszerű) megosztottságok szerint is. Vagyis a média-közszolgálatról önmagában (a társadalmi-közszolgálattól elválasztott módon) jóformán nem lehet mondani semmit sem.

(3.3.10) Minthogy tehát a (TFV) elérhetővé tételének alternatív útjai vannak/lehetnek: ebből következően nem célszerű kizárólag egyetlen útra hárítani (a (TFV) 'archivuma' és az ágens között) a társadalom közszolgálati kötelezettségének felelősségét.


(3.4) Valamely adott áges(típus) felkészültség-protokolljának (ÁFP) megállapításáról

(3.4.1) ÁFP-k jelenleg is vannak, legfeljebb nem egységesen és teljes körűen. Elvben meg tudjuk mondani, hogy miféle felkészültségekkel kell rendelkeznie egy érettségizett magyar állampolgárnak. Mifélével egy szakorvosnak, szakmája szerint; mifélével egy mérnöknek, szakmája szerint és így tovább. Vagyis meg tudjuk mondani, hogy elvben miféle felkészültség-protokoll tartozik egy-egy társadalmi szerephez. Elvben léteznek közigazgatási dokumentumok, amelyek tartalmazzák ezeket és van társadalmi nyilvánosságuk (például az egyes egyetemi diplomákhoz rendelt képzési és képesítési követelmények éppen ezt tartalmazzák). Ezen túlmenően olyan társadalmi szerepekhez tartozó felkészültség-protokolloknak is van társadalmi nyilvánossága, amelyek nem tárgyai a közigazgatásnak, így például meg tudjuk mondani, hogy miféle felkészültség-protokoll(ok) tartoz(ná)a(k) például az anya szerephez.

(3.4.2) A felkészültség-protokollok (ÁFP), minthogy szerepekhez tartoznak, nem individuálisak. Valamely ágensnek individuálisan szükséges felkészültségei összességükben individuális karaktert mutatnak (jelöljük ezt (ÁiFP)-vel, ahol az "i" index éppen azt jelenti, hogy az i-edik ágesnről van szó).

(3.4.3) Nincsen azon semmi csodálkozni való, hogy a szerepekről (és nem csak a szerepekről) tipizáló módon gondolkodunk. Az európai kultúra tradícióiba mindig is a körülöttünk levő világnak univerzális kategóriák szerinti elrendezése volt benne. A rendteremtés univerzális kategóriák mentén történik. Miközben, lagalábbis a Felvilágosodás óta, de a személyes emberrel kapcsolatos kérdésekben mindig is (még ha ezt a középkor évszázadaiban igyekeztek is nem észre venni) individuálisan célszerű eljárni. A Felvilágosodás óta Európában az individualitásnak egyre fokozódóbb szerepe látszik lenni. Az elmúlt egy-két évtizedben pedig az individualizáció tovább fokozódott.

(3.4.4) Kialakult intézményrendszerek, többé-kevésbé működőképesen gondoskodnak arról, hogy az (ÁFP)-k tartalma meg legyen határozva, sőt arról is, hogy időről-időre frissítve legyenek. Mondható azonban az, hogy az (ÁiFP)-k tartalmának meghatározására nincs egységes, kialakult és működőképes intézményrendszer. Nyomokban természetesen a mai világban is felfedezhetők személyre szóló autorizációk, ilyen például az útlevél, a személyi igazolvány, a gépjármű vezetésre szóló jogosítvány, a könyvtári olvasójegy, a TB kártya, az adóazonosító jel, a bankkártyák vagy a különböző belépőkártyák. Mindazonáltal a korábbiakban, ha meg is jelent az igény az (ÁiFP)-re, azonosítva lett valamely (ÁFP)-vel. Talán azért, mert nem léteztek a szükséges társadalomtechnikákhoz a megfelelő infrastrukturális feltételek. Talán azért, mert a nem túl gyakori valóban individuális igények kivételként kezelhetők voltak. Most úgy fogalmaznánk, az individualitásból adódó eltérés kézi vezérléssel is megoldható volt.

(3.4.5) A II. Világháborút követően egy időre uralkodóvá vált egzisztencialista mentalitás tematizációinak eredményeképpen, illetőleg a múlt század utolsó két évtizedében egyre erősödő IT következtében ma már radikális újra gondolásra van szükség. De nem volna célszerű idekeverni az információs társadalom korai vagy éppen kései koncepcióit, vagy az újabb szókapcsolattal, a tudás társadalommal lefedhető divatok kérdését. A megválaszolandó kérdést talán így lehetne feltenni: hogyan autorizálódjék egy társadalmi szerephez tartozó (ÁFP) tartalma, vagy hogyan egy individuális ágens (ÁiFP)-je vagy éppen szükséglete?

(3.4.6) Nagyon sok tradicionálisan működő intézményt lehet ez ügyben megszólítani, de bizonyos, hogy korábban nem létező intézményekben is célszerű gondolkozni, tehát:

Az ágenst (legyen az individuális, vagyis természetes személy vagy kollektív jogi személyiséggel vagy a nélkül) körülvevő társadalom (illetőleg állam) a szocializációs intézményrendszeren keresztül biztosítja az ágens (állampolgár) számára szükséges felkészültséghez való hozzájutás (az elérhetőség) lehetőségét: a primer szocializáció és a tankötelezettség keretében. Nevezzük ezt az állampolgári jogon járó juttatást mindenki számára biztosított minimumnak (mTFV).

A társadalom olyan ágensei (például természetes személyek) esetében, akiknek társadalmi (vagy éppen jogi) cselekvőképességük korlátozott autorizáló ágensek (például a szülők) állapítják meg az adott ágens (ÁiFP)-jét.

Létre kell hozni olyan intézményeket (például nem központi költségvetésből működő akkreditált ügynökségeket), amelyek az ágens, mint cselekvőképes ügyfél kérésére autorizálják az ágens (ÁiFP) igényét, vagyis a társadalmi státusához képest eltérő felkészültség-igényét vagy éppen megtagadják ezt. Ezek az ügynökségek akár úgy is elképzelhetők volnának, hogy az ügyfél kérésére karriertervezést is végeznének. Maga az autorizáció adatbázisokhoz (archívumokhoz), illetőleg képzésekhez (például az élethosszig tartó tanulás éppen aktuális társadalmi szerkezetének keretében) való hozzáférés megadását vagy ennek megtagadását jelenti. Ez az autorizáció az ügyfél részéről időről-időre újra kérhető és nyilvánvalóan az autorizáló szervezet döntése bíróság előtt vitatható volna. Mind az autorizálásnak, mind pedig az elérhetővé tételnek lehetnek (vannak) költségei, amelyek szabályozandók, hiszen e nélkül valamely ügyfél számára a szükséges felkészültség elérése lehetetlenné válhat. A közszolgálat finanszírozásának kérdése azonban a koncipiálás jelen fázisában még nem téma.

Általánosságban talán úgy volna érdemes gondolkozni, hogy az autorizálást mindig az adott színtér birtokosa végzi, vagy valaki más, akinek a színtér birtokosa delegálja ezt a funkciót (nevezhetjük ezt színtérirányítónak).

Ha valamely autoritás az ágens felkészültség-igényét autorizálta az ágensnek módja van (például egy megfelelő IT eszköz segítségével) hozzáférnie a megfelelő adatbázisokhoz, illetőleg archívumokhoz. Ennek az IT eszköznek az ágens esetenként megváltozó autoritását tudnia kell követni. A hozzáférést biztosító infrastruktúra lehet igen változatos akár ügyfélkapú jellegű, akár személyi igazolvány jellegű vagy más.


(3.5) Az ágens felkészültség-szükségletének (ÁiFP) kielégítéséről

(3.5.1) Antropológiánkból következően életképességünkhöz szükséges felkészültség-szükségletünk több mint eredendő felkészültségünk.

(3.5.2) Emberi jogunk elvárni a társadalomtól (az államtól) a különbözet szolgáltatását. Pontosabban, hogy hozzájuthassunk az (ÁiFP)-hez. Még pontosabban, hogy az (ÁiFP)-ből mindahhoz, ami része a társadalmi felkészültség-közvagyonnak (TFKV). Ez tehát a közszolgálat: az ágens kiszolgálása az (AiFP)-vel (amely módosítja a 3.3.7-et); hogy ebből mi jut a médiára és mi más társadalmi szerkezetre, az társadalompolitikai döntések kérdése. E tekintetben mind az állampolgár, mind pedig az állam biztonságát a redundáns helyzet előállítását jelenti, vagyis az elérhetőség alternatív útjainak létesítése és fenntartása.

(3.5.3) Kérdésként jelenik meg, hogy miért az (ÁFP), illetőleg az (ÁiFP) és miért nem a (TFV)? Nemzetbiztonsági okokból nyilván nem lehet a (TFV) minden részlete nyilvános. Nemzetgazdasági értelemben pedig bizonyos, hogy valamiféle totális hozzáférés megadása indokolatlanul nagy költségigénnyel járna, de talán az is könnyedén belátható, hogy a totális hozzáférés biztosítása egyúttal igen nagy kihasználatlanságot is vonna maga után, hiszen a (TFV) használatához önmagában is az ágens jelentős felkészültségére van szükség, ami nincs meg minden ágensnek. Az (ÁFP), illetőleg az (ÁiFP) éppen azt jelenti, hogy a differenciált társadalomban, a sajátos társadalmi státusú ágensnek nincs minden lehetségesre szüksége és az, amire szüksége van, specifikálható. Vagyis minél inkább megközelíti az adott ágens részére szolgáltatott felkészültség-vagyon az ágens (ÁiFP)-ját annál optimálisabban működik a rendszer.

(3.5.4) Az (ÁiFP)-ből mindazt, ami nem része a társadalmi felkészültség-közvagyonnak (TFKV), vagyis az ágens közszolgálat keretében nem válhat részesévé, ha létezik az adott felkészültség egyáltalán, az ágensnek valamiféle magánvagyonból (TFMV) kell megszereznie vagy sajátmagának kell előállítania.

(3.5.5) Manapság az ágens felkészültség-szükségletének kielégítése nem szektor semleges társadalmi tevékenység. Jelenleg egészen más filozófia alapján működik a közoktatás (finanszírozása) és másként a közmédia (finanszírozása) és így tovább. A jelen koncipiálás az ágens (ÁiFP)-hoz való hozzáférésben nem lát indokoltnak semmiféle megkülönböztetést attól függően, hogy az elérhetőség milyen platformon történik.


(3.6) A médiaerőszak kezelésének egy lehetséges koncipiálásáról a PTC-ben

(3.6.1) Amennyiben az erőszakos médiatartalomnak sokféle funkciója lehet, nem zárható ki, hogy van olyan ágens, amelynek az (ÁiFP)-jában éppen olyan erőszakos médiatartalom jelenik meg szükségletként, amely negatív megítélésű az adott médianyilvánosságban, sőt az adott társadalmi nyilvánosságban is.

(3.6.2) Az előzmények értelmében az a helyzet, hogy valamely ágens hozzáfér-e (vagy sem) egy olyan médiatartalomhoz, amely negatív megítélésű az adott nyilvánosságban, az ágens társadalmi státuszából következő autorizáción múlik, pontosabban azon, aki/ami autorizál.

(3.6.3) Minden valamilyen autorizációval rendelkező ágenstől elvárható a felelős viselkedés és így az önkorlátozó attitűd is. Ez természetszerűen együtt jár a tudatossággal, adott esetben a tudatos médiahasználattal. A tudatosság ugyanolyan felkészültségnek számít, mint az előzőekben annyi más. Mondhatnánk, hogy része az (mTFV)-nek; vagyis az ágens felkészítésére rendelhető társadalmi szerkezeteknek e tekintetben is rendelkezésre kellene állniuk.

Kirívóan deviáns esetekben az autórizációnak peresíthetőnek kell lennie. Ennek módja még nem a koncipiálás mostani szakaszának tárgya.

(3.6.4) Ha az ágens hozzá akar jutni olyan médiatartalomhoz, amelyhez nincs autorizációja, kezdeményezheti az autorizáció megismétlését, amely eredményezheti az (ÁiFP)-jának a megváltozását az általa óhajtott módon. Ennek a processzusnak a keretében az autorizáló mérlegelheti az ágens szokásait, médiatudatosságát és így tovább. Ez a processzus lehet nagyon hasonló azokhoz a felvételi eljárásokhoz, amelyek keretében egy vállalat az új belépőnek megvizsgáltatja a személyiségét HR szempontból.


(4) Világosan kell látni, hogy a (3)-ban kifejtett koncepció társadalomképe eltér a jelenlegi médiaszabályozás által és a médiaerőszakról folyó diskurzus nagyobb része által kultivált társadalomképtől.

A mai magyar közgondolkozás és nem kevésbé a média jogi szabályzására egyfajta paternalista társadalomkép jellemző. Ezt a sommás megállapítást nyilván sokféleképpen lehet árnyalni, ami azonban az alapképleten nem sokat változtat. A médiaerőszak rossz, a rossz médiatartalmak elérhetőségét meg kell akadályzni: ebben jelenik meg a paternalizmus.

A (3)-ban kifejtett, a fennálló gyakorlathoz képest alternatív ajánlat társadalomképe nem a liberalizmusból forrásozik, hanem abból a demokrácia felfogásból, amelynek előbb-utóbb a magyarországit is fel kell váltania. Ez a demokrácia polgáraitól felelős részvételt igényel, polgárai pedig annak biztosítását az államtól, hogy lehessenek felelős polgárok.

Vagyis az ORTT egy lehetséges stratégiájának kidolgozásakor a médiatudatosság ügyében nem egyszerűen a média-erőszakból volna célszerű kiindulni, hanem a média-fogyasztó tudatosságának, e tudatosság fejlesztésének jelentőségéből a magyarországi társadalomfejlődés szempontjából.

A tudatosság fejlesztésének eszközeit tekintve nem csak a szabályozottságokat (ezek tematikáját és működésük szerkezetét) kellene feltárni, nem csak az eltérő tradíciókat, szokásokat kellene számba venni, nem csak világos célokat kellene megjelölni; de az ORTT-nek vállalnia kellene a hatósági feladatokon túlmutató feladatokat is. Például a média-tudatosságnak a közoktatásban való hatékony megjelenítésén való munkálkodást; az iskolarendszerű képzésen túl serkenteni a médiatudatosság terjedését szabadidős tevékenységeken keresztül; szorgalmazni azt, hogy maga a média legyen a média-tudatosság fejlesztésére használva.

Függelék: A médiaerőszak-probléma kutatása (Bibliográfia)

Összeállította: Molnár Bálint


Média- és kommunikációelmélet

Anderson, A., Media, culture and environment, Bristol, UCL Pr., 1997.

Angelusz, R., Kommunikáló társadalom. Ferenczy Kiadó, Budapest, 1995.

Ang, Ien-Hermes, Joke (1996): Gender and/in media consumption. In Curran, James-Gurevitch, Michael (szerk.): Mass Media and Society. London, Arnold. 325-347.

Antalóczy Tímea (1999): A szappanoperák genezise és analízise. Budapest, MTA-ELTE Szociológiai Intézet. 71-90.

Antalóczy Tímea-Füstös László (2006): Szomszédok közt. Szappanoperák az ezredforduló Magyarországán. Budapest, Jaffa.

Antalóczy T., Füstös L., Hankiss E., [Vész]jelzések a kultúráról, Budapest, MTA PTI, 2009.

Aronson - Pratkanis, A rábeszélőgép. [A reklámról.] Budapest, Ab Ovo, 1996.

Aronson, E., A társas lény. Budapest, KJK, 1994.

Austin, Thomas (2002): Hollywood, Hype and Audiences: Selling and Watching Popular Film in the 1990s. Manchester, Manchester University Press.

Bajomi-Lázár Péter (2006): Manipulál-e a média? Médiakutató, 7 (2), 77-102. http://www.mediakutato.hu/cikk/2006_02_nyar/04_manipulal-e_a_media/.

Bajomi Lázár, P., A magyarországi médiaháború. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2001.

Bajomi-Lázár P., Közszolgálati rádiózás Nyugat-Európában. Budapest, Új Mandátum, 2000.

Bajomi-Lázár, P., Média, hatalom. A média-imperializmus tézise. Médiakutató, 2001. tavasz.

Barker, Martin-Petley, Julian (2001): Introduction: from bad research to good - a guide for the perplexed. In Barker, Martin-Petley, Julian (szerk.): Ill Effects: The Media/Violence Debate. London, Routledge. 1-26.

Barker, Martin-Petley, Julian (szerk.) (1997): Ill Effects. London, Routledge.

Békési, L., Tévé előtt védtelenül. Budapest, Pont Kiadó, 1999.

Buckingham, David (2001): Electronic child abuse? Rethinking the media's effects on children. In Barker, Martin-Petley, Julian (Eds.): Ill Effects: The Media/Violence Debate. London, Routledge. 63-77.

Buckingham, David (2002): A gyermekkor halála után. Felnőni az elektronikus média világában. Budapest, Helikon.

Bugovics, Z., A torz(ító)szülött - Médiakritikai megközelítés. Budapest, Gondolat, 2004.

Cohen, Stanley (1973): Folk Devils and Moral Panics. St. Albans, Paladin.

Császi Lajos (1999): Tévéerőszak és populáris kultúra: a krimi mint morális mese. Replika, 35, 21-43.

Császi Lajos (2003): Tévéerőszak és morális pánik. Budapest, Új Mandátum.

Canadian Heritage Publication: Television Violence: A Review of the Effects on Children of Different Ages by Wendy L. Josephson, Ph.D.

Caputi, Jane (1999): Small ceremonies: Ritual in Forest Gump, Natural Born Killers, Seven, and Follow Me Home. In Sharrett, Christophe (szerk.): Mythologies of Violence in Postmodern Media. Detroit, Wayne State University Press. 147-174.

Cazeneuve, Jean (1974): Television as a functional alternative to traditional sources of need satisfaction. In Blumler, Jay G.-Katz, Elihu (szerk.): The Uses of Mass Communications. London, Sage. 213-223.

Cohen, Alain (1997): Natural Born Killers: Rhytms of the filmic image and styles of violence. In Nöth, Winfried (szerk.): Semiotics of the Media: State of the Art, Projects, and Perspectives. Berlin-New York, Mouton de Gruyter. 239-254.

Cohen, Stanley (1972/1980): Folk Devils and Moral Panics. Oxford, Martin Robertson.

Császi Lajos (2000): Morális pánikok és drogháborúk. Társadalomkutatás, 18 (1-2), 133-157.

Császi Lajos (2002): A média rítusai. Budapest, Osiris.

Császi Lajos (2003): Tévéerőszak és morális pánik. Budapest, Új Mandátum.

Császi Lajos (2005): Született gyilkosok: egy társadalomkritika képi világa. In Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor (szerk.): Vizuális üzenetek tervezése és alkalmazása. Budapest, Magyar Iparművészeti Egyetem. 113-122.

Fiske, John (1987): Television Culture. London, Routledge.

Gabos E., (szerk.): A média hatása a gyerekekre és a fiatalokra I. Nemzetközi Konferencia, Dobogókő, Nemzetközi Gyerekmentő Szolgálat Magyar Egyesülete, 1999.

Gabos E., (szerk.): A média hatása a gyerekekre és a fiatalokra II. Nemzetközi Konferencia, Dobogókő, Nemzetközi Gyerekmentő Szolgálat Magyar Egyesülete, 2001.

Gabos E., (szerk.): A média hatása a gyerekekre és a fiatalokra III. Nemzetközi Konferencia, Balatonalmádi. Nemzetközi Gyerekmentő Szolgálat Magyar Egyesülete, 2006.

Gauntlett, David-Hill, Annette (1999): TV Living: Television, Culture and Everyday Life. London, Routledge - British Film Institute.

Gerbner, George-Gross, Larry (1976): Living with television: The violence profile. Journal of Communication, 26, 173-199.

Gerbner, George (2000): A média rejtett üzenete. Budapest, Osiris Kiadó - MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Girard, René (1972/1977): Violence and the Sacred. Baltimore, MD, Johns Hopkins University Press.

Goode, Ben-Yehuda Erich-Nachman (1994): Moral Panics. London, Blackwell.

Hoffner, Cynthia et al. (2001): The third-person effect in perceptions of the influence of television violence. Journal of Communication, 51, 283-299.

Hall, Stuart et al. (1978): Policing the Crisis. London, Macmillan.

Harbord, Victoria (1996): Natural Born Killers: Violence, film and anxiety. In Sumner, Colin (szerk.): Violence, Culture and Censure. London, Taylor & Francis. 137-158.

Hartley, John (1996): Popular Reality. London, Arnold.

Hartley, John (1999): Uses of Television. London, Routledge.

Hunt, Arnold (1997): "Moral panic" and moral language in the media. British Journal of Sociology, 48 (4), 629-648.

H. Z. (2002): Erőszakosnak tartják a tévéműsorokat. Népszabadság, március 4.

Jenkins, Henry (2000): Lessons from Littleton: What Congress Doesn't Want to Hear About Youth and Media.

Joint Statement (2000. július 26.): Joint Statement on the Impact of Entertainment Violence on Children: Congressial Public Health Summit. http://www.aap.org/advocacy/releases/jstmtevc.htm.

Kitzinger Dávid (2000): A morális pánik elmélete. Replika, 40, 23-48.

McRobbie, Angela (1994): Postmodernism and Popular Culture. London, Routledge.

McRobbie, Angela-Thornton, Sarah (1995): Rethinking "moral panic" for multi-mediated social worlds. British Journal of Sociology, 46 (4), 559-574.

McQuail, Denis (1994): Mass Communication Theory: An Introduction. Newbury Park, Sage.

Media in the Home 2000, Annenburg Public Policy Center, USA

Pizzello, Steven (2001): Natural Born Killers blasts big screen with both barrels. In Silet, Charles (szerk.): Oliver Stone: Interviews. Jackson, MS, University Press of Mississippi. 137-157.

Price, Monroe E., A televízió, a nyilvános szféra és a nemzeti identitás. Budapest, Magvető Kiadó, 1998.

Rowland, Willard, Jr. (1997): Television violence redux: The continuing mythology of effects. In Barker, Martin-Petley, Julian (szerk.): Ill Effects: The Media Violence Debate. London, Routledge. 102-124.

Sparks, Richard (1992): Television and the Drama of Crime: Moral Tales and the Place of Crime in Public Life. Buckingham-Philadelphia, Open University Press.

Stachó László-Molnár Bálint (2009): A médiaerőszak - Tények, mítoszok, viták. Budapest, Századvég

Stachó László-Molnár Bálint (2003): Médiaerőszak: tények és mítoszok. Négy évtized a pszichológia és a médiakutatás tükrében. Médiakutató, 4 (4), 23-52. http://www.mediakutato.hu/cikk/2003_04_tel/02_mediaeroszak/.

Sternheimer, Karen (2003): It's Not the Media. Boulder, CO, Westview Press.

Thompson, Kenneth (1998): Moral Panics. London, Routledge.

Tarantino, Quentin (2000): Született gyilkosok. Budapest, Ulpius-Ház.

Watney, Simon (1989): Policing Desire. Minneapolis, University of Minnesota Press.

Weaver, C. Kay-Carter, Cynthia (szerk.) (2006): Critical Readings: Violence and the Media. New York, Open University Press.


Pszichológia

Allport, Gordon W. (1937/1980): A személyiség alakulása. Budapest, Gondolat.

Anderson, Craig A.-Bushman, Brad J. (2002a): Human aggression. Annual Review of Psychology, 53, 27-51.

Anderson, Craig A.-Bushman, Brad J. (2002b): The effects of media violence on society. Science, 295, 2377-2378.

Anderson, Craig A.-Bushman, Brad J. (2002c): Media violence and the American public revisited. American Psychologist, 57, 448-450.

Anderson, Craig A.-Bushman, Brad J. (2001): Effects of violent video games on aggressive behavior, aggressive cognition, aggressive affect, physiological arousal, and prosocial behavior: A metaanalytic review of the scientific literature. Psychological Science, 12, 353-359.

Bandura, Albert-Ross, Dorothea-Ross, Sheila A. (1963/1981): Film által közvetített agresszív modellek utánzása. In Csepeli György (szerk.): Csoportlélektan. Budapest, Gondolat. 515-525.

Bushman, Brad J. (1995): Moderating role of trait aggressiveness in the effects of violent media on aggression. Journal of Personality and Social Psychology, 69, 950-960.

Bushman, Brad J.-Anderson, Craig A. (2001): Media violence and the American public: Scientific facts versus media misinformation. American Psychologist, 56, 477-489.

Comer, Ronald J. (2000): A lélek betegségei. Pszichopatológia. Budapest, Osiris.

Frydman, Marcel (1999): Televízió és agresszió. Budapest, Pont Kiadó.

Greenberg, B. S., - Kósa, É.,Young People and their Orientation to the Mass Media: an International Study. Department of Telecommunication. College of Communication Arts and Siences. Michigan State University, 1993.

Haller József (2005): Miért agresszív az ember? Budapest, Osiris.

Hough, Kirstin J.-Erwin, Philip G. (1997): Children's attitudes toward violence on television. Journal of Psychology, 131, 411-415.

Iwamoto, Derek (2006): Tupac Shakur: Understanding the identity formation of hyper-masculinity of a popular hip-hop artist. In Weaver, C. Kay-Carter, Cynthia (szerk.): Critical Readings: Violence and the Media. New York, Open University Press. 143-152.

Johnson, Jeffrey G. et al. (2002): Television viewing and aggressive behavior during adolescence and adulthood. Science, 295, 2468-2471.

Kopp Mária-Skrabski Árpád (1995): Alkalmazott magatartás-tudomány. A megbirkózás egyéni és társadalmi stratégiái. Budapest, Corvinus.

Kósa, É.-Vajda, Zs.: 1998. Szemben a képernyővel. Eötvös József Kiadó

Kósa , É., Szülői részvétel a fiatalok médiahasználatában. In: Gabos E., (szerk.): A média hatása a gyerekekre és a fiatalokra III. Nemzetközi Konferencia, Balatonalmádi. KOBAK Könyvsorozat, 2006.

Kósa , É. - Nguyen Luu, L.A., - Goodwin, R.,- Nizharadze, G.,- Emelyanova,T., Bizalom és szociális támogatottság a rendszerváltás után. Alkalmazott Pszichológia, I.évf.No.3. 1999.

Kósa , É. - Vajda, Zs., Hasznos vagy káros? Fordulópont, I. évf. No.1. 1999.

Kósa , É., A média hatása az egészségre. - IN - Barabás, K.(szerk.), Egészségfejlesztés. - Alapismeretek pedagógusok számára. Medicína Kiadó, 2005.

Kósa , É., Televíziós hatások a serdülőkorúak szocializációjában. Magyar Pszichológiai Szemle, 2003.

Kósa, É., A média szerepe a gyerekek fejlődésében. Előadás a Mindentudás Egyetemén 2004. november 8-án. http:/www.mindentudas.hu.

Kósa, É., Az éntudat és az énkép kialakulásának kezdetei. Óvodai Nevelés. XLIII.évf.10.sz. 1990.

Kósa, É., Az éntudat kialakulása, az énfejlődés első kritikus szakasza. Budapest, TIT Pszichológiai Választmányának kiadása, 1980.

Kósa, É., Az erkölcsi viselkedés - erkölcsi tudat. Óvodai Nevelés, XXXVI. évf. 7-8.sz. 1983.

Kósa, É., Az önkontroll fejlődése és fejlesztésének lehetőségei az óvodáskorban. I. Óvodai Nevelés. XXXV. évf. 12.sz., 1982.

Kósa, É., Az önkontroll fejlődése és fejlesztésének lehetőségei az óvodáskorban. II. Óvodai Nevelés, XXXVI. évf. 1.sz. 15-18., 1983.

Kósa, É., Szocializáció. Óvodai Nevelés. XLIII. évf.7-8.sz. 1990.

Kósa, É. - Berta, J., Serdülők értékvizsgálata: Értékvizsgálat a médiahasználat fügvényében. In: Gabos E., (szerk.): A média hatása a gyerekekre és a fiatalokra III. Nemzetközi Konferencia, Balatonalmádi. KOBAK Könyvsorozat, 2006.

Kósa, É., - Ritoók, M., Fejlődéslélektani szöveggyűjtemény pedagógia- és tanárszakos hallgatók számára. Budapest, Tankönyvkiadó, 1990.

Kósa, É., - Vajda, Zs., Szemben a képernyővel. Az audiovizuális média hatása a személyiségre. Budapest, Eötvös Kiadó, 1998.

Kósa, É., A felnőtté válás útján. - IN - Tőzsér, E. (szerk.), Hit és élet. Új Ember Kiadó, 2005.

Kósa, É., A gyermek és a média kapcsolat a szocializáció kontextusában. Kandidátusi értekezés, 1993.

Kósa, É., A média szocializációs hatásai. In: Kollár, K. - Szabó, É.(szerk.), Pszichológia pedagógusoknak. Budapest, Osiris, 2004.

Kósa, É., A médiafogyasztók tudatosságának jelentősége. In: A média hatása a fiatalokra és a gyerekekre. ORTT - GYMSZ kiadványa, 1998.

Kósa, É., A szociális fejlődés alapkérdései. In: Oláh, A., - Bugán, A., Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2001.

Kósa, É., A szülők és nevelők részvétele a fiatalok médiahasználatában. In: Tordainé Vida, K., (szerk.), Ifjúság, munka, kultúra. Esztergom, VJRKTF, 2005.

Kósa, É., Effects of TV on adolescents' socialization process. Applied Psychology in Hungary, 2001/2002/3-4., 2002.

Kósa, É., Mass media and identity development in adolescence. In: Fülöp, M., - Ross, A. (eds.), Developing identities among adolescents. Storke-on-Trent. Trentham Books and Sterling, USA, 2005.

Kósa, É., Média és agresszió. A gyermeki agresszió kezelése. Országos Gyermekvédelmi Konferencia Kiadvány, Eger. 41-43, 2006.

Kósa, É., A média szerepe a gyerekek fejlődésében. - IN - Mindentudás Egyeteme, 5. kötet. Kossuth Könyvkiadó, 2006.

Pikó Bettina (2002): Egészségpszichológia. Budapest, Új Mandátum.

Pléh Csaba (2000): A lélektan története. Budapest, Osiris.

Roe, Keith (2000): Adolescent's media use: A European view. Journal of Adolescent Health, 27S, 15-21.

Rogers, Carl R. (1961/2003): Valakivé válni. A személyiség születése. Budapest, Edge 2000 Kft.

Taylor, Shelley E.-Brown, Jonathan D. (1988/2003): Illúzió és jóllét. A lelki egészség a szociálpszichológia szemszögéből. In V. Komlósi Annamária-Nagy János (szerk.): Énelméletek. Személyiség és egészség. Szemelvények az én lélektani kutatásának irodalmából. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó. 413-446.

Vajda, Zs. - Kósa , É., Neveléslélektan. Osiris, 2005.

Vetró, Á. - Csapó, Á., A televízió és a gyermek. Budapest, Animula Egyesület, 1991.


Pedagógia, médiaoktatás

Buckingham, David (1993): Children Talking Television: The Making of Television Literacy. London, Falmer.

Buckingham, D., Médiaoktatás. Budapest, HSA Ú-M-K ZSKF, 2005.

Boda, E., Médiakalauz 1-3. (tankönyv) Budapest, Magyar Média Műhely, 1997.

Boda, E., Médiakalauz 4. Mozgóképkultúra, médiaismeret középiskolásoknak, 13 évtől (tankönyv) Budapest, Magyar Média Műhely, 1997.

Gelencsér, G., Képkorszak. Szöveggyűjtemény a mozgóképkultúra és médiaismeret oktatásához. Budapest, Korona Kiadó, 1998.

Hartai, L., - Muhi, K., Mozgóképkultúra és médiaismeret. (tankönyv) Budapest, Korona Kiadó, 1998.

Koncz I. - Nagy A., A média pedagógiai és pszichológiai problémái. Pedagógiai Pszichológia II. Szentendre, 2002.

Szíjártó, I., A Mozgóképkultúra-terjesztés módszertana. http://www.mek.iif.hu

Werner, A., A tévé-kor gyermekei. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998.


Médiagazdaságtan, reklám, marketing

Hoffmann, Istvánné - Buzási J., A reklám birodalmából , 2. Kiadás, Budapest, Bagolyvár Kiadó, 2000.

Hoffmann, Istvánné, Stratégiai marketing , Budapest, AULA Kiadó, 2000.

Kolosi P., A kereskedelmi televíziózás Magyarországon (Tudástár Sorozat). Corvina Kiadó,2006.

Mónus, Á., Public Relations: a bizalomépítés művészete. Budapest, Edge 2000 Kft., 2003.

Móricz É., Reklámpszichológia. Budapest, BKE, 1999.

Németh, M. - Fazekas I. - Harsányi, D., A marketingkommunikáció alapjai. Budapest. KF, 1999.

Sükösd M. - Erdős, I., Mobilmarketing, - hírszolgáltatás és - közösségépítés; az sms-tartalomszolgáltatás trendjei. Médiakutató, 2004. nyár.

Svennik, H., Média a harmadik évezred küszöbén. Forradalmak a kommunikációban. Médiakutató 5. sz. 2003.

Toscani, O., Reklám, te mosolygó hulla. Budapest, Park Kiadó, 1999.

Zeff, R. - Aronson, B., Reklám az interneten. Budapest. Geomédia, 2000.


Médiaszabályozás, médiaetika

Cseh G., Sükösd M., Médiajog és médiapolitika Magyarországon. I. Médiajog, Budapest, Új Mandátum, 1999

Fink, C.C., Media Ethics, New York, McGraw-Hill, 1988.

Dr.Gellén K., A gyermekek és a fiatalkorúak védelme a magyar médiajogban. Jogelméleti Szemle 2004/1.szám

Az 1986. évi II. törvény a sajtóról, egységes szerkezetben a végrehajtásáról szóló 12/1986. (IV. 22.) MT rendelettel. Utolsó módosítása 2000. III. 1-jén lépett hatályba. [Másolat a könyvtárban hozzáférhető.]

Az 1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról [médiatörvény] Hatályos szövege elérhető a különböző jogszabályi CD-ken, pl.: http://www.ortt.hu vagy http://www.complex.hu [Másolat a könyvtárban hozzáférhető.]

A korhatár jelölések és a kiskorúakra ártalmas tartalmak szabályozásának lakossági megítélése. GFK Kutatás, 2006. február

Jany J., Ilosvai G., Bölcskei G., Médiajogi kézikönyv I-II. Budapest, Osiris, 2000.

Kertész K., A média szabályozása az Európai Unióban és Magyarországon. A jogharmonizáció folyamata az audiovizuális szektorban. Médiakutató 2001. tavasz, 2. sz.

Kertész K., Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban. A magyar médiaszabályozás legújabb fejleményei az EU-csatlakozás tükrében. Médiakutató 2003. tél, IV. évf. 4. sz.

Rivers, W.L., Mathews, C., Médiaetika, Budapest, Bagolyvár, 1999.

Szilády, Sz. - Baranyai, E., A kiskorúak védelme és a televízió. Általános iskolások szülei a kiskorúakra ártalmas televíziós tartalmakról. Médiakutató 8. sz.

Szilády Szilvia: Audiovizuális gyermek-és ifjúságvédelem az EU tagországaiban: ahány ház, annyi szokás. Készült az ORTT megbízásából 2001.

Szilády, Sz., Erőszak és brutalitás a magyar televíziós műsorkínálatban. JEL-KÉP, 1999.

Zsolt P., Médiaetika, Miskolc, EU-SYNERGON, 2000.

 

 

 

Jegyzetek:


[1]
Áttekintéséhez lásd ezen összefoglaláshoz csatolt bibliográfiát, Molnár Bálint munkáját. [vissza]


[2]
Lásd például a nemrégiben rendezett "A média hatása a gyermekekre és fiatalokra" című médiakonferenciát, amelyet a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) és az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) közösen szervezett 2009. szeptember 28. és 30. között Balatonalmádiban. [vissza]


[3]
Ennek a kérdéskörnek önmagában könyvtárnyi irodalma van. [vissza]


[4]
Antalóczy T., Füstöss L., Hankiss E.: [Vész]jelzések a kultúráról, Budapest, MTA PTI, 2009. [vissza]


[5]
Horányi Ö. (szerk.): A kommunikáció mint participáció. Budapest, Typotex - AKTI, 2007. [vissza]


[6]
Erről vö. főként Császi Lajos munkáit [vissza]

 

 



a lap tetejére