Horányi Özséb

Néhány szempont egy új médiatörvény kidolgozásához [1]

vázlat, 051004; módosítva 051203

 

(1) Kiindulópont: a társadalomkép

A megfontolások egyik lehetséges kiindulópont az, hogy a műsorszolgáltatás, illetőleg a média ügye voltaképpen a társadalmi kommunikáció ügye. A kérdés ekkor az, hogy a műsorszolgáltatás, illetőleg a média hol, illetőleg hogyan helyezkedik el a társadalmi kommunikáció világában?

(1.1.1) Nagyon nehezen vetkőzzük le azt a sztereotípiát, hogy a kommunikáció pont-pont (one-to-one) közötti (finomabban: a kommunikációban résztvevő ágensek közötti) információ-transzfer (fínomabban: nem csak információ transzferálható, de például különböző attitűdök, cselekvési diszpozíciók és egyebek is).

Igen kétséges, hogy abban a sajátos térben, amelyben a műsorszolgáltatás jelen van, illetőleg a média működik van-e értelme efféle modellnek. Valószínűleg csak olyan áron lehetne alkalmazni, amit nem érdemes megfizetni.

(1.1.2) Egy lehetséges másik modell (avagy kiindulópont):

Mindannyian, mint kommunikációk ágensei (műsorszolgáltatást igénybevevők, médiafogyasztók stb.) a rendelkezésünkre álló (a hozzánk eljutó) támpontokat (perceptuális változásokat vagy írásos vagy éppen hangzó anyagokat vagy képeket vagy műsorszámokat stb.) értelmezzük (interpretáljuk). Az értelmezést pedig olyasféle tevékenységként értelmezzük, amelyben a hozzánk eljutó támpontokat a magunk világába (tudásaink, illetőleg hiedelmeink, illetőleg érzelmeink, illetőleg szándékaink, illetőleg vágyaink világába) elhelyezzük (az értelmezés által belekerül világunkba): tudásként, illetőleg hiedelemként, illetőleg érzelemként, illetőleg szándékként, illetőleg vágyként akár pozitív értelemben találva helyett ezen új tudásnak, illetőleg hiedelemnek és így tovább, akár negatív értelemben vagy valamilyen más attitűd kontextusában.

A média esetében a one to many helyzettel kell számolni, amelyben a many részeként megjelenő ágensek közötti támpont-elérhetővététel az alaphelyzet szempontjából nem közömbös, sőt a hatás kiváltásának leginkább meghatározó determinánsa; avagy más szavakkal: régi felismerés az, hogy a tömegkommunikációban elérhetővé tett műsorszám hatása a részvevő közönség horizontális dialógusaiban alakul ki.

A bekerülés maga a ránk, ágensekre gyakorolt hatás (a perceptuális változás, az írásos vagy éppen hangzó anyag, a kép, a műsorszám hatása). A hatásban szokás különbséget tenni közvetlen és nem közvetlen hatásról, de ennek az igen fontos megkülönböztetésnek ezekben a megfontolásokban most nincs kitüntetett szerepe. Ha a bekerülés okozta hatásból indulunk ki, akkor nincs arról se szó, hogy a perceptuális változás okozója (ha van), az írásos vagy a hangzó anyag szerzője, a kép, illetőleg a műsorszám készítője (készítői) mit szándékolt, mint a kommunikáció forrása informatíve vagy másként átadni számunkra, a kommunikáció vevői számára. Természetesen, ha eléggé felkészültek vagyunk az értelmezésben, akkor észre tudjuk venni, hogy miféle támpont mögött áll valamiféle szándék, esetenként azt is, hogy kinek a szándéka az, amit valamiféle szándékként azonosítunk.


Ilyen körülmények között nyilvánvalóan nem lehet szó szoros értelemben információ transzferről (a levél továbbítás vagy a csomagküldés mintájára); bár azt nem érdemes kizárni, hogy adott esetben a forrása által szándékoltan hozzáférhetővé tett támpont a kommunikációk ágenseinek (a műsorszolgáltatást igénybevevőknek, a médiafogyasztóknak stb.) az értelmezése a forrás szándékában volt értelmezéshez hasonló (vagy éppen azonos azzal): ez - természetesen - legfeljebb csak metaforikus értelemben nevezhető transzfernek; sokkal szerencsésebb az értelmezések kölcsönösségében gondolkodni, abban, hogy adott esetben kölcsönösen azonos, de legalábbis nagyon hasonló értelmezésekről van/lehet szó. Két megjegyzés ehhez:

nincs megbízható eljárás az értelmezések egybeesésének vagy az egybeesés mértékének a megállapítására;

van viszont mód az értelmezésben használt nyelv egyeztetésére a kommunikáció ágensei között, így odáig legalább el lehet jutni, hogy értelmezés tárgyává tehető (megérthető) az, amit a másik megértett a forrás szándéka által elérhetővé vált támponttal kapcsolatban. Ez sem alapozza meg azonban a transzfert, noha kiindulopontot ad értelmezések látszólagos, illetőleg látható egybeesésének értelmezésére.

Ha a kommunikáció efféle fogalmának mentén gondolkozunk, akkor a kulcskérdést az elérhetőségben, illetőleg az elérésben kell látnunk.


(1.2) Az elérés, illetőleg az elérhetőség között akkor van különbség, ha a kommunikáció résztvevőjének lehetősége van arra, hogy az elérés számára ne kizárólag valamely forrás szándéka (például egy műsorszolgáltató műsorrendje) szerint történjen, hanem saját szándékait is követhesse.

(1.2.1) Az, ami elérhető, az elérhető egy adott pillanatban; az ami elérhető egy adott pillanatban nem szükségképpen érhető el máskor. Az elérés (és így az elérhetőség is) technológia-érzékeny fogalom. Vannak technológiák, amelyek az elérést merevként mutatják: csak akkor, amikor; míg más technoógiai környezet esetében számtalan paraméter változtathatóságán keresztül, maga az elérés válik lehetőséggé: elérhetőséggé. Így

egy adott műsorszám a műsorszolgáltató műsorrendje szerint akkor érhető el, amikor műsoron van;

egy adott műsorszám egy olyan műsorszolgáltató esetében, amely a műsorszámokat rendszeres időközökben (műsorrendben rögzített módon) megismétli, minden ilyen alkalommal;

egy adott műsorszám egy olyan (interaktivitást kínáló) műsorszolgáltató esetében, amely egy adott műsorszám elérhetőségét akkor biztosítja, amikor ezt előfizetője kéri, minden ilyen alkalommal;

egy adott műsorszám a (video)kölcsönzőben igen nagy valószínűséggel folyamatosan elérhető;

egy adott műsorszám videorekorderrel történt felvételét követően (különösen, ha a felvétel előre programozása is lehetséges) folyamatosan elérhető a videorekorder birtokosa (és "ügyfelei" számára) a felvétel fizikai megromlásának határáig;

stb.

(1.2.2) Az elérhetőség azonban nem csak technológia-érzékeny fogalom. Az elérhetőségnek pszichikus, szociális és szimbolikus horgonyzásai (kontextusai) is vannak.

Nyilvánvalóan vannak pszichikus horgonyzásai: ha a kommunikátor nincs abban a pszichés helyzetben (akár alkalmilag, akár tartósan, akár szisztematikusan), vagyis nincs meg a szükséges felkészültsége arra, hogy elérje az elérhető támpontot (azaz nem nyitott), akkor bár elérhetné, nem éri el a támpontot, így például valamely tartalom vonatkozásában egy korhatáros műsorszám fogyasztója, ha fiatalabb (hiába nézi meg a nem neki való filmet, könnyen lehet, hogy nem jut el arra az értelmezésre, amelyre eljut az, aki már érett rá - és ez lehet zavartkeltő vagy éppen káros).

Szociális horgonyzás is van: hiszen a kommunikáció minden résztvevőjének van társadalmi státusza, amely bizonyos támpontok (tartalmak) elérését lehetővé teszi, míg másokét megakadályozza; mindannyian így vagyunk például a katonai természetű titkokkal, ha nem a HM kötelékébe tartozunk (és nyilván igaz az is, hogy a HM-ben sincs mindenki azonos helyzetben a katonai titkok elérhetőségét illetően).

Ami a szimbolikus horgonyzást illeti: ha a kommunikáció valamely résztvevője számára nem elérhető például az a nyelv, amelyen a kommunikáció folyik, akkor az adott nyelven folyó kommunikáció maga sem érhető el számára.


(1.3) A támpont-értelmezés mellett a kommunikációban résztvevők támpont-elhelyezésekben is involváltak: a tartalomszolgáltató, a műsorszolgáltató, a műsorterjesztő, a néző/hallgató egyaránt. Ezek a különböző típusú ágensek - természetesen - különböző típusú társadalmi státussal rendelkeznek: különböz(het)nek mind a támpontok elérésének, mind elhelyezésének lehetőségeiben.

Ennek az elnagyolt megjegyzésnek csupán annyi célja van, hogy világossá tegye azt, hogy rossz koncepció az, amely forrásokra és vevőkre (esetleg még transzmitterekre) különbözteti el a résztvevő ágenseket, hiszen - gyakorlatilag mindegyik mindegyik akció-típusban involvált (lehet alkalom adtán).


(1.4) Az elérhetővé tételtől most eltkintve, a kommunikációban résztvevőknek különböző érdekeltségei vannak/lehetnek az elérhetőségben.

(1.4.1) A kommunikációban résztvevő ágens habitusának megfelelően vagy a passzív támpont-elérésben érdekelt vagy belebonyolódik az interaktív (vagy ahhoz hasonló) támpont-elérésbe is (ez igen-igen durva leegyszerűsítésben jelenti pl. a tv-nézés és az Internet-használat közti habituális választást). A kommunikációban résztvevő habitusát jelentősen befolyásolja az ágenst szocializáló kultúra.

(1.4.2) A kommunikációban résztvevők szükségleteiből megérthető az elérendő tartalmak tervezett felhasználásának módja. Ha van egy adott tartalomnak relevanciája a résztvevő számára (szüksége van rá), akkor megszerzi onnan, ahol találja. Nem ragaszkodik a műsorszolgáltató műsorrendjéhez, ellenkezőleg megtalálja azt a(z alternatív) helyet, ahonnét "letöltheti" a "műsorszámot" (pl. egy file-cserélőt: a szélessávú Internet megjelenése óta; amelynek mostanában új lendüetet ad az alulról építhező [bottom to up] wifi technológiát alkalmazó hálózatok megjelenése). Az ilyen fogyasztó ágens a technológia semlegességén túl a platform semlegességében is érdekeltnek mutatkozik.

(1.4.3) A kommunikációban résztvevőnek van érdekeltsége abban, hogy az általa értelmezett támpontokat hitelesként tudja értelmezni, vagy másként: hogy értelmezésében olyan koherenciára juthasson, amelyben megnyugodhat. Ennek elvben két módja lehetséges:

a kommunikációban résztvevő saját értelmezésében jut el a koherens értelmezéshez (ritkábban); vagy

a koherencia megteremtéséhez is kap támpontokat (mondhatnánk a koherencia kívülről van megteremtve): olyan esetekben, amikor az "információhitelesítés"-t maga a műsorszolgáltató "végzi", ami a műsorszolgáltató szimbolikus tőkéjének sajátos reprezentációjaként is tekinthető: ebben az összefüggésben van jelentősége a profi, illetőleg az amatőr műsorterjesztés különbségének, illetőleg a műsorszolgáltatás és a tartalomszolgáltatás különbségének).


(1.5) Vannak még további vélt vagy valós érdekeltségek is.

Ilyen például az individualitásból eredő kulturális értékkel kapcsolatos érdekeltség az európai kulturális környezetben. A szerkesztettséggel vagy az egység-jelleggel jellemezhető individualitásnak van kulturális értéke, de ritkán van közvetlen társadalomszervezési értéke.

Van viszont társadalomszervezési értéke a one-to-many kommunikációs helyzetekben annak, amit - időnként és nem alaptalanul - az egyidejűséggel szokás jellemezni és többnyire az individuális jelleggel együtt említeni. Az egyidejűség is technológia-érzékeny fogalom. Az egyidejűségnek a kommunikációban résztvevők integrációjának elősegítése vagy éppen elérése szempontjából van jelentősége. Látnivaló azonban, hogy az integráció nem önmagában való érték, hanem a társadalmi méretű problémamegoldás egyik szükséges feltétele: akkor tudunk kooperálni, hatékonyabbnak lenni a társadalomban, mint vagyunk önmagunkban, ha (tudásunkban, hiedelmeinkben, törekvéseinkben, vágyainkban stb.) összerendezetten, vagyis integráltan tudunk tenni. Ehhez viszont nem egyszerűen az egyidejűség a szükséges kritérium, hanem az, hogy az adott probléma megoldásának lehetséges időintervallumán belül kerüljünk kölcsönös, integrált felkészültséget igénylő problémamegoldó helyzetbe. Vagyis sokkal szerencsésebb az egyidejűség helyett az integráció alapját adó azonos (vagy kvázi-azonos) értelmezések terjedésének sebességéről gondolkozni és az adott problémamegoldás szempontjából megfelelő terjedési sebességről beszélni (amelynek egyik lehetséges szélső értéke, természetesen, az egyidejűség).

 

(2) A médiatörvénynek a médiahasználókra kellene vonatkoznia

(2.1) A médiahasználat valamely ágens, mint médiahasználó megjelenését jelenti az elektronikus média nyilvánosságában: a médiahasználó

vagy azért jelenik meg, hogy hozzátegyen valami tartalmat a nyilvánossághoz, elérhetővé tegyen, illetőleg változtasson rajta (valamilyen célból), azaz tartalmat szolgáltasson;

vagy pedig azért, hogy a nyilvánosság tartalmához hozzáférjen, vagy ahogy még szokás mondani: elsajátítsa (valamilyen célból), azaz tartalmat fogyasszon.[2]

A tartalom [3] szolgáltatása és fogyasztása között tulajdonképpen nincs éles határ (de praktikus okokból - nyilván - célszerű fenntartani a megkülönböztetést): a médiahasználó szempontjából különösen nincs, hiszen a tartalomszolgáltató fogyasztó is. [4]

A kétféle médiahasználatnak (a szolgáltatásnak és a fogyasztásnak) egyaránt a törvény hatálya alá kellene tartoznia. Ennek hangoztatása pedig azért fontos, mert a jelenleg érvényes törvény (legalábbis közvetlenül) nincs figyelemmel a médiafogyasztóra és a jelenlegi koncipiálás sem terjedt még ki rá. Természetesen, a szolgáltatás és a fogyasztás különböző, de egységes (vagyis egymással összerendezett) szabályozások tárgya kell, hogy legyen.


(2.2) Médiahasználó ágenseket (mind a szolgáltatásban, mind a fogyasztásban) szokásosan állampolgárokként azonosítunk, [5] vagyis individuális ágensként, noha állampolgárok csoportjai (különféle közösségek, szervezetek jogi személyiséggel és a nélkül) is megjelenhetnek médiahasználó ágensként. Ezek a közösségek kollektív ágensek, amelyek integrációval jönnek létre és semmiképpen sem redukálhatók individuális ágensekre.

Az integráció értéke - igen leegyszerűsítve - többek között a problémafelismerési és/vagy -megoldási hatékonyság-növekedésében (és ezen belül az állampolgári célok megvalósítási hatékonyságának növekedésében) jelenik meg (beleértve ebbe az állampolgárok különböző típusú együttműködései mellett a társadalmi konfliktusok kezelését is). Az integráció különböző típusú tartalmak (felkészültségek) kölcsönös birtoklásán (participációján) alapszik.

Arra a kérdésre a válasz, hogy például a mai magyar társadalomban miféle kollektív ágensekkel kell számolni kizárólag a társadalom folyamatos empirikus vizsgálatának eredményébe tallható meg. Kollektív ágensnek számít a család, a szomszédosság, az egyesület, a szervezet (a gazdasági, vagy a politikai szervezet egyaránt, például egy politikai párt és így tovább), a nemzet és a társadalom is. [6]

 

(3) A médiatörvénynek a társadalmi információs közvagyon egy részének elérhetővé tételét kellene szolgálnia

Abból célszerű kiindulni, hogy a médiahasználó ágens szükségleteinek kielégítéséért lép be a médianyilvánosságba: vagy tartalmakat kíván hozzáférhetővé tenni, odajuttatni (szolgáltatni) vagy tartalmakhoz kíván hozzájutni (fogyasztani) élethelyzeteinek (problémáinak, sőt konfliktusainak) megoldásához. Más szavakkal: a (médiahasználó) ágens problémafelismerési és/vagy megoldási kényszere miatt válik médiahasználóvá.


(3.1.1) A tartalmat szolgáltató ágens szolgáltatásában - ez a feltételezés - szándéka (akarata) valósul meg. Ez a szándék (vagy akarat) származhat magától a tartalmat szolgáltató ágenstől, de más ágensektől is. A szándék lehet rejtett, de lehet nyílt is. Mindennek az ad jelentőséget, hogy az adott tartalom szolgáltatásával az ágens valamilyen hatást szándékszik kiváltani a fogyasztóból. A fogyasztóban kiváltott hatás lehet olyan, amely kielégíti a fogyasztó információs szükségletét a problémafelismerésben és/vagy -megoldásban, vagy csak hozzájárul ehhez, de lehet ellentétes is vele (dezinformálás) és közömbös is. [7]

Minthogy az elektronikus médianyilvánosságban több mint egy szolgáltató van jelen és egy szolgáltató nem egyetlen tartalmat szolgáltat, e különböző tartalmak hatásai a fogyasztás során erősíthetik, vagy kiegészíthetik egymás hatását vagy éppen kiolthatják egymást (vagy az egyik a másikét). Vagyis nem különálló hatásokkal lehet csak számolni a médianyilvánosságban, hanem e hatások eredőjével is, akár attól függetlenül, hogy a komponens hatást kiváltó tartalom éppen melyik szolgáltatótól kerül fogyasztásra, avagy éppen ellenkezőleg arra tekintettel, hogy melyik szolgáltatótól származik.

(3.1.2) A médianyilvánosság valamely tartalmát fogyasztó ágens szükségleteinek megfelelően fogyaszt, amelyet - természetesen - meghatároz az a tény is, hogy éppen mi, milyen tartalom van a médianyilvánosságban. Lehet, hogy a médiahasználó ágens hozzájut a számára szükséges tartalmakhoz, de az is lehet hogy nem.

Lehet, hogy az egyik ágens hozzájut és egy másik nem jut hozzá.

Sőt az is, hogy az egyes ágensek szükségletei különböznek. A szükségletekben megmutatkozó különbségek viszont empirikusan feltárhatóak. Megválaszolható kérdés az, hogy a mai magyar társadalomban miféle szükséglettípusok vannak. A különbségek - természetesen - annak mentén is rendeződnek, hogy az individuális ágensnek mik a demográfiai karakterei, illetőleg a kollektív ágens milyen típusú.


(3.2.1) A médianyilvánosság tartalmai között elvben megtalálhatók azok is, amelyek jelenlétét a médianyilvánosságban manapság közfeladatnak minősülő állami feladatnak szokás tekinteni, vagyis azokat, amelyeket ma a közszolgálatiság keretébe tartozónak tekintenek.

Valamely társadalmi érdek éppen azt jelenti, hogy bizonyos tartalmak az adott médianyilvánosságban jelen legyenek vagy ne legyenek jelen. Ugyanígy valamely csoportérdek lehet olyan, hogy ellentétes társadalmi cselekvéseket hajt végre, azért, hogy valamely társadalmi érdek megvalósuljon, vagy éppen ne valósuljon meg. Ugyanígy az állami érdek esetében is.

A médianyilvánosság sajátosságai között kell megemlíteni, hogy benne véleményáramlatok alakulnak ki. A véleményáramlat a médianyilvánosság olyan tartalma, amely valamely témára vonatkozó vélekedés. Egy-egy ilyen véleményáramlat lehet kiterjedtebb vagy kevésbé kiterjedt, attól függően, hogy az adott médianyilvánosságban jelenlevő ágensek közül hányra gyakorolt pozitív vagy éppen negatív hatást; hányan azonosulnak a vélekedéssel és hányan nem; avagy maradnak ki ebből az azonosulási folyamatból.

Lehetnek olyan véleményáramlatok, amelyek kiterjedtségük okán uralkodónak nevezhetők, vagyis olyanok, hogy vagy elnyomnak másokat vagy másféle véleményáramlatok kialakulását megakadályozzák.

Lehetnek olyan szándékok is a nyilvánosságba belépő ágensek részéről, amely értelmében nem szolgáltatnak egyébként szükséges tartalmat, vagy megakadályozzák megjelenésüket a nyilvánosságban vagy fenntartják azt a véleményáramlatot, amely nem engedi valamely más tartalom érvényesülését, vagy nem tesznek semmit azért, hogy az egyébként szükséges tartalom megjelenésének akadálya elháruljon.

Vannak olyan vélekedések is, amelyek jelen vannak ugyan a médianyilvánosságban, de nem tematizálódnak. Látens véleménynek szokás ezeket hívni és optikai csalódásokhoz vezetnek magában a nyilvánosságban: úgy néz ki mintha..., noha mégsem...

A véleményáramlatok kiterjedtsége viszonylag gyorsan változik a médianyilvánosságban. Vagyis nagy a dinamikája.

A médianyilvánosság része a társadalmi nyilvánosságnak. Voltaképpen nem egyetlen nyilvánosság van, hanem nyilvánosságok. Az egyes nyilvánosságok esetenként egymástól teljesen vagy részlegesen el vannak szigetelve. Azt, amit a mi családunk minden tagja tud, nem feltétlenül kötjük a szomszéd orrára. A társadalmi nyilvánosság tagoltsága összefügg az adott nyilvánosságban jelenlevő ágensekkel és viszonyaikkal. A társadalmi nyilvánosság voltképpen más nyilvánosságoknak a sajátos uniója.


(3.2.2) A médiahasználó ágensek információszükségletét a társadalom információs közvagyonából (TIKV) lehet kielégíteni. [8] Alighanem a Nemzeti Digitális Adatállomány (NDA) koncepcionálisan éppen ezt, a társadalom információs közvagyonát (TIKV) fedi le.

A médiahasználó ágensek információszükséglete akkor van - potenciálisan - kielégítve, ha a TIKV elérhetővé van téve, vagyis ha része a trsadalmi nyilvánosságnak.


(3.2.3) A médiahasználó ágens érdekeltsége a számára szükséges információkat tekintve (vagyis a TIKV elérhetőségét tekintve) részben platform független, részben pedig adathordózó független is. [9]

Mindazonáltal önálló kérdésként tekintendő az, hogy a TIKV mely része az, amelyet az elektronikus médián keresztül célszerű elérhetővé tenni: szolgáltatni. És mely részét nem, illetőleg más módon. Nyilvánvalóan vannak olyan átfedések is, amelyek tovább bonyolítják a helyzetet. [10]

Ebből a megosztási célszerűségből következően a médiatörvény harmonizálandó seregnyi más joganyaggal: az adatvédelmi törvénytől, a fogyasztóvédelmi törvénytől, a személyiségi jogokra vonatkozó törvényektől kezdve az üvegzseb törvényen át az elektronikus információs szabadság törvényig és másokig.


(3.3) Az információs közszolgálat a TIKV (társadalmi méretű) elérhetővé tételét, szolgáltatását kell, hogy jelentse. Média közszolgálaton pedig a médiahasználó ágensek számára azon szükséges információk (részleges vagy teljes) szolgáltatása (számukra elérhetővé tétele) értendő, amely a TIKV elektronikus médiára eső részét öleli fel. [11]


(3.3.1) Az elektronikus média szabályozása és a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való, az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében elismert alapvető jog [12] közötti összefüggésekre már a 37/1992. (VI. 10.) AB határozat is rámutatott, amikor az elektronikus médiának a demokratikus közvélemény (nem pusztán a politikai véleménynyilvánítás!) működésében betöltött szerepével foglalkozott. A határozat szerint "[a] sajtó nemcsak a szabad véleménynyilvánítás eszköze, hanem a tájékoztatásé is, azaz alapvető szerepe van a véleményalkotás feltételét képező tájékozódásban. Az Alkotmány 61. § (1) bekezdése is egymás mellett tartalmazza a szabad véleménynyilvánításhoz, továbbá a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jogot. [...] A tájékozódáshoz való jog, vagyis az információszabadság anyagi és eljárási garanciáit az állam elsősorban másutt, az adatokhoz való hozzájutásnál építi ki, nem sajátosan a sajtóra, hanem bárkire nézve. Demokratikus közvélemény azonban csakis teljes körű és tárgyilagos tájékoztatás alapján jöhet létre. [...] A rádió és televízió szabadságának sajátos garanciái nincsenek eleve sem szervezési megoldáshoz, sem jogi formához kötve. A véleménynyilvánítási szabadságot a rádió és televízió esetében azonban jogilag részletesen szabályozott szervezeti megoldásokkal kell biztosítani. A szervezeti megoldások alkotmányosságát az minősíti, hogy elvileg képesek-e biztosítani a társadalomban meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű kifejezésre jutását, valamint a közérdeklődésre számot tartó eseményekről és tényekről való elfogulatlan tájékoztatást."

A szabad véleménynyilvánítási jog érvényesülése a 30/1992. (V. 26.) AB határozat szerint nem korlátozódik pusztán a politikai vélemény kifejtésére. A véleménynyilvánítás szabadságához való jog mint a kommunikációs szabadságok anyajoga "teszi lehetővé az egyén megalapozott részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban. Történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, sérelmet szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás, csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának lehetősége. A káros következmények nem csupán az individuum, hanem a társadalom életében is megmutatkoztak és az emberiség fejlődésének sok szenvedéssel járó zsákutcájához vezettek. Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele." Amikor tehát jelen összefüggésben az ágensek szabad véleménynyilvánítási jogáról, illetőleg az azt megalapozó információs jogairól beszélünk, nem pusztán a politikai vélemények kifejtéséről van szó, hanem a társadalmi kommunikáció egészének tartalmáról, ami lehetővé teszi a társadalom tagjai számára, hogy képességeiket kibontakoztatva lehetőségük legyen problémáik megoldására (vagy másként: céljaik megvalósítására).

Az idézett alkotmánybírósági döntések szerint az elektronikus média szabályozásának tehát nem elegendő a szolgáltatókra vonatkozó magatartási szabályokat megállapítani, garantálnia kell egyben azt is, hogy a fogyasztó élvezheti mindazon jogosultságokat, amelyek a szabad véleménynyilvánítási jogának, illetőleg az információkhoz való hozzáférés jogának érvényesítéséhez szükségesek.

(3.3.2) A médiahasználat (jogi) szabályozásán belül a szolgáltatásnak korlátozó jellegűnek kellene lennie. A fogyasztásra vonatkozó (jogi) szabályozásnak pedig jogosultságok garantálását kellene biztosítania.

Ha a fogyasztás szabályozása nincs világosan megkülönböztetve a szolgáltatás szabályozásától - mint jelenleg -, akkor előírások formájában kell a szabályozást megoldani (például a közszolgálatiságra vonatkozóan; vagy operacionalizált formában: a kiegyensúlyozottságot, az objektivitást stb. megkövetelve: miközben ezek a fogalmak önmagukban nem operacionálisak). Ekkor azonban előállhat az a helyzet, ami a jelenlegi viszonyok között folyamatosan fenn is áll, hogy az előírás vagy nincs megtartva (beleértve a gyakran tapasztalható jogi cinizmust, hogy mire a bíróság bármit is jogerősen megállapít: "ki emlékszik már rá") vagy másokra van mutogatva (pl. egyetlen műsorszámot lehet csak panaszolni - mondjuk - pártatlanság megsértéséért, a műsorszolgáltató pedig mindig mondhatja, hogy maga a műsorfolyam pártatlan, hiszen...).

A korlátozó szabályozás szükségessége a médianyilvánosságban könnyen belátható: nem lehet olyan tartalom jelen (vagy ha megjelenik, jelenlétének megszüntethetőnek kell lennie), ami sérti az alkotmányt. És így tovább. Vagyis az, hogy mi mindent kell (és - természetesen - szabad) korlátozni - ebben az értelemben - valamilyen szinten alku (konszenzus) tárgya mindaddig, amíg az elektronikus média 'működtetőinek' (szerkesztők stb.) - egyébként viszonylag széles körben korlátozható - véleménynyilvánítási szabadságát nem sérti.

A jogosultságok garantálása alatt tehát azt volna célszerű érteni, hogy a média nyilvánosság (tartalma) elérhető legyen a fogyasztás helye szerint mindenütt (lokalitás feltétel) és a fogyasztó információs szükséglete szerint (szociális feltétel). A garanciára az igény/kötelezettség az ágens (fogyasztó) információhoz való alapjogából következik.


(3.3.3) Tapasztalatok alapján fontosnak látszik megemlíteni - mert e helyen másra nincs tér - azt, hogy a nyilvánosság szabályzottsága nem csak a jogi értelemben vett szabályozás következménye (vagy éppen ennek elmaradása). A jogin kívül másféle szabályzások is érvényesülnek (etikai, kulturális, gazdasági, politikai stb.), amely szabályzások nem redukálhatók a jogira. Ezek a szabályzások ugyanis igen különböző mechanizmusokon keresztül érvényesülnek, igen különböző módon jönnek létre, illetőleg változnak és így tovább; vagy más szavakkal: nem lehet mindent jogi úton elérni, vagy ismét másként: a végeredmény felől tekintve a jogi akkor jó szabályozás, ha alkalmazása közben kalkulálni lehet a többi szabályzás hatásával is.

 

(4) A médiatörvénynek abból kellene kiindulnia, hogy a média nem csak reprezentálja, de konstituálja is a világot

Az elektronikus média közszolgálatáról forgalomban levő fogalmak [13] voltaképpen azt feltételezik, hogy a média reprezentálja a társadalmat. Tükröt tart, hogy ezáltal jobban lehessen ismerni, netán olyan részletek is megismerhetővé váljanak, amelyek nélküle nem (vagy csak nagyobb ráfordítással) volnának megismerhetők - mindez az ágens problémafelismeréseiben és/vagy -megoldásaiban realizálódva. Ha ebből a feltételezésből indulunk ki, akkor természetes arra a következtetésre jutunk, hogy a reprezentációnak adekvátnak kell lennie, a tükörnek en kell tükröznie a társadalmat, egyáltalán a világot, amelyben élünk. Enne az adekvátságnak, hűségnek a "mérését" volt hivatott az 1996-os médiatörvény egyensúlyt igénylő dimenziókban megvalósítani: ezek a jelenlegi médiatörvény 'nagy' szavai:

a pártatlanság,

a kiegyensúlyozottság,

az objektivitás. [14]

Tudjuk nagyon jól, hogy e dimenziók mentén az egyensúlyok értelmezési vitákba torkolltak, hogy mi is az, aminek ezt teljesítenie kell, hogyan is teljesíthető, mi is az, ami ténylegesen teljesíti és így tovább. Az így keletkezett ügyek peresíthetők és az elmúlt években voltaképpen megannyi egyedi jogerős bírói döntés született, amelyeknek azonban semmiféle - a tartalomra vonatkozó - generalizálása nem tudott létrejönni.


(4.1) Ez a helyzet azonban nem meglepő, ha felfigyelünk arra az évtizedekkel ezelőtti társadalomtudományi felismerésre, hogy a társadalmi kommunikáció (és ezen belül az elektronikus média) nem csak reprezentálja a társadalmat és a bennünket körülvevő világot, de létre is hozza (konstituálja) azt; [15] nem passzív szemlélője csupán, de cselekvő résztvevője is. Ráadásul a média a reprezentáció, illetőleg a konstitúció két egymástól kategorikusan különböző funkcióját ugyanazokkal az eszközökkel valósítja meg. Az alkalmazott eszközök perspektívájából pusztán a média, illetőleg a médiatartalom tanulmányozásával nem lehet megkülönböztetni azt, hogy reprezentációról van-e szó (amely pártatlan vagy nem az, kiegyensúlyozott vagy nem az, objektív vagy nem az), avagy konstitúcióról (amellyel kapcsolatban az előző dimenziók egyensúly követelményei nem is értelmezhetők). A kiváltott hatás perspektívájából sem lehet különbséget tenni a reprezentáció és a konstitúció között. A társadalmi kommunikáció (illetőleg az elektronikus média) intézményeinek elemzésével (többnyire a döntési struktúrák és folyamatok elemzését jelenti ez) sem lehet e kétféleséget feltárni.

A társadalmi kommunikáción belül sem, a média közszolgálaton belül még kevésbé dönthető el egy tartalomról, hogy az mások reprezentációjaként funkcionál vagy éppen létrehoz egy olyan valóságot, amely az adott tartalomnak a nyilvánosságban való megjelenése előtt, nem állt fenn; megjelenése azonban megváltoztatta a valóságot. Erre a kettősségre csak olyan elemzése képesek fényt deríteni, amelyek kilépnek a társadalmi kommunikáció intézményrendszeréből és ennek környezetét is bevonják elemzésükbe.

Amennyiben egy új médiatörvény magáévá teszi ezt a felfogást, akkor ez a (3.2)-ben bevezetett TIKV-t is érinti. Ebbe tehát a reprezentációk mellett beleértendők a konstitúciók is.


(4.2) Ennek a felismerésnek a részletei nyilvánvalóan igen messzire vezetnek és igencsak átrendezik a társadalomképet. Ami egy új médiatörvényre nézve eliminálhatatlan következményként mutatkozik, az elsősorban társadalompolitikai: társadalompolitikai konszenzust igényel (vagyis nem a médiatörvény szabályozását) az, hogy meghatározandó (nyilván csak egy belátható intervallumra): milyen szerepe legyen a társadalmi kommunikációnak (és ezen belül megkülönböztetetten az elektronikus médiának) a társadalom alakításában. Hol, miben és hogyan ismeri el a társadalom, azokat a demokratikus elveket, amelyek keretében a most érvényes döntési mechanizmusok (hatalmi ágak megosztottsága, jogállamiság, képviseleti demokrácia stb.) mentén, az elektronikus média helyet kap a legális valóságkonstituálásban. A jelenlegi jogi keretekben ugyanis ebből de jure ki van szorítva, miközben de facto részt vesz benne. Ez az a konfliktus, amely nem engedi a jelenlegi módon a legális működést.

És mindaddig, amíg nincs - akárcsak időleges konszenzus - e konfliktus feloldására, a média [16] és a médiaszabályozás időről-időre belecsúszik olyan kérdésekbe, amelyeket önmagában nem tud megoldani. Ha viszont megszületik a (politikai) konszenzus arra vonatkozóan, hogy a társadalmi kommunikáció és ezen belül - főként - az elektronikus média milyen önállósággal vesz részt a társadalom életében (és ennek alakításában), akkor van mód ezt jogszabályi keretbe önteni, beleértve azoknak a szükséges méréseknek a meghatározását is, amelyek a reprezentáció adekvátságára vonatkoznának, illetőleg a konstitúció legitimitására (vagyis arra, hogy az elektronikus média megmarad-e a konszenzus által kijelölt keretek között).

Ez a konszenzus, vagyis ennek az új helyzetnek felismerése, illetőleg ezen új helyzethez való (lehetséges) viszony(ok) kidolgozása és társadalmi méretű elfogadása nyilvánvalóan nem tud spontán megtörténni. A konszenzus csak konszenzusteremtés által jön létre, vagyis társadalompolitikai célként kellene kitűzni. Maga a társadalompolitikai cél pedig nem a médiatörvényen belüli cél, hanem azon kívüli, magát a társadalmat, a társadalom szerkezetét, a társadalom szerkezetére vonatkozó közgondolkozást meghatározó cél.

 

(5) A médiatörvénynek értelmeznie kellenne a közszolgálatiság fogalmát a médiában

A média közszolgálatot - többnyire - egymással csatolt szervezetek végzik: műsorszolgáltató, műsorelosztó stb. Maga a média közszolgálat, mint tevékenység - értelemszerűen - az egész láncra együttesen érvényes.


(5.1) A TIKV differenciálatlan (vagyis feldolgozás nélküli) elérhetővé tételének (szolgáltatásának) esetleges igénye két vélhetően szűk keresztmetszetbe ütközne

talán túl nagy szolgáltatói kapacitást igényelne;

egy-egy fogyasztó részéről pedig olyan jelentős feldolgozói kapacitást, amely nyilvánvalóan nincs meg.


(5.2) A fogyasztó információ szükségletét célszerűnek látszik - ökonómiai okokból - a fogyasztóra nézve specifikusan kielégíteni. Nyilvánvalóan vannak olyan értékek, érdekek és más csoportképző erők, amelyek az egész társadalmat egyesítik, integrálják; de vannak olyanok is, amelyek csak az egész táradalom egy-egy részét integrálják: nem adekvát az a társadalomkép, amely csak az egyikben vagy csak a másikban vagy csak bizonyos csoportidentitásokban gondolkozik és más létező csoportidentitásokat figyelmen kívül hagy.

Ez az ökonómia egyet jelent a szabványosítással; vagy másként szólva: a specifikus információszükségleteket különböző protokollok formájában kellene kezelni. [17] A protokoll megállapításának kiindulópontja talán lehetne a médiahasználó ágens társadalmi státusa. [18] Ezeknek a protokolloknak a megállapítása egyúttal az információs közvagyon egyfajta feldolgozását is jelentené, amely csökkenti a fogyasztásnál szükséges feldolgozói kapacitást.

Ám a protokoll szerinti információ szükséglet kielégítésbe benne kell lennie annak is, hogy minden fogyasztó számára elérhetővé kell tenni valamennyi protokollt, és így a protokollok közti választás lehetőségét, mert egyébként sérülne a társadalmi esélyegyenlőség (és akadályok gördülnének a mobilitás elé is). [19]

Végeredményben a differenciálatlan "köz-" előtételű fogalmak (mint például a közérdeklődésre számottartó témák) helyett olyanokra volna szükség, amelyek a társadalom differenciált viszonyaira is érzékenyek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy e különböző szerkezetű és tartalmú információ szükségleteknek nincs közös része. Nyilván van, de nem ez az alapvetően kiemelendő a magyar társadalomtörténet jelen szakaszában, hanem az a tény, hogy a differenciáltalan közszolgálat (vagyis a közszolgálat tartalmának differenciálatlansága) jelentős társadalmi csoportokat, illetőleg a társadalom jelentős részét hagyja ellátatlanul a közszolgálatiság fent értelmezett perspektívájából.

 

(6) A médatörvénynek értelmeznie kellene a verseny foglmát a médiában

A magyar médiarendszer átalakulása az 1996. évi I. törvény életbelépését követően nem igazolta azt a feltevést, hogy a piac nem csak gazdasági értelemben szabályozza a médiát, de kikényszeríti a minőség javulását is. A közvetlen benyomások mellett sokféle kvantitatív és kvalitatív elemzés is azt mutatja, hogy a piaci szereplők eredményesek az egymás alá ajánlásokkal is. Azok, akik erről a helyzetről nyilatkoznak, igen gyakran ideológiai megfontolásokból, a média - sui generis - kártékonyságát ecsetelik. És annyiban minden kétséget kizáróan igazuk van, hogy a média hatását a fogyasztóra semmiképpen sem helyes lebecsülni.

Lehet azonban az, hogy jó (de legalábbis jobb) magyarázathoz jutunk az előzőleg említett kártékonysággal ellentétben akkor, ha azt tételezzük fel, hogy a média és a társadalom egymáshoz csatoltan működő rendszer, amelyből következhet az, hogy az egyikben megmutatkozó 'hiányosságok' voltaképpen a másikban fellelhető dolgokra utalnak. Vagyis elképzelhető, hogy a magyar média jelenlegi színvonala - hogy így mondjuk - szociális reprezentációként működik a mai magyar társadalom vonatkozásában. Ha így volna, akkor ez azt is jelenthetné, hogy a társadalom valójában nem igényel mást, elegendő a ténylegesen érvényesülő társadalmi trendek szempontjából az, hogy a média éppen olyan színvonaltalan legyen, mint amilyennek látni véljük. A médiafogyasztási szokások az egész társadalom sajátos tükreként tekinthetők: az igénytelenség vagy a médiahasználat tudatosságának esetlegesen alacsony volta pedig arról szól, hogy miként láttatja önmagát a társadalom (illetőleg nevében a társadalmi elit, illetőleg ennek egyes csoportjai hogyan kívánják látni a társadalmat). [20]

Ebből következően nem egyszerűen a médiatörvény szabályzásában célszerű keresni a nem kívánatos jelenségek okait, hanem - inkább - általánosabb társadalompolitikai összefüggésekben. Vagyis a változásnak, ha szükséges, nem a médiában kell elindulnia, hanem magából a társadalomból, miközben az természetesen lehet érvényes és támogatható igény, hogy a média is támogassa a szükséges társadalmi progresszió megvalósulását. Pontosabban: a médiatörvény szabályozása nem tudja átalakítani a társadalompolitikát, noha azt éppen tehetné, hogy szabályozásában figyelembe vesz egy kívánatosabb társadalompolitikát [21] azzal a reménnyel, hogy ha az bekövetkeznék, ne a médiatörvény legyen megvalósulásának akadálya.

A társadalmi progresszió itt említett szolgálata azonban aligha tekinthető piackonformnak. A piac optimalizáló hatása csak változatlan peremfeltételek mellett várható. Márpedig a társadalmi progresszió épp a peremfeltételek változtatását igényli. Ha elfogadható ez az érvelés, akkor ez a verseny szerepének és helyének újragondolását igényli a médiában.

 

Jegyzetek:


[1]
Készült az Alkalmazott Kommunikciótudományi Intézet felkérésére; nyomtatásban nem jelenik meg.


[2]
Amikor itt és a továbbiakban használatról, szolgáltatásról vagy éppen fogyasztásról van szó, akkor ez nem jelenti egyúttal azt, hogy a médiaszabályozás kérdése tekinthető mindössze piaci szabályozási kérdésként. A szolgáltatás is és a fogyasztás is manapság sokkal öszetettebb kontextusokban használatos társadalomtudományi kategóriaként is használatos, amely a társadalom valamely részesének (az ágensnek) az attitűdjeit és ennek megfelelően aktívitásait a társadalom irányában képes tipologizálni. Voltaképpen ezek a kategóriák sajátos társadalmi cselekvéseket jelölnek (tipologizálásukkal monográfiák foglalkoznak), amelyek sokféle (így például - természetesen - a gazdálkodás) perspektívájából is; de nem metaforák abban az értelemben, ahogy az emberről metaforikusan gépként, a tudatunkról meg számítógépként szoktak beszélni. Kétségtelen viszont, hogy a fogyasztás passzív poziciót jelez a fogyasztás tárgyát illetően, kizárólag az elfogadásét, noha van egy kulturális remény az aktív részvételre (ami a fogyasztásban nincs benne, de például a használatban benne van; így gondolkozik például az a nyelvész, aki kreativtást lát a legszokványosabb mondat megalkotásában is, amelyet nyelvhasználatnak tekint), illetőleg a kultúra csinálására is ilyen, ami e tekintetben nem passzív: az alkotó művész vagy a (legalább) előadó/interpretátor a CD-vásárlóval és hallgatóval szemben.


[3]
Szokásosan tartalomról beszélünk, de ugyanígy szokás információról, műsorszámról, dokumentumról, adatról (kép, szöveg, kép+szöveg stb.) beszélni. Megtehetnénk, hogy ezeket mind egymás szinonimájának tekintjük. De még ekkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy mindezek egyaránt aggregált értelmű kifejezések: tudások, hiedelmek, vélemények, érdekek, értékek, törekvések és még mások összefoglaló megnevezései, amelyek még számtalan további különbségeket is rejtenek magukba. Például mindezek egyaránt lehetnek mi (van típusúak, vagyis a tényekre vonatkozó) vagy hogyan (kell csinálni típusúak, vagyis viselkedésmintákra vonatkozó) vagy melyik (a jobb típusúak, vagyis az értékekre vonatkozó) tartalmak stb. Amikor a továbbiakban tartalomról vagy információról vagy műsorszámról vagy dokumentumról vagy adatról lesz szó, mindig ugyanazt célszerű értenünk alatta (nevezhetjük ezt felkészültségnek) és csak a különböző kontextusokban szokásos megnevezések megtartása miatt lesz a terminushasználat vegyes. Vannak persze nyilvánvaló különbségek is köztük (éppen erre utal a változatos terminológia), de a médiahasználó ágens perspektívájából tekintve funkcionálisan azonosak: ezek a tartalmak mind az ágens problémafelismeréseihez és/vagy -megoldásaihoz járulnak hozzá, mint a felismeréshez és/vagy megoldáshoz szükséges felkészültségek.


[4]
És talán az a feltételezés sem megalapozhatatlan, hogy a fogyasztó előre láthatóan egyre inkább tud szolgáltatói szerepben is feltűnni (szervezetten vagy egyénileg; jogi értelemben igen változatos formában). Az "egyre inkább tud" hátterében a rohamosan változó, efféle lehetőségeket egyre inkább biztosító és könnyen elérhetővé tett technológiai változások állnak (interaktív elektronikus médiumok, wifi stb.). Mindazonáltal kétségtelen, hogy fogyasztónak szolgáltatói szerepben való megjelenése nem kizárólag technológiai korlátokon múlik.


[5]
Ez nyelvi kérdés is: amikor állampolgárként kategorizáljuk az ágenst, voltaképpen sajátos jogi nyelvet használunk, amely ugyanúgy lehetséges, mint azt mondani, hogy az ágens fogyasztó: nyilvánvalóan nem jelent szükségképpen - mint erre utaltunk már - olyan redukciót, amely szerint kizárólag a kereskedelem vagy éppen a piac szempontjai érvényesülnének. Éppen úgy, ahogy az állampolgárként kategorizálás sem jelentheti azt, hogy az ágens kizárólag jogalany volna.


[6]
Noha ez egyúttal vitatott kérdés is: vajon a társadalom (például a mai magyar társadalom) önálló entitás (vagyis kollektív ágens), avagy kollektív ágensek konglomerátuma. Ennek a kérdésnek a részletei azonban nem érintik a médiaszabályzást.


[7]
A médiahatás természete, struktúrája manapság igen szerteágazó kutatások tárgya: a SKEP 2004-ben készíttetett egy összeállítást ennek főbb irányairól.


[8]
Ez némiképp több, mint amit manapság információs kövagyonon érteni szokás: szokásosan ugyanis csak a közszféra teljes adatállományát tekintik ennek. Most viszont érdemes hozzászámítni ehhez az elektronikus médianyilvánosság tartalmait is.


[9]
Nyilván vannak gyakorlatias korlátok e függetlenségek tekintetében, de az ágens problémafelisme-réseihez és/vagy -megoldásaihoz alapvetően felkészültségekre van szüksége és nem arra, hogy például a tv-ből szerezze ezt a felkészültséget. És így tovább.


[10]
Jól mutatják ezt például a távoktatási vagy éppen az e-learning programok. És nyilvánvalóan vannak olyan szükségletek is, amelyeknek például egy elektronikus médium magazinműsora a természetes helye: lehet ilyen egy olyan társadalmi érdeklődést kiváltó téma, amelyben még nem jött létre konszenzus, bár lehet konszenzusérettnek tekinteni, mint a kétfokozatú érettségi kérdését: ennek bevezetése a közoktatásba kétségkívül jogi kérdés, de egyáltalán nem csak az, mint ezt jól mutatták a közelmúlt eseményei.


[11]
Vagyis nem csak a közfeladatnak minősülő állami feladatokat, és főként nem az elmúlt évek gyakorlata alapján, amelyben a közszolgálat a politikai tartalmakra szűkült. Ide tartoznak a közpolitikai - nem csak a pártpolitikai - értelemben kötött vagy éppen csak érzékeny tartalmak is. Ugyanígy ide tartoznak a szokásosan reklámokban (és műsorelőzetesekben, társadalmi célú hirdetésekben és hasonlókban) megjelenő tartalmak is, minthogy esetenként ezek is részei a médiahasználó ágens információs szükségletének. És még mások is.


[12]
Az információs jogok második generációsak, vagyis nem csak természetes személyekre érvényesek, de ezek közösségeire is.


[13]
És így a (2.3.1)-ben hivatkozott jogi környezet is, a nem hivatkozott további AB-i döntésekkel együtt megmaradnak ebben a körben.


[14]
Ezeknek a dimenzióknak és az egyensúlyi kritériumoknak (vagy más hozzájuk hasonlóaknak) szükségképpen meg kellett születniük, (a) ahhoz hogy a médiában is szükségszerűen működő sok-egy redukció ne módosítsa a viszonyokat (hiszen elvben végtelen sok mindenről kell véges körülmények között tükröt tartani: ezért előírásszerűen kell gondosodni arról, hogy a társadalmi nyilvánosságban mutatkozó véleményáramlatoknak és súlyuknak megfelelő legyen a médiában való reprezentációjuk); illetőleg (b) azért, mert a kapacitások szűkössége miatt mindig valószínűsíthető, hogy egyébként kimaradnak dolgok.


[15]
A társadalmi kommunikáció mai diskurzusaiban gyakran esik szó a tematizációról. A tematizáció éppen azt jelenti, hogy a nyilvánosságban megjelenik egy olyan téma, amiről addig nem volt szó; illetőleg valahogyan jelenik meg: a perspektívával és a vele kapcsolatban sugallt additűddel együtt. Ez azonban még megmaradhat a reprezentációk keretében. A valóság konstitúció is tematizáción keresztül jelenik meg a nyilvánosságban akárcsak a valóság reprezentációja.


[16]
Ha jól olvasom, Tellér Gyula Médiumok és közszolgálatiság I. című írása ennek adja egyfajta látleletét.


[17]
Ezek a protokollok a mai gyakorlatban a szolgáltatók, illetőleg a műsorterjesztők műsor csomagjaiban vannak elővételezve. A mai műsorcsomagok azonban nem teljesítik ezeket az igényeket, hiszen más szempontok szerint vannak összeállítva és nem a differenciált információszükséglet szerint.


[18]
A társadalmi státus voltaképpen az ágens helyét jelöli a társadalomban, viszonyát másokhoz; egy olyan mozgásteret, amelyet a társadalom jelöl ki tagjai számára. A társadalmi státusok - többé-kevésbé hierarchikus - rendszert alkotnak kemény demográfiai mutatókon (például nem, életkor stb.), lágyabb mutatókon (felsőbb, közép, alsóbb osztályok) és más mutatókon keresztül. A mai magyar társadalomban létező társadalmi státusok megállapítása empirikus kutatások tárgya. Érdemes a társadalmi státusra vonatkozó EU tapasztalatokat is feltárni, illetőleg olyan kifejezések értelmét megvizsgálni e szempontból, mint például a "hazai közönség meghatározó része" a közszolgálatiság tartalma szempontjából. Szente Péter A közszolgálat felügyelete és költsége című írásában három különböző társadalmi megrendelésről beszél, azt hiszem, sok szempontból hasonló felfogásban, mint ami itt képviselve van.


[19]
Ez egyúttal jelenthet azt is, hogy az egyes protokollok különbségei mellett figyelmet kellene fordítani tartalmi összefüggéseikre is: lehetne olyan tartalom, aminek mindegyik protokollban benne kellenie lennie, másoknak viszont csak néhányban és megint másoknak csak egészen kivételesen (ennek szerkezetnek - kétségkívül - előképe a mostani báziscsomag, noha egészen másról van benne szó).


[20]
Ahhoz hasonlóan, ahogy a funkcionális analfabetizmus mértéke sem a társadalom tagjainak mentális állapotáról vagy éppen a közoktatás minéműségéről szól, hanem arról, hogy mit vár a társadalom saját tagjaitól. Általában is igaz, hogy a közoktatás rendszeréből és főként (rejtett) tantervéből lehet arra következtetni, hogy mi a társadalom igénye saját tagjait illetően.


[21]

Amelynek értelmében például nem kívánatos, hogy számmottevő legyen (az pedig végképp nem, hogy döntő többségben legyenek) a kiszolgáltatott és passzív médiafogyasztók, minthogy a társadalomban való részvétel cselekvő attitűdöt is feltételez.



a lap tetejére