Horányi Özséb

A (szak)értelmiségiről [1]

 

 

(1) A szakértő mint szervezeti ember

Nemrégiben ezt írtam: [2] "A független írástudóval (és változataival) - vagy ahogy gyakran hallani: a szabadfoglalkozású értelmiségivel - szemben jelenik meg a szakértelmiségi, aki az esetek döntő többségében valamely gazdasági, közigazgatási vagy politikai szervezet kötelékében tevékenykedik, és újabban egyszerűen csak szakértőként nevezzük meg. Két kérdésről van szó: az értelmiségi felkészültség természetéről, és a függetlenségről. Az értelmiségi felkészültség nem szaktudásokon alapuló felkészültség, és nincs is diskurzushoz kötve. A szakember felkészültsége más, mint az értelmiségié. Nem arról van szó, hogy az értelmiségi felkészültség elnagyoltabb, pontatlanabb, mint a szakértőé, hanem másféle. A szakértő megvan a nélkül az éthosz nélkül, amely az értelmiségit mozgatja. Noha nem válik kevésbé szakemberré a szakember, ha éthosz mozgatja, de a szakembert valójában tevékenységében a társadalmi munkamegosztásból rá jutó professzió ellenértéke vezérli, az értelmiségit viszont nem. A szakértő egy professzión belül tevékenykedik, az értelmiségi szolgálatot végez. Mindebből következik, hogy a szakértő értelmiségi voltaképpen nem értelmiségi. Valamely szervezet kötelékében dolgozva az értelmiségi attitűd előbb-utóbb professzionális attitűddé válik."

Most, ebben a rövid írásban a szakértőt [3] diszkutálom kissé részletesebben, néhány elágazásával együtt (mert úgy vettem észre, hogy félreérthetők a mondatok), mindenek előtt azzal összefüggésben, hogy bár a szakértő mindig szervezeti ember - vagyis az értelmiségi függetlensége neki nem sajátja -, ugyanúgy erkölcsi felelősséget visel, mint az értelmiségi.


(2) A szervezeti ember függetlenségéről

(2.1) Az értelmiségi éthosz a függetlenségből (autonómiából) ered. A szakértő azonban nem független, éppenhogy szervezetfüggő, vagyis szervezeti ember.

És szervezetek nélkül egy modern társadalom még kevésbé tudna létezni, mint egy premodern. A szervezetekbe tagolódás (vagy tömörülés) elkerülése jószerivel lehetetlen. A modern társadalom a remetét csak különcségként tudja tolerálni. Könnyen lehet, hogy ez magyarázza azt a tapasztalatot is, amely az értelmiségi (szervezet)-függetlenségét a különcségek között tartja számon.

A szervezeti ember függetlenségét az a szervezet korlátozza, amelynek embere. A szervezet ugyanis egymással összefüggő szerep-(meg)különböztetésekkel dolgozik a magára vállalt keretben, mely - némi patetikus felhanggal - saját küldetésének kerete. A küldetés szervezetről szervezetre változhat, kezdve az egyszerű küldetésnyilatkozattól (amely lehet a szervezetet alapító dokumentumok egyike és - mondjuk - azt rögzíti, hogy az adott szervezet a rákbeteg gyerekek megsegítését tekinti elsődleges céljának vagy a kelet-nyugati kereskedelmi korlátok további leépítését) egészen - mondjuk - a keresztényeknek adott missziós parancsig bezáróan (Mt 28;19, amely egyike azoknak a küldetéseknek, amelyek meghatározzák a Katolikus Egyház tevékenységét).

Valamely szervezet szakértője voltaképpen elfogadja a küldetésből adódó keretet (aláveti magát ennek), és az ebből közvetlenül vagy közvetve adódó - például a különböző szerepekben megvalósuló - belső rendet.

A szakértő, ellentétben az értelmiségivel, a legtöbb esetben nincs egyedül- - a szervezetben általában több szakértő tevékenykedik egyidejűleg, így tevékenységük együttesen érvényesül. Aminthogy az értelmiségiek csak disztributív módon ítélhetők meg, a szakértők éppen ellentétesen, többnyire kollektív módon.

Az értelmiségi tevékenységében - a szakértővel ellentétben - efféle keretre és ennek belső rendjére nincs tekintettel; tevékenysége adott esetben magára az adott keretre, sőt, mindenféle keretre reflektál. A szakértő tevékenysége kétségkívül egy adott (esetleg általa is elfogadott, de más, vagyis nem önmaga által állított) kereten belül valósul meg, mindazonáltal az értelmiségi tevékenysége sem kereten kívüli, nem is keretfüggetlen, de éppenhogy a keretet magát is tevékenysége tárgyának tekinti.

Talán ezzel függ össze az, hogy az értelmiségitől inkább elvárjuk a kezdeményezést (amely gyakran hamvába holt), mint a megbízást esetenként elszenvedő szakértőtől, mondhatnók: a bértollnoktól [4] (aki ugyanakkor lehet nagyon eredményes is vállalt keretei között). És talán ugyanezzel függ össze az a gyakori meggyőződés is, hogy értelmiséginek lenni merészséget is igényel, [5] ami a szakértőt nem terheli.

Ebből következően az értelmiségi szerep nem is való mindenkinek; másféle habitus és benne főként másféle szocializációs előtörténet szükséges hozzá, mint a szakértőként való működéshez. Éppen úgy, ahogy a szakértő szerep sem való mindenkinek. Ha a szakértő habitusából hiányzik például az alázat, akkor folyamatosan tevékenységének sikerét kockáztatja. Vagyis önismeretet igénylő, felelős döntésre van szükség mind az értelmiségi, mind a szakértői szerep vállalásához.


(2.2) Kétségtelen, hogy az értelmiségi ideig-óráig vállalhat szakértői szerepet (lehet mérnök vagy tanár; lehet orvos vagy pap és így tovább); [6] vagy a szakértő ideig-óráig képes lehet értelmiségiként (is) működni. A két szerep kollíziója azonban többnyire instabil eredményhez (például szerepkonfliktushoz) vezet: vagy az egyik szenved csorbát vagy a másik, de akár mindkettő is.

Nagy különbségek lehetnek azonban az időlegesség, illetőleg a különbözés tolerálása tekintetében a különböző típusú szervezetekben. Lehetnek olyanok, amelyek alig tolerálják azt, hogy szakértő tagjaik értelmiségiként (is) viselkedjenek. Ilyen talán minden formálisan zárt szervezeti rendszer, például a katonaság vagy a rendvédelmi szervezetek (és köztük a titkosszolgálatok vagy a valaha volt III/III és a többi), valamely párt vagy éppen egy egyház.[7] Ahogy lehetnek olyanok is, amelyek inkább tolerálják vagy kivételesen (esetleg csak bizonyos összefüggésekben) egyenesen igénylik azt, hogy szakértő tagjaik értelmiségi módjára viselkedjenek, talán a fejlesztő vagy éppen tervező szervezetek között találhatók erre is példák.

Nagy különbségek lehetnek magának a kollíziónak a dolgában is: nem kell ugyanis a szakértői (vagy az értelmiségi) tevékenység minden színterére kiterjednie. Attól, hogy valaki egyik szerepében szakértő, más szerepekben még működhet értelmiségként. Vagyis ha valaki szakértői szerepet vállal, akkor arra nézve (is) hoz döntést, hogy ebben a pozícióban mond le függetlenségéről, hogy ezen a színtéren vállal lojalitást, más színtereken viszont nem. És természetesen problémaként is megjelenhet az, hogy ha ezen a színtéren szakértői szerepet vállal, miféle korlátozást is vállal magára egyéb színtereken való megmutatkozásának jellegére nézve. Ez azért fontos, mert azt az érzékeny és diszkutálandó kérdést veti föl, hogy értelmiségi szerepben való megnyilvánulásai milyen kapcsolatba hozhatók a szakértői tevékenységéhez kötődő lojalitással. [8]

Amikor az értelmiségi szerep más szerepek között vagy éppen azokkal együtt jelenik meg, akkor a lojalitás kérdése a másik szerep vonatkozásában vetődik fel. Vajon az értelmiségi szerepet is megvalósító szakértő eléggé lojális-e saját szervezetéhez? Alighanem ez - az esetek jelentős részében - interpretáció kérdése; egy olyan hermeneutika húzódik meg a háttérben, amely a hűség, a szószerintiség, illetőleg az autenticitás (vagy éppen: az ortodoxia) kérdését kezeli az adott szervezetben. Annak ténye, hogy az adott szervezetben ez hogyan oldódik meg deskriptív értelemben (vagyis az, hogy milyen tartalmi feltételei vannak a lojálisként címkézésnek), illetőleg miként alakul maga a címkézés (ki jogosult erre, hogyan dől el a lojalitás kérdése stb.), magának a szervezetnek lényeges tulajdonságaként jelenik meg.


(2.3) Van azonban a szakértő és az értelmiségi kollíziójának egy sajátos esete, a szigetre (vagy belső emigrációba) vonulás. [9] Amikor az értelmiségi - például a külső körülmények elől menekülve - valamely szervezet szakértő tagjává válik, hogy ezáltal védett helyen legyen, megőrizve ezzel függetlenségét, esetleg cselekvésre készségét is és így tovább. [10] Láthatóan jó terep lehet (vagy éppen lehetett a '89 előtti évtizedekben) az efféle félreállásra az egészségügy vagy a műszaki élet.


(3) A szervezeti ember etikájáról

A szervezeti ember, a szakértő csak valamely szervezeten belül létezik. A szervezet számára, illetőleg tevékenysége számára mindenek előtt színteret jelent (tevékenységének szituációját, kontextusát). Ennek a színtérnek - természetesen - vannak az itt-és-mostra vonatkozó dimenziói. De túl ezeken vannak olyan dimenziói (szokásosan ezeket szimbolikusnak nevezzük), amelyek az adott szervezet küldetésével, a benne kialakult szerepviszonyokkal vagy más viselkedésmódokkal, és még sok minden egyébbel vannak kapcsolatban. Nevezzük ezeket összességükben kultúrának.

Egyetlen társadalmon belül igen sok efféle egymástól kisebb-nagyobb mértékben különböző kultúra létezik. Maga a társadalom (saját kultúrája) ezen résztvevő kultúrák (szubkultúráknak is szokás nevezni őket) konglomerátumaként tekinthető.

A szervezeti ember, a szakértő saját szervezetének (szub)kultúrájában (is) él. Tevékenységének színterét ez a (szub)kultúra határozza meg. Tettei etikailag ezen (szub)kultúra keretében ítéltetnek meg. Vagyis, ha különböző szervezetekben egyaránt megjelenik, tettei ezen szervezetek saját (szub)kultúrái mentén egyenként, vagy éppen egységesen méretnek meg. A megítélésnek - természetesen - nem csak maguk a tettek in vitro tárgyai, de éppenhogy színtereikkel együtt in vivo. Mint ahogy minden tettünk (és tevékenységünk) - és nem csak a szakértőé vagy éppen az értelmiségié - csak az adott színtéren (szituatíve) ítélhető meg etikailag, hiszen a tett értelme s így értéke is változhat szituációról szituációra.

A tettek (és tevékenységek) saját színtere (saját kultúrájában) különbözhet a megítélés színterétől (a megítélés saját kultúrájában). Nem szükségszerűen különbözik ez a két színtér (és kultúrája), de a különbözés mindig feltárandó. A különbség feltárása a megítélő erkölcsi felelőssége. A parancsra tettem önmagában, a színtér elemzése nélkül nem felmentést adó érve a cselekvőnek, még ha parancsra tette is amit tett; és a parancsra tette nem lehet a színtér elemzése nélkül érvényes felmentést adó ítélete a megítélőnek.

A tettek (és tevékenységek) saját színtere (saját kultúrájában), illetőleg a megítélés színtere (a megítélés saját kultúrájában) változhat akár napról-napra, akár az itt és az ott között. Márpedig ha változik, változhat a megítélés, sőt az ítélet maga is akár napról-napra, akár az itt és az ott között. Ez a változékonyság sem szükségszerű azonban, minthogy lehet az időben és a térben is nagyobb horizonton azonos a tett, illetőleg a megítélés színtere (és a színtér saját kultúrája is). És mindez - természetesen - nem jelenti a megítélés instabilitását. Az árnyalt megítélést instabilnak csupán a felületes rátekintés mutathatja. [11] A moralizálás azonban mindenképpen kerülendő a színtérre is érzékeny, felelős megítélés helyett. Pontosabban a moralizálás a színtérre is érzékeny, felelős megítélésre várva magának az alaptörténetnek válik részévé.

A színtérre is érzékeny etikai megítélés nyilvánvalóan nem alapozhat meg etikai relativizmust. Természetesen vannak voltaképpen színtér-független etikai elvek, mint minimumok, ilyen például az emberölés tilalma vagy éppen az igazmondás követelménye. Bár az efféle elvek érvényesülésére sem tekinthetők közvetlenül érvényesítheő szabályoknak, csak olyan maximáknak, amelyek értelmezést igényelnek a megítélés egy-egy valóságos színterén (a színtér saját kultúrájára is figyelve) és az etikai megítélés csak ezen értelmezéssel együtt vagy ennek keretében történhet meg.

A szakértői tevékenységek gyakori kollektivitása még további megfontolásokat is igényel. Amennyiben a szakértők szervezeti emberek, felelősségük sem disztributív, hanem - épp ellenkezőleg - kollektív. Pontosabban a kollektíva felelőssége strukturális felelősség (egy szervezetnek a felelőssége), és nem kollektív felelősség disztributív értelemben (a résztvevőkre egyenként közvetlenül visszahullva). A kollektíva felelőssége voltaképpen egy kollektív ágens felelőssége, és nem a kollektív ágensben integráltan vagy csak koalíciós partnerként résztvevő individuális ágensek felelőssége. A kollektív ágensben integráltan vagy csak koalíciós partnerként résztvevő individuális ágensek felelőssége csak annyiban vethető fel, amennyiben van felelősségük a kollektív ágens (vagyis például a szervezet) küldetésének (és belső rendjének) kialakításában.

És végül még egy megjegyzés az értelmiségi tevékenység színteréről. Ha a szakértőé voltaképpen az a - többnyire készen kapott - szervezet, amelynek elkötelezte magát, az értelmiségi tevékenység színterét alighanem maga ez a tevékenység konstituálja, de elképzelhető, hogy már valamilyen létező színteret nevez meg sajátjaként. Az értelmiségi tevékenység e tekintetben védtelen is, hiszen a konstituált színtér mások által kétségbe vonható, míg a már létező színtérre való hivatkozás legitimitása elvitatható. [12]

Ami pedig az értelmiségi tevékenység etikai megítélését illeti, teljesen hasonlóan kell eljárni, mint a szakértő tevékenységének megítélésekor: a tettek (és tevékenységek) saját színtereiken (és saját kultúrájukban) ítélendők meg, a különbség mindössze annyi, hogy a szakértői tevékenység színtere explicitebben adott, mint az értelmiségi tevékenységé. Ezt gyakran, a megítélés előkészítéseként először fel kell tárni. Az értelmiségi lét éthosza talán nem jelent többet a ki-nem-fejtettségben rejlő és így a kifejtésben és a kifejtéshez magában is alkalmazkodni képes egységnél.

S ha mármost az értelmiségit a szakértői szerepbetöltés felől nézzük, lehet úgy tekinteni erre, mint egy sorozat utolsó tagjára (és nem szükségképpen egy oppozíció másik tagjára), amelyben az értelmiségi tevékenység maga sem színtér-mentes - az értelmiségi tevékenység a szakértő színtér-függéseinek sorában, a színtér megválasztásának szabadsága okán válik a sor végén állóvá.


(4) És miért érdemes most mindezt egyáltalán szóbahozni?

Az értelmiségi szerepről és a hozzá kapcsolódó egyebekről (például a szakember szerepéről és benne a szakértő szerepről) alighanem érdemes folyamatosan diszkutálni. A tisztánlátásért és a tisztánlátás növekedéséért egyaránt.

És ez a kötelesség nem csak a történelmi léptékű ügyekben kötelesség, de kötelesség a jelenben is, a szervezeti elkötelezettségben tevékenykedő értelmiséginek megkülönböztetetten az; és mindannyiunknak mindannyiunkkal szemben nap mint nap kötelessége a legkisebb ügyekben is. Nemcsak azoknak kell szembenézniük a múlttal, akik például ügynökök voltak, vagy ezt tételezik fel róluk mások. Mindannyiunknak. Például azért, hogy ne csak a bűnök, de a helytállások is feltáruljanak. Hogy ne csak az elfogadhatatlan kompromisszumokra derüljön fény, de az adaptálható túlélési stratégiákra is. Hogy a helytállások, a jó stratégiák követhető mintául szolgálhassanak az eljövendő nemzedékeknek. Mert ha többet tudunk, nagyobb az esélyünk a következő tévedés (netán bűn) elkerülésére.

 

Jegyzetek:


[1]
Megjelent: a Látó szívvel című kötetben, szerkesztette: Bende József, Deák Viktória Hedvig OP. és Pákozdi István; Magyar Piarista Rendtartomány, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Vigilia Kiadó, Budapest, 2006, 263-269. [vissza]


[2]
A (keresztény) értelmiségiről. Néhány újabb megjegyzés. A szöveg megjelent a Találkozások. Várszegi Asztrik főapát úr 60. születésnapjára. című kötetben, szerkesztette: Sulyok Elemér és Varga Mátyás; Pannonhalma, 2006, 110-124., és ugyancsak megtalálható a honlapomon is. [vissza]


[3]
Talán védhető egy afféle különbségtevés, amely szerint a szakértő diplomás, a szakember nem feltétlenül az, és így szakemberként nevezhető meg mindenki, aki valamiféle felkészültséggel vesz részt a szervezett társadalmi munkamegosztásban. [vissza]


[4]
Vekerdi László egyik kedvenc kifejezését visszhangozva, aki ezt gyakran magára vonatkoztatja és nem feltétlenül pejoratív mellékértelemmel, de világosan utalva a függelmi viszonyra. [vissza]


[5]
És nyilván a hátterében a félelemmentességet, bár ezt Bíbó a polgár attitűdjének részeként tartja számon. [vissza]


[6]
És - természetesen - a keresztény értelmiségi is vállalhat szakértői szerepet például egy küldetésében keresztény elkötelezettségűnek deklarált médiumban - mondjuk - újságíróként. [vissza]


[7]
Nyilvánvalóan nagyon fontos különbség van a keresztény elkötelezettségű szakértő mint egyháztag és a keresztény elkötelezettségű értelmiségi között, aki lehet egyháztag és lehet nem egyháztag egyaránt. [vissza]


[8]
Engedtessék meg e diszkusszió szerzőjének egyetlen személyes megjegyzés egy igen-igen személyes helyzetben, hiszen Lukács László 70. születésnapját készülünk ünnepelni és ezek a sorok az ünnepi kötetben jelennek majd meg. Sok éves barátságunk és közös vállalkozásaink során (például az Igazságosabb és testvériesebb világot! és még inkább a Boldogabb családokért! című, utóbb a MKPK körlevelként kiadott írások szövegezése közben) számtalanszor láttam azt a tépelődő felelősséget a szemében és mozdulataiban, amelyek mind arról szóltak, hogy az olyan egyszerű mondatok, mint az iménti a kollízióról, mennyire nem egyszerűek, ha egy felelős embernek kell megélnie ezt. Jó sorsom van, hogy láthattam. [vissza]


[9]
Erről is írtam az 1. jegyzetben hivatkozott helyen: "Ez a szigeten élés valóban alternatívája a szövegalkotásba torkolló értelmiségi tevékenységnek (Sziget volt a címe egyébként annak a folyóiratnak, amelyet Kerényi Károly adott ki a két háború között, éppen egyfajta kivonultság dokumentumaként); alighanem szigetre került az is, akinek egyébként valós értelmiségi teljesítményére nem volt fogékony a környezete; vagy adott esetben a szakértői tevékenységet az értelmiségi ellentéteként is lehet szigetre vonulásként érteni: amint ennek például a magyar műszaki értelmiség körében volt is gyakorlata a második világháborút követően a rendszerváltás előtt és után egyaránt." [vissza]


[10]
Kétségtelen, hogy a szigetre vonuláson belül lehet olyan sajátos eset is, amikor a szigetre vonulás az értelmiségi tevékenység (a szigetre vonuló által talán ideiglenesnek gondolt) egyértelmű felfüggesztése. Ekkor nincs szó a szakértő és az értelmiségi kollíziójáról. Ilyen volt például az, amikor 1990 előtt valakinek - mivel az elfogadott értelmiségi megnyilvánulási lehetőségek nem voltak számára elfogadhatók - csak arra volt lehetősége, hogy egy akadémiai kutatóintézben szakértői szerepet vállaljon, noha ezzel lemondott vagy legalábbis felfüggesztette az értelmiségi szerep vállalását. Persze lehettek speciális esetek, például ha valaki az asztalfióknak írt, vagy Bibó módjára apósával reggelizett (és ezen közben reflektált a világra) azt remélve, hogy ha változik a politika, akkor előáll mindazzal, ami addig rejtve volt: '90 után azonban az derült ki, hogy nem sok minden volt az asztalfiókban. Sajnos. [vissza]


[11]
És nyilván vannak ilyenek, illetőleg könnyen adódnak. Ha a tett és a megítélés szituációja jelenősen különbözik egymástól, a legjobb cselekvési szándék is bizonyulhat etikai értelemben elfogadhatatlannak, miközben a cselekvő jó szándéka nem vonható kétségbe. Az olyan sorsfordító pillanatok, mint amilyenek például a 89-es átalakulás évei voltak, ezt csak fájdalmasan felerősíthetik (aminthogy fel is erősítették, s azóta még inkább), mindazonáltal ez nem jelent etikai szempontból merőben új helyzetet. Például valamely III/III-as ügynök valamely tette (mondjuk annak egy jelentése) mutatkozhat másként megítélendőnek '89 után mint '89 előtt, és megint másként az ügynök tettének saját színterében (saját kultúráján belül). Ennek 'rejtelmei'-ről már kezd tornyosulni az olvasnivaló, miközben a rejtelmek vége egyáltalán nem látszik, pontosabban most még csak annyi látszik, hogy Esterházy Péter Harmonia caelestisénél és Javított kiadásánál (Budapest, Magvető, 2000 és 2002) együttesen komplexebb kép nincs forgalomban. [vissza]


[12]
Se szeri se száma azoknak az eseteknek, amelyek éppen erről szólnak. A védtelenség időnként szinte totális. Legtöbbször destruktív szándékkal vonva kétségbe a legitimitást. Sajnos nem minden esetben - hiszen sokszor éppen a színtér van félrevezető módon megjelölve (a valódi értelmiségi függetlenség látszatát keltve), hogy a szervezetfüggőséget elleplezze. [vissza]




a lap tetejére