Horányi Özséb

A kredit-rendszer bevezetésének pécsi tapasztalata

 

Az alábbi összefoglaló a Janus Pannonius Tudományegyetem (JPTE) Bölcsészettudományi Karán (BTK) kidolgozott kredit-rendszer bevezetéséről: a bevezetés előkészítéséről és a rendszer működéséről ad vázlatos képet az 1992. januártól 1996. januárig terjedő időszak alapján.


A rendszer bevezetésének szükségességéről

A JPTE BTK 1992. január 1-i alapítását követően (sőt, már ezt megelőzően is) világos volt, hogy a Kar számára adott körülmények miatt (az intézményes, az emberi, és a költségvetési források tekintetében egyaránt) a működőképesség, majd pedig a fejlesztés biztosításához olyan lépésekre lesz szükség, amelyek az erősen korlátozó körülmények között is megteremtik mindehhez a feltételeket.

Világos volt tehát, hogy a források intenzívebb kihasználása, egyfajta felkészültség - az adott lehetőségek közepette - a gyors reagálásokra és bizonyos készség (avagy elszántság) arra, hogy a Kar meg is oldja az előtte álló feladatokat - ez jelenti azt a kitörési lehetőséget, amely a jogi értelemben vett kar-alapítást követően a tényleges karrá válás kiindulópontja lehet.

Szerencsés volt a kredit-rendszer szempontjából (utólag látszik már, akkor nem mindig láttuk így), hogy a Kar létrejöttének első pillanatától zászlóra került az oktatás-szervezés e módjának valamiféle megvalósítása, mert akkor éppen a Kar létrejöttéből következően volt egy olyan természetes lendület, amely számtalan nehézségen átsegítette e vállalkozást.

A rendszer bevezetése, a bevezetés előkészítése és igen sok azóta végrehajtott finomítása a szó szoros értelmében csapatmunka volt. Nem maradt ki belőle egyetlen tanszék sem. Felmérhetetlenül sok időt töltött el a bevezetéshez szükséges előkészítő munkával mindenki, akinek ez hivatali kötelességévé lett beosztása következtében vagy éppen belátva és észrevéve valami elvégzendő feladatot lett önkéntes munkása az ügynek. Természetesen voltak ellenzők is. Az ellenvélemények (vagy éppen ellenállások) azonban szinte kivétel nélkül konstruktívak voltak: nem azt célozták, hogy ne tegyünk meg valamit, hanem azt célozták, hogy ne óvatlanul vagy éppen elhamarkodottan lépjünk.

A bevezetés előkészítéséről és a bevezetés első lépéseiről

1992-ben a kredit-rendszerről, mint egy olyan oktatásszervezési metódusról, amelyet a jövőben érdemes bevezetni Magyarországon, sokat beszéltek. Általában azonban nem volt meg a motiváció: a működő intézmények kialakult gyakorlatát semmi nem kérdőjelezte meg úgy, hogy alapvető strukturális változtatásokon kellett volna gondolkozniuk vezetőiknek. A JPTE BTK éppen ebben különbözött a többi intézménytől.

Világos volt az, hogy

(1) a Kart sújtó forráshiányt csak egy olyan, egyébként beígért és egyszer bevezetendő normatív finanszírozás számolja fel, amely a hallgatói létszámból indul ki: vagyis világos volt, hogy folyamatosan és fokozatosan hallgatói létszámot kell emelni ahhoz, hogy a bevezetéskor a Kar a jelenleginél elviselhetőbb helyzetbe kerüljön;

(2) ahhoz azonban, hogy több hallgatót lehessen felvenni, egyéb feltételek biztosítása mellett, a Karra jelentkezők számának további növekedését kellett serkenteni, mert a merítési bázis akárcsak szinten maradása is (esetleges csökkenésről nem is beszélve) inkább a felvettek induló színvonalának csökkentését jelentené, mint bármi egyebet;

(3) továbbá, ezt a fokozatosan növekvő létszámot legalább a korábbi színvonalon kell kiszolgálni tanulmányaikat tekintve: ami a könyvtár olvasótermi ülőhelyeinek számától kezdve a könyvtárban rendelkezésre álló könyvmennyiségen át és a Kar rendelkezésére álló épületekben található termek és ülőhelyek számán keresztül a (kontakt) órák számáig, s így a Kar oktatóinak létszámáig, diszciplináris összetételéig mindent érint, hiszen a kapacitás adott, az igény pedig növekszik; vagyis olyan lépéseket kellett elhatározni, amelyek következtében a kapacitások kihasználhatósága legalábbis javul;

(4) mindezek mellett számolnunk kellett azzal is, hogy a megelőző oktatási szervezettől, a Tanárképző Kartól örökölt állapotunkon sok a javítani való éppen abból a szempontból, hogy az oktatás - és általában a kari tevékenység - még egyetemibb legyen, mint a korábbiakban volt.

1992. tavaszán úgy látszott, hogy mindezekre a - részben az alaphelyzetből következő, részben ezek kezelésére megteendő lépések által gerjesztett - kihívásokra (már ami az oktatást illeti, tehát nem valamennyire) a kredit-rendszerű oktatás-szervezésre való áttérés lehet az adekvát válasz.

A JPTE BTK-n a korábbi szervezeti formától, a Tanárképző Kartól örökölt tantervi hálós oktatás-szervezési módszer volt érvényben. Erre az évfolyamrendszer; a lényegileg kötött hallgatói csoportbeosztás; a kötelező, a kötelezően választandó és a szabadon választható stúdiumok egymásraépülése; a stúdiumok lényegileg lineárisan progrediáló rendszerbe állítása; illetőleg a félévente összeállított kötött órarend volt a jellemző. Ebben a rendszerben a hallgatói szabadság arra korlátozódott, hogy a tanulmányok kevesebb mint átlagosan 20 %-ában a hallgató maga választhatott, a módszer filozófiája szerint felkínált néhány kurzus közül. Ezen nem változtatott sokat az sem, hogy a Tanárképző Karon az egységes tanárképzési program keretében a társadalomtudományi szakokon alapvetően kiscsoportos foglalkozások voltak, vagyis az eseti igényeket is figyelembevevő, változékonyabb tematikát lehetett biztosítani, sem az a tény, hogy egy eredetileg tutoriként deklarált rendszer maradványaként a konzultáció, mint oktatási forma nem volt idegen a kari tevékenységek között.

A kredit-rendszertől egyrészt azt vártuk, hogy a stúdiumok terén nagyobb változatosságot biztosít, részben a hallgató szabad választásának adva ezzel nagyobb teret, részben a képzés irányait és elágazásait tekintve biztosít a korábbinál szabadabb pályaválasztásokat és -módosításokat, megteremtve ezzel az egyetemszerűbb működés lehetőségét, vagyis a hallgató által erőteljesebben meghatározható és szakmailag megalapozható egyéni igények kielégítését. Azt vártuk másrészt, hogy ökonomikusabbá teszi a képzést részben azzal, hogy a kapacitások intenzívebb kihasználását engedi meg, részben azzal, hogy egy-egy témára gyűjti össze az érdeklődőket, részben pedig azzal, hogy megszünteti a felesleges linearizálásokból adódó kényszerpályákat. Azt vártuk végül, hogy mindezek következtében közgazdasági értelemben is tud a képzés ökonomikusabbá válni és mindezek eredményeképpen lényegileg azonos kapacitások és költségvetési keretek között több hallgatót lesz mód kiszolgálni.

Ebben az időben, 1992. tavaszán egyetlen képzési intézményben, az ELTE Bölcsészettudományi Karán működött kredit-rendszerű oktatás. Ebből is következően előre látszott, a rendszer valamennyi és általában legelőször említett értékét nem tudjuk kihasználni: mivel mindössze két intézményben szervezik az oktatást e módon, nem válik lehetővé (de legalábbis nem vált elérhetőbbé) a más intézményekbe vagy a más intézményekből való átoktatásból eredő előnyök szisztematikus (vagyis nem alkalmi) kihasználása.

Mindazonáltal az igaz, hogy az ELTE BTK kredit-rendszeréből a pécsi kísérlet igen sokat merített, s nem is csak az írott dokumentumokból.

A BTK Kari Tanácsa döntött arról, hogy a kari oktatás-szervezés térjen át a kredit-rendszerre. A későbbi kari tanácsi döntéseket a Kar két állandó bizottsága, a Professzió Bizottság és a Tanulmányi Bizottság készítette elő, vagyis ez a két bizottság dolgozta ki a bevezetendő rendszert. A Kar 1992. szeptemberével tért át az új rendszerre, amelynek két alapdokumentuma volt, az azóta is félévente megjelenő Tanrend és a hozzá kapcsolódó Órarend, illetőleg a Tanulmányi és Vizsgaszabályzat (TVSZ). A Tanrend - más információk mellett - tartalmazza félévről-félévre az indításra felkínált kurzusokat, amelyekre a hallgatóknak jelentkezni van módjuk. A választás egyik szempontját az adja, hogy kezdeti ajánlatként az Órarendben a Kar milyen időpontban és helyen (nap, óra, teremszám) ajánlja megtartani a kurzust. A TVSZ pedig annak szabályait, útjait-módjait tartalmazza, amely megtartásával a hallgató megfontolhatja, hogy a kínálatból ténylegesen mit választ. Azok a kurzusok, amelyekre nem jelentkezett a TVSZ-ben rögzített számú hallgató, nem indulnak - hacsak a Tanulmányi Bizottság ugyancsak a TVSZ-ben rögzített szempontok szerint nem ad felmentést. A TVSZ azt is rögzíti, hogy milyen létszám mellett lehet csoportot bontani, ha ez egyébként szakmailag helyénvaló.

A kredit-rendszert 1992. őszén deklarált módon, mint - a korábbi tantervi hálós oktatásszervezési módszert felváltó - új írásmódot vezettük be. Ennek keretében az egyes szakos tantervek gazdáinak először az volt a feladata, hogy a régi tanterveket ennek az új írásmódnak az igényei szerint írják le, illetőleg ebbe az új írásmódba fordítsák le. Ezt követően pedig az, hogy szakmailag megalapozható válaszokat adjanak az új írásmód által feltett olyan kérdésekre, amelyek a korábbiak alapján nem voltak megválaszolhatók, de úgy, hogy az eredeti tanterv minél kevesebbet (ha lehet egyáltalán ne) változzék meg részleteit tekintve. Ilyen korábban fel nem tehető kérdésnek látszott például az egyes tantervi események (tantárgyak, gyakorlatok es így tovább) tényleges tartalmi kapcsolata, az oktatással közvetlenül összefüggő események gazdaságosságának kérdései (mint például milyen gyakran legyen ugyanz a tantárgy meghirdetve?), a tanári kar valóban szükséges létszáma, a valóban szükséges vezető és nem vezető oktatói arány és - természetesen - a tanári kar valóban szükséges szakmai összetételének kérdései. Végül harmadik lépésként meg kellett vizsgálni az így keletkezett 'új tanterv'-et atekintetben, hogy jött-e létre benne olyan ellentmondás, ami miatt mint a szakos oktatást vezérlő dokumentum végrehajthatatlanná vált volna.

Ezekkel az új köntösbe bújtatott régi tantervekkel indultunk neki az 1992/93-as évnek, s így nem volt szükség a tanterv tartalmát illetően semmiféle áttérésre, átmeneti megoldásra és egyebekre.

Ezt követően, mintegy három szemeszter elteltével vizsgáltuk meg a tapasztalatok alapján azt, hogy mit kell módosítanunk, mert hibásnak bizonyult az adott tantervben leírt megoldás, illetőleg vetettük fel először azt a kérdést, hogy az új írásmód milyen további lehetőségeket kínál, amit az első lépéskor nem használtunk ki vagy nem tudtunk még eléggé kihasználni.

Ez a finomítás, pontosabban felülvizsgálat már kevésbé észrevehető módon újra megismétlődött további két félév elteltével, s immáron lehet azt mondani, hogy a szükségnek megfelelően az egyes szakos tantervek gazdáinak kezdeményezésére időnként, de nem kari szinten szervezve vagy elrendelve megtörténik. Vagyis a kari oktatási program karbantartása folyamatosan történik: az egyes kisebb egységek programja a teljes kari oktatás megzavarása nélkül tud módosulni akkor, amikor ennek igénye felmerül, miközben ma már elmondható, hogy a közel harminc szakon kiadott diplomák mögött álló képzési eseményeknek egyre nagyobb százaléka azonos szerkezetű az egész Karon.

A kredit-rendszer bevezetésekor, 1992-ben úgy látszott, hogy ezekre a lépésekre, a lépésről-lépésre történő bevezetésre szükség van a Karon. Szükség van azért, mert egyrészt minden résztvevő számára új helyzetek tömegei adódnak, melyeket menet (vagyis oktatás) közben, a hallgatók jelenlétében kell megoldani. Az ő számukra ugyanis egyáltalán nem közömbös, hogy a biztonságos tanulás körülményei biztosítva vannak-e, vagypedig el van véve belőle valami egy későbbi, őket már nem érintő, egyébként mégoly nagyszerű célra hivatkozva, vagy sem.

Most is úgy látszik: helyes volt tanulási folyamatként felfogni a kredit-rendszer elhúzott bevezetését, s helytelen lett volna az egy lépcsős bevezetés, illetőleg az, hogy a felmerült problémákhoz képest akár a teljes kudarc is előállhatott volna.

A JPTE BTK-n bevezetett kredit-rendszer főbb vonásai

Élve az MKM hallgatólagos tudomásulvételével, 1992. őszén a képzés egyszakos jellege lett deklarálva. Ez azt jelenti, hogy minden a BTK-n felvehető szakra önállóan kell jelentkezni, felvételizni és a felvétel szakra történik, nem szakpárra vagy másként. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a Kar hallgatóinak túlnyomó többsége egyszerre ne több szakon folytatna tanulmányokat. Sőt, a TVSZ nem tiltja a kettőnél több szakon való tanulmányok folytatását sem és a hallgatók egy része él is ezzel a lehetőséggel.

A BTK-n a képzés három különböző típusú program szerint történhet:

(a) Majornak nevezzük az országosan megalapított és a BTK-n megindított szakokat. Ezek (néhány kivételével) egyetemi diplomával fejeződnek be (ilyen kivétel például a hároméves idegennyelv-szakos képzés vagy a horvát szakos főiskolai diplomát adó ta-nárképzés). Minden szak major változata 120 kreditnyi tanulmányi teljesítménnyel végezhető el. (A 120-as számra azért esett a válaszás, mert igen sokféle osztója van, vagyis sokféleképpen lehet úgy felosztani, hogy ne legyen a hányados tört szám; s minthogy nem volt Magyarországon elfogadott szám a teljes képzésre nézve, abból indultunk ki, hogy ha később más szám sztenderdizálódik, majd áttérünk arra; s ezt remélhetőleg egyszerű arányosítási művelettel akkor majd meg is tudjuk oldani: ezt most is így gondoljuk.) A BTK minden hallgatója köteles szakjai közül legalább az egyiket major változatban végezni, illetőleg úgy kell végezni, hogy az abszolutorium kiadásakor az indexből megállapítható legyen, melyik szakot végezte el major változatban.

(b) Az országosan megalapított és a BTK-n megindított szakok legnagyobb részének létrehoztuk a minor változatát. Ez 90 kreditnyi tanulmányi teljesítményt igényel. Abban az esetben lehet egy szakot minor változatban tanulni, ha olyan másik szakon folytat a hallgató major változatú tanulmányokat, amely szakkal a minor változatban tanulni kívánt szak kompatibilis. A szakok kompatibilitását a tantervek rögzítik. Kompatibilitás akkor áll fenn két szak között, ha a képzésnek vannak közös részei, mint például a magyar szakon és egy tetszés szerinti idegennyelv szakon az általános nyelvészet vagy az irodalomtudományi bevezető stúdiumok. A minor ezeket a másik szakkal közös részeket nem tartalmazza.

(c) Egyes szakok tanterveiben alternáló tantervi blokkok találhatók. Ezek a blokkok 40 kredit tanulmányi teljesítményt jelentenek és az adott szakon belül valamely specializáció foglalatainak számítanak. Ezek a szakok csak úgy teljesíthetők, ha az 'alapképzés' után valamilyen specializációt vesz fel a hallgató. Ugyanakkor vannak olyan specializációk is (ilyen a BTK-n a régészet vagy a kulturális antropológia), amely nem kapcsolódik szakhoz annak részeként, mert ettől függetlenül választható és diplomabejegyzéssel zárul.

(d) Az előzőek értelmében nem jelent újabb képzési módot, de kétségtelen, hogy sajátos strukturális helyet foglal el a BTK-n a tanárképzés. Minden országosan megalapított és a BTK-n elindított szak esetében a tanterv rögzíti azt, hogy az adott szak tanárképes-e vagy sem. Amennyiben tanárképes, a hallgató választhatja a tanárképzési modult, mint önálló képzési irányt.

Egy adott szakon belül minden képzési/tanulmányi eseménynek van kredit-értéke a szakra való felvételt követően a záróvizsgáig. Általában 1 kontakt-félévóra 1 kreditnyi tanulmányi teljesítménnyel egyenértékű: ettől az átlagos értéktől a tantervek eltérhetnek, de a BTK-n nincs 1-nél kisebb, vagyis tört értékű kredit és egyetlen tanulmányi eseményre 4-nél nagyobb kredit csak kivételesen esik. A vizsgák (szigorlatok) 2-4 kreditet érnek, a tantervben pontosan megadott módon. A szakmai gyakorlatoknak, a terepgyakorlatoknak is van változó, a tantervben rögzített kredit-értéke. Kredit-értéke van a szakdolgozat elkészítését segítő két alkalommal is kötelezően felveendő szakdolgozati szemináriumnak is.

Minden tanulmányi eseménynek kredit-értéke van. Ez az érték azonban nem függ a tanulmányi esemény teljesítésének színvonalától: ezt a tanulmányi esemény teljesítésére kapott érdemjegy fejezi ki.

A kredit-érték a hallgató szempontjából a tanulmányokban való előmenetel mértékét jelzi, összességében (a megszerzett kreditek) mutatja a megtett utat a diplomához.

A tantervek tantárgycsoportokra tagolódnak, amely tantárgycsoportokban tantárgyak találhatók. Az egyes tantárgycsoportok elvégzése azon csoporthoz tartozó tantárgyak teljesítésével összegyűjtött minimális kreditekhez, illetőleg a megfelelő számú kredit megszerzését követően sikeres vizsgaeredményhez van kötve.

A tantárgyak félévről-félévre meghirdetett kurzusok teljesítésével teljesíthetők. Egy adott tantárgy különböző kurzusokkal teljesíthető. A kurzusokat a szakot jelölő három betű és négy szám azonosítja. Ebből az első szám az adott szak tantervében megadott tantárgycsoportot azonosítja, a második szám a tantárgycsoporton belül a tantárgyat, míg az utolsó két szám a tantárgyhoz tartozó kurzust. Vagyis egy adott tantárgy elvégezhető mindazon kurzussal, amelynek betűjele megegyezik a tantárgy betűjelével, és a kurzus négyjegyű számából az első kettő azonos az adott tantárgy számával.

Általában a tantervet 2-3 vizsga (szigorlat) és a záróvizsga tagolja, illetőleg zárja le. Így egy-egy vizsgához 3-4 tantárgycsoport tartozik. Tíz féléves átlagos képzési időt feltételezve egy-egy tantárgycsoport 2-4 szemeszter alatt végezhető el. Ez nem kötelező, hanem tervezett elvégzési időtartam, melyet ciklusidőnek hívunk.

Ciklusonként a meghirdetett tantárgyakhoz legalább két különböző kurzust kell felkínálni.

Az egyes kurzusok felvételének - kivételes eseteket nem számítva - nincsenek feltételei. A tantárgyaknak is csak elvétve. A tantárgycsoportoknak viszont vannak felvételi feltételei. Ez a végsősoron 'kényszerrendezés' operacionalizálja a szakmailag indokolt tanulmányi sorrendiséget. Ebben a rendszerben tehát nem arról van szó, hogy a képzés egy részében fel van szabadítva a hallgató a kötelező rendezettség alól. Ellenkezőleg: ott ahol ez indokolt, meg van teremtve a kényszerrendezés lehetősége. Ezzel a lehetőséggel az egyes szakos tantervek igen különböző módon élnek. Vannak olyan tantervek, amelyek szinte egyáltalán nem, míg mások (így például a történelem) szinte teljes egészében kényszerrendezett tantárgyakból állnak. Ezeknek a jelentős különbségeknek a kezelése magán az oktatás-szervezési rendszeren belül nem okoz semmi nehézséget. A különbségek a tantervben vannak rögzítve, s mindkét szélső esetben egyaránt a tanterv maradéktalan végrehajtása a feladata mind a hallgatónak, mind pedig a kari igazgatásnak.

A BTK-n bevezetett kredit-rendszer-változattal módja van a hallgatónak arra, hogy a szakos tantervben megadott keretek között, de a korábbi oktatás-szervezési megoldáshoz képest akár nagyságrendekkel szabadabban határozza meg tanulmányait egyrészt tematikusan, másrészt tanulmányainak ütemezését tekintve, illetőleg azt, hogy egy adott időszakban éppen mit tanul. Ezzel módja van tanulmányait életvitelének egyéb más tényezőivel összerendezni, ha szükséges gyorsítani, ha van értelme, illetőleg lassítani és mindenképpen valódi döntéseket hozni például atekintetben, hogy egy bizonyos tantárgyat milyen kurzussal kíván teljesíteni és milyennel nem. A kari igazgatás szempontjából igen jelentős az a kurzus-meghirdetési szabadságfok, ami a kari gazdálkodás szempontjából sem közömbös: az ugyanis, hogy nincs szükség minden tantárgy két félévente történő meghirdetésére, nincs szükség arra, hogy egy adott stúdiumot mindig azonos tematika és szinte mindig azonos tanár-személyiség jelenítsen meg. Ezzel tehát nem csak az egyetemi képzésben kötelezően szükséges változatosság-igény van kielégítve, de a képzés határozottan a nagyobb gazdaságosság irányába tolódik el.

Mindazonáltal a legfontosabb intézménynek az egyetemszerű képzést és az ökonómiát tekintve a kreditálást kell tekintenünk. Ennek lényege - egyelőre csak intézményen belül - az, hogy az egyes szakokon belül félévről-félévre szakos óraként meghirdetett kurzusok az egyes félévek oktatási programjának előkészítési fázisában - ha egy másik szakos program szakos céljaira fel akarja használni - az eredeti kurzus-kódszám mellett újabb kód-számot is kap, annak a szaknak egy kurzuskódját, amellyel a szakért felelős személy kreditálja az adott kurzust: besorolja saját tantervének megfelelő tantárgycsoportjába, illetőleg tantárgyába.

Ma már a BTK félévről-félévre kiadott Tanrendjének kurzus-listáin egy-egy kurzus mellett akár három-négy további kurzus-kód is taláható érzékeltetve azt, hogy három-négy olyan szak is van az eredeti mellett, amely szakos kurzusként elfogadja az 'idegen' kurzust.

Az első pillanattól kezdve törekedtünk a teljes pécsi felsőoktatás bekapcsolására a kurzusválaszték növelése érdekében. A JPTE többi kara, a POTE, illetőleg a Püspöki Hittudományi Főiskola kurzusainak egy részét a BTK kérésére az intézmények vezetői megnyitották. Az ilyen kurzusok a BTK félévről-félévre kiadott Tanrendjében a BTK-n meghirdetett kurzushoz hasonló, adott esetben szakos kurzuskódot kaptak.

A kari TVSZ lehetővé teszi a hallgatónak a szorgalmi időszak egy bizonyos időpontjáig azt, hogy a félév elején felvett kurzusain módosítson: elhagyjon belőlük, illetőleg utólag felvegyen valamit. Ugyancsak lehetővé teszi a hallgató számára azt, hogy a félév utolsó szakaszában, de az érdemjegy megszerzésének megkezdése előtt - noha nem teljesen szabadon - nyilatkozzék arról, hogy a kurzust nem kívánja jeggyel záratni, és így le is mond az érte járó kredit-értékről. Természetesen a TVSZ nem csak a tanári munkát védi egy esetlegesen felelőtlen hallgatói viselkedéssel szemben, de fordítva is áll ez: a tanár teljesítménye, amelyet az oktatói követelmények című kari dokumentum rögzít, egyrészt függ a (meghirdetett, illetőleg) megindult kurzusok számától, másrészt a kurzusokon jegyet szerzett hallgatók számától is: nem tekinthető elfogadható attitűdű tanári munkának az, ha rendszeresen olyan kurzusok vannak meghirdetve (természetesen tanszékvezetői egyetértéssel és a szakos tantervre hivatkozva, vagyis a kurzuskód segítségével), amelyek nem keltik fel a (szakos) hallgatók szakmai érdeklődését, illetőleg ha a kurzusra felvett diákok (rendszeresen) leadják az adott (szakos) kurzust.

A felgyülemlett tapasztalatokból

Az elmúlt négy év megszámlálhatatlan tapasztalattal szolgált. A kezdeti, időnként gyermekbetegségekre emlékeztető tünetek leküzdése óta stabilizáltnak lehet tekinteni a kredit-rendszerű oktatás-szervezés teljesítményét a Karon.

A legnagyobb problémát mindvégig az jelentette, illetőleg a legtöbb mérlegelést igénylő tevékenység az új módot kiszolgáló hagyományos: papír alapú, illetőleg elektronikus: adatátviteli hálózati alapú dokumentáció megtervezése, kivitelezése és működtetése volt. Igen gyakran küzdöttünk optimalizálási kérdésekkel: ha átláthatóvá teszszük a rendszert az eseményeket kísérő, nyomonkövető dokumentációval, akkor ez egyúttal bonyolultabbá is teszi, látszólag ugyanis az adminisztratív terheket növeli csupán; ha viszont egyszerűsítjük a dokumentációt, kevésbé átláthatóvá válik, a viszszaélésektől kevésbé védhető meg. Az optimalizálás természetesen azt jelenti, hogy meg kell találni az adott körülmények között még elviselhető dokumentációt, amely már elegendő biztonságot ad. Ma már megállapítható, hogy ha nem is mindenütt, vagyis javítani való van még, de az elmúlt évek kikristályosították a közel optimális működéshez szükséges feltételeket, körülményeket.

Természetesen hibákat vagy éppen visszaéléseket a kari oktatási tevékenységben érdekelt mindhárom csoport részéről lehet(ett) tapasztalni:

(a) a hallgatók - természetesen - keresik a tantervi követelményeknek való legegyszerűbb (= ma már legolcsóbb) megfelelést. Ha nem eléggé átlátható a szabályzat, túl könnyedén meg is találják a kibúvókat;

(b) a tanárok főként a korábbiakhoz képest megnövekedett adminisztratív igényeket tekintették túlzásnak, amelyek jelentős részben éppen a tanári munkát voltak hivatottak védeni, például a kurzusfelvétel nyilvántartásának precizitását tekintve vagy éppen a kurzusleadás különféle módjait rögzítő lépéseket tekintve;

(c) az adminisztrációban - a tanulmányi ügyekkel akár kari szinten, akár tanszéki szinten - dolgozók számára is sokszor bizonyult terhesnek az az igény, hogy precíz, átlátható legyen a dokumentáció, például azért, hogy utólag - ha erre szükség van - korrekt módon rekonstruálhatók legyenek a valós események; az adminisztrációt időnként zavarba hozta a dokumentációnak, illetőleg a nyilvántartásnak a kredit-rendszerrel párhuzamosan bevezetett elektronikus módja is (amelyre ma már és elvben az jellemző, hogy a következő félév oktatási programjának tanszéki megtervezésétől kezdve a hallgatói nyilvántartásig minden munkafolyamat és ennek termékeként minden dokumentáció elektronikus módszerekkel történik, hálózatba kapcsolt számítógépeken).

Ezen problémák megelőzésére, illetőleg az elkövetett hibák korrigálására egyrészt igen sokféle puffer lett beépítve a rendszerbe, másrészt pedig többé-kevésbé előre meghírdetett módon félévről-félévre fokozódó következetességgel kértük számon a hibákat.

A JPTE BTK-n 1992. őszén bevezetett kredit-rendszerű oktatás mindazonáltal, úgy látszik, kiállta az első megmérettetés próbáját. Manapság a fő feladat a szükségszerű finomítások és a változó körülmények kikényszerítette módosítások időben való végrehajtása mellett a még ki nem alakult, de kialakulásnak indult egységes országos rendszerhez való igazodás, éppen a kredit-rendszerű oktatás legnagyobb elvi előnyének kihasználhatósága érdekében, a jelenleginél nagyobb országos áthallgatás érdekében és reményeink szerint egy közös európai áthallgatási rendszer megvalósulása érdekében.

Egy záró megjegyzés

Hiba volna azonban nem észrevennünk azt a veszélyt - remélhetőleg még elkerülhető -, amely az 1996. évi Felsőoktatási törvénymódosítást követően tapasztalható tevékenységekkel összefüggésben jelent meg.

Kétségtelen tény, hogy erőfeszítések tapasztalhatók egy országosan egységes kredit-rendszer létrehozására, és tény az is, hogy a normatív finanszírozás bevezetése már nem halogatható sokáig. A veszélyt pedig abban láthatjuk, hogy a jelekből ítélve várhatóan a normatív finanszírozás módja fogja meghatározni a továbbiakban a felsőoktatás irányításának módját, s így a bevezetendő kredit-rendszer alapfilozófiáját is. Nem pedig fordítva.

A pécsi tapasztalatokból világosan leszűrhető az a tanulság, hogy ha a normatív finanszírozás kiindulópontja nem a diplomával záruló szak, hanem a hallgató, akárcsak olyan formában is, hogy szakpárok lesznek finanszírozva (legalábbis ott ahol ilyenek vannak, pontosabban előírhatók, mint ahogy a jelen tervek ezt valószínűsítik), akkor a kialakuló kredit-rendszer lehetőségeihez képest csak igen korlátozottan hoz majd új helyzeteket a felsőoktatásba, merevebb lesz a kívánatosnál (amely merevséget a financiális szempontok fogják meghatározni), s kérdéssé válik, hogy harmonizálható lesz-e az európai gyakorlattal.

Meggyőződésem, hogy a feladat megoldható és így meg is oldandó!





a lap tetejére