Horányi Özséb

Keresztény remények
a mai magyar társadalomban *



Ebben az írásban a magyar társadalom jövőképéről szeretnék röviden diszkutálni, a magyar jövőkép esetleges hiányáról vagy hiányosságairól gondolkozni, a jövőkép kidolgozásának szükségességéről, illetőleg a keresztények kötelességeiről ezen jövőképet illetően. A keresztény remények ennek a jövőképnek a minéműségére vonatkoznak és - természetesen - nem diadalmaskodásokra adnak okot (mondjuk egy keresztény társadalom "eljöttével" kapcsolatban). Sokkal inkább az alázat és az iparkodás szükségességét a keresztény tradíciónak, mint - sokunk meggyőződése szerint ma is - érvényes tudásnak a felmutatásában azon társadalomtörténeti helyzetben, amelyben itt Magyarországon éppen benne vagyunk; vagyis olyanként való megmutatásában, amely képes a mai problémák, a mai konfliktusok, a mai kihívások megválaszolásában segítségünkre lenni.


(1) A kiindulópont

(1.1) Mindenek előtt: miért is azonosítom a keresztény reményt a társadalom keresztény jövőképével? A sajátos szóhasználat hátterében az a teológiai meggyőződés áll, hogy keresztény reményről beszélni éppen annyit jelent, mint beszélni arról, milyen helyet foglal el a jövő Isten népének (vallási) életében; az a boldog jövő, amelyre minden ember meg van hívva (1Tim 2,4; Tit 2,13).

(1.1.1) A prófétai szót az Ószövetségben mindig is a remény szavaként kell értenünk (lásd például Jer 31,31-34; Ez 36; Iz 49,5-6). A remény újszövetségi értelemben pedig két dolognak az eredője: az egyik az emberre vonatkozó sorsszerű isteni végzés, amelynek következtében az embert maradandó hatással eléri a Jézus Krisztusban emberré lett (tehát emberi történelemmé lett) isteni szeretet, a másik annak az embernek az isteni végzésre válaszoló magatartása (vagy az Egyháznak a magatartása, amely az egyes ember mindenkor személyesen lehetséges válaszát megszüntetve-megőrzi és hordozza), aki az üdvösségre, vagyis a már végérvényesen bekövetkezett isteni elrendelésnek hívő bizonyosságára támaszkodva bizalommal várakozik az isteni üdvterv végső beteljesülésére Jézus Krisztus eljövetelében (lásd például Zsid 6,18kk; Róm 8,24 és 15,13). Ezt a végső beteljesülést és megújulást, amely átalakítja az emberiséget és a világot, nevezi a Szentírás új égnek és új földnek (2Pt 3,13; Jel 21,1), amely tehát keresztény reményünk tárgya. Az Ó és Újszövetség az egyes ember reményét a választott népnek mondott isteni szó erejében látta garantálva. A Szentírásban tanusított remény a kiválasztottak reménye. Ennek okán a reményről nem lehet a hívő közösségtől, s így a tásadalomtól függetlenül, vagyis individuális megközelítésben szólni.

(1.1.2) A Gaudium et spes jóformán technológiát, algoritmust ad arra is, miként érdemes evilági boldogulásunkon való iparkodásunkat az üdvösségre törekvés, s így a keresztény remény részének látnunk:

"Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, és nem ismerjük a módot, ahogyan a mindenség átalakul. Elmúlik ugyan ez a bűn miatt eltorzult világ, de tanítást kaptunk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, az igazságosság hazáját, amely a maga boldogságával betölti, sőt felülmúlja mindazt a vágyat, ami feltör a békét szomjazó szívekből. Akkor vereséget szenved a halál, Isten fiai pedig feltámadnak Krisztusban, és romlatlanságba öltözik az, ami erőtlenségben és romlandóságban mag módjára a földbe került. A szeretet és művei megmaradnak, és a múlandóság szolgai állapotából mindenestül fölszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett.
Igen, elhangzott a figyelmeztetés, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti. Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekvőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövedő világ körvonalait. Ezek szerint, a földi haladást gondosan meg kell ugyan különböztetnünk Krisztus országának növekedésétől, ez a haladás mégis sokat jelent az Isten országa szempontjából, amennyiben hozzájárulhat a társadalom különb rendjének megalkotásához.
Ha tehát egykor az Úr Lelkének erejével és az Úr parancsa szerint közkinccsé tettük világszerte az olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság, megtaláljuk majd természetünkben és emberi iparkodásunknak a jó gyümölcseit - megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve -, amikor Krisztus visszaadja Atyjának 'az örök és egyetemes országot: az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát'. Ez az ország titokzatos módon itt van már ezen a világon, az Úr eljövetelekor azonban teljessé válik" (39).

Vagyis Isten országa, azaz a keresztény remény itt van már közöttünk: a dolgunk az, hogy növekedjék, hogy iparkodásunkkal minél inkább előkészítsük az új föld beteljesedését.


(1.2) Ezen munkálkodva - úgy látszik - két stratégia közül is választhat a keresztény ember.

(1.2.1) Az egyik stratégia szerint a keresztény ember a világban már megvalósult keresztényit igyekszik megőrizni, körülkeríteni; ez a stratégia, mint életforma lehetséges: a kereszténység eseményei a kezdetektől mutatják a vonzódást e stratégiához (amely - természetesen - nem csak kirekesztő, önmagát gettóba záró mentalitást jelenthet, de annak a szemlélődő szerzetesnek a mentalitását is, aki a mertoni értelemben tiszta és egyszerű szándékkal él, vö. A csend szava, Senki sem sziget, Budapest, Szent István, 1983, 49kk);

(1.2.2) A másik stratégia értelmében a keresztény ember a világban igyekszik oly módon munkálkodni, hogy növekedjék benne mindaz, ami az új földön is érvényes lesz, ami ott is megmarad; ez az életforma is lehetséges: természetesen, a világban maradva is lehetünk keresztények.

Ez a diszkusszió ezt a második útat törekszik járni.


(2) A keresztény remények, vagyis a jövőkép tudatosságáról

Amikor stratégiáról, jövőképről beszélünk, akkor biztosan nem egy-egy - a reményteli irányba - megtett lépésről beszélünk. Kérdés azonban, hogy miért nem elég egyetlen, az éppen következő lépésről beszélnünk, miért nem elég a soron következő probléma megoldásában, a soron következő konfliktus kezelésében, vagy másként: az éppen aktuális konkrét kihívásra adandó válasz keresésében látnunk azt, amit szükséges tennünk? Pontosabban: miért van az, hogy ha csak ezt tesszük, nem tettük meg még mindazt, ami kötelességünk önmagunkkal és közösségeinkkel szemben megtennünk, s úgy járhatunk, mint ama balga szüzek, akik készületlennek bizonyultak (Mt 25,6-12).

Azért kérdés ez, mert ténylegesen megoldani csak a konkrétan felvetődött problémát lehet; kezelni a konfliktust csak megjelenésének itt-és-most viszonyai között lehet. Látnunk kell azonban azt, hogy csak a konkrét problémákkal, konfliktusokkal, kihívásokkal foglalkozni nem elegendő, mert ezek és mások: amelyek ugyanúgy meghatározzák a társadalom életét, mint ezek, vagyis a problémamegoldások, a kezelt konfliktusok, a sikeresen megválaszolt kihívások együttesen teszik ki a mindenkori aktuális világunkat, de nem egyszerűen aggregáltan, hanem strukturáltan. Vagyis az, amiről valóban gondolkoznunk kell, vagy amiért éppen tennünk nem mulasztható kötelesség, strukturált egész, amelynek van sajátos minéműsége és - természetesen - dinamikája. Ez a dinamika az, aminek koncipiálását manapság jövőképnek nevezik.


(2.1) A magyar jövőképről és jövőképalkotásról az elmúlt években (sőt, évtizedekben)

Az itt számba veendő dolgok, dokumentumok három félék. Nagyobb részben olyan dolgokról, illetőleg dokumentumokról van szó, amelyek a mindenkori jelen helyzet feltérképezését tűzték ki célul. Ezek gyakran olyan indítékból születtek, hogy tükröt tartsanak az olvasónak, végeredményben a magyar társadalomnak, s e tükörbe tekintve lehessen olyan következtetésre jutni, ami már valóban és közvetlenül jövőképre, illetőleg ennek megvalósítására tör. És vannak (voltak) - természetesen - olyan törekvések, illetőleg dokumentumok, amelyek közvetlenül, nyíltan a magyar jövőkép felderítésére vagy alakítására vállalkoztak. Van még a dokumentumoknak egy harmadik csoportja is: azoké, amelyek magára a jövőkép alkotására vonatkoznak, magyar nyelvűek és nem magyar nyelvűek egyaránt. Ezekre azonban ebben a diszkusszióban közvetlen hivatkozás nem lesz.


(2.1.1) Néhány példa a helyzetfeltáró dokumentumokra. A 30-as évektől kezdődően készültek olyan szociográfiák, Magyarország felfedezése sorozatcímmel a népi íróktól (Erdei Ferenc, Féja Géza, Sárközi György, Szabó Zoltán stb.), amelyek a sorsjobbítás igényével igyekeztek az akkori viszonyokat felderíteni és nyilvánosságra hozni. Egyébként ennek a mozgalomnak volt 1968-at követően egy második hulláma, amely a Szépirodalmi Kiadó hasonló című könyvsorozatában öltött testet. Darvas József kezdeményezte az újra indulást; a sorozat szerkesztő bizottsága: Gondos Ernő, Lázár István, László Bencsik Sándor, Márkus István, Pünkösdi Árpád, Szász Imre, Vitányi Iván és mások voltak. Néhány szerző és cím a sorozatból alighanem jellemzi a vállalkozást: Mátyus Alíz: Holnapon innen, tegnapon túl; Miskolczi Miklós: Városban, csak azért is; Rádics József: Falusi Magyarország; Diósi Ágnes: Cigányút; Kamarás István: Értéktérkép; Závada Pál: Kulákprés; Lengyel László: Tépelődés; Márkus István: Polgárosodó parasztság.

Igen nagy hatása volt Hankiss Elemér Diagnózisok című, végül két kötetben publikált esszéinek a magyar valóságról (Budapest, Magvető, 1982 és 1986).

Az elmúlt évtizedekben számtalan dokumentum, sőt program jelent meg a magyarországi öngyilkossági viszonyokkal kapcsolatban. Elég talán Levendel László vagy Buda Béla munkásságára hivatkozni. Ennek a magyar társadalmat évtizedek óta jellemző helyzetnek a magyarázatára sokféle kísérlet ismeretes, most csak egyre kívánok utalni közülük, Kézdi Balázs A negatív kód (Pécs, Pannónia, 1995) című kötetére, amely a korábbiakhoz képest jelentősen más és megkülönböztetetten figyelmet érdemlő környezetbe helyezte az értelmet kereső diszkussziót.

A Társadalmi riport címen ismerhető vállalkozás is ebbe a csoportba tartozik, amelyet Andorka Rudolf, Kolosi Tamás és Vukovich György neve fémjelezi. Ezek a két évenként megjelenő kötetek tudományos igényű demográfiai, illetőleg szociológiai terminusokban megfogalmazott látleletei a magyar társadalomnak 1990-től kezdődően.

Ugyancsak ebbe a csoportba tartoznak olyan tevékenységek és eredményeik is, mint például Kamarás István (többek között Lelekierőmű Nagymaroson VITA 1989, Búvópatakok Márton Áron 1992, Krisnások Magyarországon Iskolakultúra 1998; Ipiapi atya Kairosz), vagy Tomka Miklós (így például Magyar katolicizmus 1991 Országos Lelkipásztori Intézet 1991, Csak katolikusoknak Corvinus 1995, Katolikusok a magyar társadalomban 1996) egyházszociológiai kutatásai; vagy azok a Máté-Tóth András, Tomka Miklós és Paul M. Zulehner nevével fémjelezhető egész Kelet-Európára kiterjedő vizsgálódások, amelyek egyelőre csak német nyelven a Gott nach dem Kommunismus című könyvsorozatban hozzáférhetők (Schwabenverlag Ostfildern 1999-től folyamatosan 9 kötet); vagy Az egyház mozgástereiről a mai Magyarországon című kötetben közzétett empirikus vizsgálatokon alapuló helyzetkép (szerkesztette Horányi Özséb és Tamás Pál, Vigilia Kiadó, 1997); vagy a Központi Statisztikai Hivatal megfelelő kiadványai (így például Vallási élet Magyarországon 1992-ben); és van példa ökumenikus vállalkozásokra is (…És akik mást hisznek? Hívek és egyházak egymásról szerkesztette Szabó Lajos, Tomka Miklós és Horváth Pál, Balassi 2000). És végül semmiképpen sem maradhat említetlen Lengyel László és Várszegi Asztrik Beszélgetőkönyvecskéje (Budapest, Helikon, 1999), amely igencsak megmozgatta a magyarországi szellemi életet.


(2.1.2) Vannak aztán olyan törekvések és így dokumentumok is, amelyek kifejezetten stratégiai természetűek: részben koncepciók (nevezhetjük őket akár vízióknak is), részben pedig hosszú távú tervek (bár vannak köztük középtávúak is).

Ha nem is érdemes a magyar művelődéstörténet régebbi nagyjainak aktivitásával kezdeni, például a Széchenyi-Kossuth vitaként nyilvántartott közbeszéddel, a 1970-es évek MTA Elnöki Közoktatási Bizottságának tevékenységét mindenképpen meg kell említeni: a teljes magyar közoktatás ujra gondolása történt meg a kezdetben Szentágothai János, majd utóbb Szabolcsi Miklós vezette bizottság munkájának eredményeként (amelynek titkári feladatait Szépe György látta el). Az eredményről könyvekben és egyéb módon viszonylag könnyen lehet tájékozódni.

Ugyanígy hiba volna nem említeni a 1990-es évekből a Hankiss-féle Találjuk ki Magyarországot mozgalmat.

A HÉA Stratégiai Kutatóintézet és az MTA Szociológia Intézete, illetőleg a Magyar Kapu Alapítvány által jegyzett Nemzeti Stratégia 2020-ig köteteit (első kötete: A mai világ és a jövő forgatókönyvei, szerkesztette: Varga Csaba és Tibori Tímea, Budapest, Kapu, 1997) vagy a MTA keretében Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián címmel napvilágot látott sorozat köteteit (köztük például Globalizáció és nemzeti érdek, A demokrácia intézményrendszere, A magyar agrárgazdaság jelene és kilátásai, Népegészség, orvos, társadalom, Biotechnológia - lépéstartás Európával, Környezetpolitika és uniós csatlakozás, Az informatika jövője Magyarországon, Cigányok Magyarországon, A kisebbségi kérdés és konfliktusai, A magyar nyelv jövője) sem lehet említés nélkül hagyni.

Voltaképpen ebbe a csoportba kellene számítani az egyes politikai pártok programjaiban, illetőleg a mindenkori kormányprogramokban megjelenő stratégiai célokat, a belőlük kirajzolódó jövőképeket is. Amiért ez mégsem tehető meg, annak okát abban a tényben érdemes látni, hogy ezek a programok, pontosabban meghirdetőik csak nagyon korlátozott felelősséget vállalnak megvalósíthatóságukért, kiinduló helyzetképük mindig eufémisztikus, belső konzisztenciájuk többnyire hiányzik, érvényességük rövidtávú. A délibábot viszont, bármennyire vonzó, nem érdemes úticél-képzetként számon tartani.

Végül ebben a csoportban érdemes még megemlíteni néhány magyarországi egyház és szervezet közös vállalkozását, A vallások szerepe Magyarország európai integrációjában című konferenciát (az előadások anyagából kötet is jelent meg: A vallások és az európai integráció címen, szerkesztette: Glózer Rita, Hamp Gábor és Horányi Özséb, Balassi, 2000), amely valójában egy olyan kérdéskört, összefüggés-rendszert kívánt tematizálni, amelynek jelentősége nem becsülhető le az integráció folyamatában, ugyanakkor semmi módon nem témája az integrációs előkészületeknek.


(2.2) A keresztény részvételről az elmúlt évek (sőt, évtizedek) magyar jövőképalkotásban

Itt is vannak előzmények, így például a harmincas években volt progresszív katolikus gondolkodás, amelynek kétségkívül markáns megmutatkozása volt a Possonyi László szerkesztette Vigilia 1936-tól. Természetesen, a szokásosan konzervatívnak nevezett mentalitás is jelen volt, például a Szekfű Gyula, illetőleg Echardt Sándor szerkesztésében megjelent Magyar Szemlével.

A második világháborút követően évtizedekig makrostrukturálisan nem lehetett semmit sem tenni; a mikrostruktúrákban viszont nagyon sok minden történt (plébániai kiscsoportok alakultak, bázisközösségek működtek, különböző lelkiségi mozgalmak jelentek meg: így például a fokolare, a Bokor, Júda oroszlánjai, Taize, vagy éppen a Nagymaros névvel fémjelezhető magyarországi kezdeményezés; a Regnum Marianum nehéz küzdelmekben és áldozatok árán, de át tudott vészelni egy egész emberöltőt; és lehetne még sorolni): ezek - ha önmagukban nem a jövő koncipiálást célozták is - mindenképpen a jövő építésén munkálkodtak - nem is kevés eredménnyel, amelyben az is benne foglaltatik, hogy a második nyilvánosságban erről a résztvevőknél lényegesen többen tudtak, s így nyilvánvalóan nagyobb körben alakították a viszonyokat - ezért mindenképpen helyénvaló itt említeni őket. A rendszerváltozás éveiben és azt követően pedig jelentős remények voltak, az illegalitásból való szabadulás következményeként, e törekvések megerősödését illetően. Ma már látszik, hogy nem ez történt, vagy inkább: ez nem történt meg. Az is kétségtelen viszont, hogy nem csak a keresztény törekvések jártak így. Hasonló elmaradás érzékelhető a civil társadalom magyarországi kibontakozásában általában is. Lehet, hogy a keresztény elköteleződésű törekvések is csak ugyanebben a lemaradásban vannak. Lehet azonban az is, hogy - azok percepciója jár közelebb a valósághoz, akik szerint - az új helyzethez való alkalmazkodás képtelenségéről van szó: mintha a keresztény elkötelezettségű aktivitásokra ma is még a gettóba zártságban, a föld alá kényszerült viszonyok közepette érvényes stratégiákhoz és taktikákhoz való ragaszkodás volna a jellemző, ami manapság biztosan inadekvát viselkedés.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének létrejötte, a 90-es évek elejétől Magyarországon működő Magyar Pax Romana, vagy az áttelepülőben levő, de magyarországi jelenléttel már rendelkező Európai Magyar Protestáns Szabad Egyetem olyan szervezetek, illetőleg olyan tevékenységek, amelyekre az előzőekben említettek nem érvényesek. A Magyar Pax Romana 1998-ban a Mérlegben közzétett középtávú tervei világosan jövőképet koncipiáló célzattal rendelkeznek. Azok a projektek, amelyekben manapság a munka folyik (így például a pax-románás válasz keresése a magyarországi korrupció, vagy a magyarországi roma probléma megoldására vagy a zsidó-keresztény párbeszéd és általában az ökumenizmus előmozdítására) félreérthetetlenül a jövőre irányuló és a keresztény remény szellemében fogant törekvések.

A korábban említett Vigilia (jelenleg Lukács László szerkesztésében) mellett a Szennay András szerkesztette Teológia, a Mérleg (jelenleg Boór János szerkesztésében), illetőleg az Egyházfórum (jelenleg Wildmann János szerkesztésében) vállalta, illetőleg vállalja ezt a jövőbe tekintő attitűdöt. Hasonlóan hozzájuk az Európai Katolikus Információs Központ (OCIPE) éveken keresztül (vagy öt másik nyelvű kiadás mellett) magyar nyelven is megjelentette és Magyarországon terjesztette (bár 1999-től legalábbis egyelőre tevékenységét beszüntetett) az Európai Szemmel című folyóiratot (szerkesztette Pongrácz Mária), amely mindvégig vállalta a jövő keresését. Alighanem a Távlatok című folyóiratot is (szerkeszti Szabó Ferenc) érdemes ugyane tekintetben nyilván tartani.

Vannak a magyar vallásszociológiának és -filozófiának olyan megmutatkozásai, amelyeket ugyancsak regisztrálni kell ebben a csoportban. A példa kedvéért két kötet címe álljon itt: Morel Gyula A jövő biztosabb, mint a múlt (Budapest, Egyházfórum, 1995); illetőleg Nyíri Kristóf szerkesztésében Vallásfilozófia Magyarországon (Budapest, Áron, 1995).

A magyar nyelvű könyvkiadás is fel tud mutatni seregnyi ide vágó megjelentetett művet. Mindenek előtt szót érdemel a II. vatikáni zsinat dokumentumainak magyar nyelvű kiadása (A II. vatikáni zsinat tanítása, Cserháti József és Fábián Árpád szerkesztésében, Budapest, Szent István, 1975 és 2000), ugyancsak az elsők között kell említeni Az egyház társadalmi tanítása című dokumentumgyűjteményt Tomka Miklós és Goják János szerkesztésében (Budapest, Szent István, é.n.), valamint a 90-es egyházmegyei zsinatok dokumentumkötetei.

Ugyanígy említést érdemel a XX. Századi keresztény gondolkodók című könyvsorozat, amelyet Lukács László szerkeszt (Budapest, Vigilia, 1993-tól), valamint az ugyancsak Lukács László által szerkesztett sorozat Egyház a társadalomban címmel (1997-től).

Végül ki kell emelni a keresztény jövőkeresésnek azt a vonulatát, amely etikai megfontolások által reméli az utat megtalálni. Itt a sor Hans Küng Világvallások etikája című kötetétől (Budapest, Egyházfórum, 1994) Kindler József és Zsolnai László szerkesztette Etika a gazdaságban című tanulmánygyűjteményig (Budapest, Keraban 1993), illetőleg A közgazdaságtan társadalmi és etikai vetületei című kötetig tart a sor (Budapest, Egyházfórum, 1993; eredetileg konferencia a Vatikánban a Iustitia et Pax pápai tanács által szervezve 1992-ben). Egyetemi tankönyv jellegű köteteken kívül (például Muzslay István: Gazdaság és erkölcs, Budapest, Márton Áron, 1993) említést érdemel még akár Jean-Marie Lustiger Emberhez méltón című kötete (Budapest, Vigilia, 1997), Ghislain Lafont A katolikus egyház teológiatörténete című szemléletformáló műve (Budapest, Atlantisz, 1998) vagy Carlo Maria Martini és Umberto Eco Miben hisz, aki nem hisz? (Budapest, Európa, 2000) című kötete.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar néhány pásztorlevelének a jövőépítés szempontjából azért is megkülönböztetett szerepet kell tulajdonítani, mert autentikus megnyilatkozásoknak kell őket tekinteni. Ezen pásztorlevelek közül, amelyek az iskolaügyről, a választási részvétel kötelességéről, a keresztény ember számára kötelességként megjelenő szolidaritásról és más hasonló témákról szólnak, két átfogó pásztorlevelet látszik érdemesnek kiemelni: az Igazságosabb és testvériesebb világot! címűt 1997-ből, amely a magyar társadalom keresztény szempontú megvizsgálását tartalmazza néhány keresztény szempontból fontosnak tekinthető cél megjelölésével; a másik 1999-ből való és A boldogabb családokért! címet viseli.

Végül még egy efféle teljességre nem törekvő áttekintés is hiányos maradna, ha nem vetne számot azokkal pártpolitikai elgondolásokkal, amelyek magukat valamilyen formában a keresztény értékrend közelébe helyezik vagy éppen ezek megvalósulásának igényét és szükségét deklarálják (így a mai Magyarországon a KDNP, a MKDSZ, az MDF, az MDNP, az FIDESZ és a FGKP). Kétségtelen tény, hogy a mai Magyarországon sokan úgy látják: politikai párt olyan értékeket, amelyek a valódi Krisztus-követéssel vannak kapcsolatban, nem tud ténylegesen zászlajára tűzni. Ennek oka - szerintük - egyszerűen abban a tényben rejlik, hogy a keresztény értékek eredendően transzcendensek, működésük végeredményben konfesszionális elköteleződést igényelnek, a politikai pártok céljai viszont e transzcendencia helyett kizárólag e világra vonatkozó, immanens célok. Beleértve ebbe azt is, hogy egy politikai pártnak általában a hatalom megszerzésével és megtartásával kapcsolatos céljai vannak, amely céloknak a Krisztus-követéssel nincs érintkezési felülete. Vagyis nem egyszerűen egy párt jó vagy rossz működésének a kérdése ez, túl a deklaráción, hanem sokkal inkább a kitűzendő célok eredendő viszonyán vagy éppen távolságán múlik. Mindazonáltal az is tény, hogy a keresztény értékek nem ellentétesek egy mai demokratikus berendezkedésű politikai rendszer által kultivált értékekkel, vagyis igaz az, hogy a demokratikus berendezkedésű politikai rendszer gazdagodik a keresztény értékek akár olyan csökevényes megjelenése által is, amelyet egy konfesszionálisan keresztény állampolgár még nem tekintene a valamely keresztény érték tényleges megvalósulásának.


(3) A keresztény jövőkép tartalmáról

A keresztény jövőkép egyik sajátossága a totalitás. Az egész teremtett világ várja a végső beteljesülést, amikor Isten lesz mindenben, s amikor a menny boldogsága letöröl szemünkből minden könnyet. Ez a jövőkép természetesen teológiai. A keresztény jövőkép azonba nem csak a végső jövőre, de a közelebbi jövőre is kell, hogy vonatkozzék.

Manapság a keresztény jövőképet teljesnek (vagyis minden releváns témát felölelőnek), kimerítőnek (vagyis az egyes témák a szükséges mélységben áttekintettek) és rendszeresnek tekinteni (vagyis az egyes témák egymással összefüggésbe vannak hozva) felettébb pontatlan volna. Közelebb járunk a tényleges helyzethez, ha manapság hiányosnak, tematikáját tekintve sok véletlenszerűséget tartalmazónak és még a számba vett témákban is különböző mélységűnek véljük kidolgozottságukat. Vagyis feladat, adott esetben kifejezetten értelmiségi feladat van bőven.

A keresztény jövőkép - természetesen - az új föld, az üdvösség perspektívájából tekint az ember boldogulására is és ennek természetes színhelyeire: a társadalomra, a kultúrára, az emberi kapcsolatokra (és közösségekre), illetőleg az egyházra.


(3.1) A keresztény jövőképnek pozitív válaszok lehetőségét kell tartalmaznia azokra a kihívásokra, amelyeket a társadalom támaszt a keresztényekkel szemben

A differenciált társadalom nyilvánvalóan igen különféle kihívásokat támaszt. Sőt, arra is felkészültnek kell lenni, hogy a különböző kihívások akár egymásnak is feszülhetnek.

A mai magyar társadalom egészének részéről például nincs olyan kihívás, amelyre a keresztényeknek népegyházi koncepcióval kellene válaszolniuk. Vagyis olyan módon, amely feltételezi, hogy az egyház és az állam lényegileg azonosul egymással. Azzal együtt igaz ez, hogy a társadalom különböző helyein - igaz, nem azonos intenzitással és nem is állandóan - van törekvés valamiféle korábban volt állapot restaurációjára (például a történeti kategóriaként értett keresztény magyar középosztály feltámasztására).

Abban a szelídebb formában viszont, ami az állam és az egyház szétválasztásában jelenik meg, kétségkívül megfigyelhető bizonyos kettősség a kihívásokat illetően. Mintha más volna a társadalom nagyobb részének igénye, és más a mindenkori államé, illetőleg az egyházkormányzásban érdekelteké. Mintha a társadalom javarészt nagyobb tényleges szétválasztottságot igényelne, mint ami az állami vagy az egyházkormányzati eseményekben megfigyelhető. Ez egyaránt érvényesnek mutatkozik a szimbolikus struktúrák, a közjogi vonatkozások és a finanszírozás esetében. Márpedig elkerülhetetlen, hogy egy keresztény jövőkép ezeket a különböző mentalitásokat, mint kihívásokat egymással összefüggő, de semmiképpen se azonos módon legyen képes megválaszolni.

Ugyanígy nyitott a kérdés abból a szempontból is, hogy miféle vallásosság a társadalom igénye: nem is egyszerűen az, hogy a személyes vallásosságot engedi-e polgárainak mozgásterükbe, vagy az intézményes vallásosságot is (voltaképpen ezzel járhat együtt a népegyházi mentalitás); sokkal inkább az, hogy a vallásosság miféle állami kapcsolatai kívánatosak vagy éppen csak eltűrhetők.

Választ kell találni a vallásellenességben, az antiklerikalizmusban és az egyházellenességben megmutatkozó különböző attitűdökre is: mindaddig, amíg ezeket a különböző kihívásokat jelentő attitűdöket nincs felkészültsége a keresztényeknek különböző módon kezelni (a leggyakrabban szokásos azonos kezelés helyett), addig - kétségkívül - inadekvát módon reagálunk e kihívásokra.

Mindaddig, amíg mi, keresztények nem ismerjük fel, hogy a mai magyar társadalom változatlanul hiányoktól szenved s ezen hiányoknak csak kisebb része - s csak egyes aspektusaiban - vezethető vissza gazdasági kérdésekre (amely megállapítással a mai magyarországi szegénység jelentőségét semmiképpen sem volna szerencsés lekicsinyíteni, de az is igaz, hogy nem csak gazdasági értelemben van jelentős szegénység a mai Magyarországon), addig nem tudunk a felénk (is) forduló valódi kihívásokra adekvát válaszokat adni. Például az egyházi iskolák nagyobb számban való megjelenését a társadalom az elmúlt évtizedben nem egyszerűen az állami közoktatás kiegészítéseként üdvzölte, hanem azért, mert olyan mentalitások megjelenését remélte tőle a társadalom, amelyben valóban hiányt szenvedett. És nincs ez másként például a szociális ellátórendszer legkülönfélébb intézményeivel sem: az egyházi vagy éppen keresztény mentalitású intézmények - így például a szeretetotthonok - nem tudják pótolni az állami ellátórendszer hiányait, legfeljebb enyhíteni. Aligha valószínű, hogy a társadalom ezt az enyhítést kívánná honorálni, sokkal valószínűbb annak a "járulékos" többletnek az elismerése, ami a valódi keresztényi szellem megjelenésében ragadható meg. Ha és amikor megragadható: az elmúlt évtizedben ugyanis nem egy esetben lehetett tapasztalni, hogy valódi veszélyek rejlenek a cégtáblák egyszerű átfestésében. Vagyis addig, amíg mi keresztények nem értjük meg a társadalom valódi kihívásait, válaszaink nem lehetnek valódi válaszok. A sokszor erőinket meghaladó vállalkozások értelmetlenné válnak, s nem csak az elmaradt haszon a kár, hanem a társadalmi méretekben is megjelenő csalódottság.

Ennek a tradicionális értékeitől megfosztott, sőt azokat már sok esetben nem is tisztelő magyarországi társadalomnak (bár nem csak az elmúlt évtizedek társadalomtörténetében gyökerező értékvesztésről van szó, hanem az elmaradt modernizációról, s a szokásosan szervesnek nevezett fejlődés helyett az állandó töredezettségből eredő hiányokról is) saját integrációját segítő történésekre van szüksége. Vajon elő tudja-e ma egy keresztény segíteni azt, hogy növekedjék a társadalom tagjai között a bizalom, hogy csökkenjen a létbizonytalanság és nem is csak anyagi értelemben? Amíg ezt nem tudja, addig aligha hiheti, hogy van adekvát válasza a mai magyar kihívásokra, márpedig keresztényi kötelessége, hogy legyen.


(3.2) A keresztény jövőképnek tartalmaznia kell azokat az igényeket, amelyek kielégítését a keresztények a társadalmi makrostruktúráktól várják

Kétségtelen, hogy a keresztények sem egységesek: nem csak a társadalmi kihívások sokfélék, időnként egymásnak ellentmondóak, de a keresztények is igen sokfélét igényelnek a társadalomtól (például a keresztények egy része manapság határozottan törekszik a népegyházi mentalitást feleleveníteni; miközben egy másik része vallásának legszemélyesebb megéléséhez igényel feltételeket). Abban a magyar társadalomtörténeti helyzetben, amelyben élünk, nem is várható, hogy ez változik, talán nem is szerencsés abban reménykedni, hogy ez valaha másként lesz. Éppen ezért megkülönböztetetten fontos, hogy miként tudjuk kezelni ezt a sokféleséget.

Valószínűleg csak megfelelő társadalomkép segítségével tudjuk. Egyáltalán nem mindegy miféle is ennek a keresztény jövőképnek a társadalomképe, mit láttat velünk a társadalomról, milyennek láttatja azt és így tovább. Elsősorban és általában sajátos értékorientációt várunk el tőle: mi fontos a jövő társadalmát illetően keresztény szempontból, melyek az érzékeny pontok stb. Ezek viszont végső soron kiolvashatók az egyház társadalmi tanítása címen összefogott dokumentumokból: a szolidaritásnak, a szubszidiaritásnak és a személyességnek az igénylését, és mindazt, ami ezekből következik a kompetíciót nem gátló esélyegyenlőségtől a bármiféle kirekesztés ellenzéséig (legyen annak neve antiszemitizmus vagy atijudaizmus vagy éppen a rasszizmus valamely formája).

Mindazonáltal a szokásosan keresztény társadalmi tanítás mind teljesebb megvalósulásának igényével, illetőleg ennek megvalósulásán való munkálkodással, mint jövőképünk részeivel mégsem elégedhetünk meg. Éppen az a világ, amiben itt Magyarországon ma is benne élünk, vagyis sajátos kihívásaink valódi természete két szempontból is továbblépést igényel: egyrészt hiába is érvelnénk a keresztény társadalomkép mellett - a mai szekularizált világban egy nem-keresztény mondhatná: nem kér belőle, éppen, mert nem keresztény; de mondhatná másrészt azért is, mert valódi kihívásokra javarészt működésképtelen válaszaink vannak.

S mi keresztények ezt az ítéletet vagy elfogadjuk, vagy nem: többnyire nem fogadjuk el és a világtól meg nem értettnek tekintjük magunkat. Ebben a helyzetben nem elég monologizálva mondanunk a magunkét: sem a tanácsot nem lesz, aki elfogadja; sem igényeink bejelentésének nem lesz hallgatója. Ezen a helyzeten csak az a dialógus segít, amely - M. Weberrel szólva - a közösség/társadalom voltaképpen tagjainak integrációját jelenti a kölcsönösen hozzáférhetővé/elérhetővé tett tudásban való részesedés (participáció) alapján, vagyis kommunikatív alapon.

Ha az integrációt kommunikációként fogjuk fel, akkor különösen fontos, hogy miféle szempontok (konszenzusok, értékek) szerint történik az integráció. Az új földben érdekelt és a mai földön létező társadalom iránt elkötelezett keresztény ember éppen ezen a ponton, a társadalmi integráció saját szempontja szerinti erősödésében érdekelt, amelyet viszont nem érhet el másként, mint saját és mások érvényességi igényeinek egyeztetésével, vagy ahogy a mai társadalomtudományok Habermas nyomán egyre inkább felismerik: egyfajta kommunikatív etikai alapon.

Mondaható volna ez persze számunkra érthetőbben is: "Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20), de szándékosan nem teszem, mert a mai viszonyok között sokkal fontosabb az eredmény megszületése (a communio) hangoztatása helyett a hozzávezető út rögösségére rámutatni, a résztvevők egymáséitól akár jelentősen eltérő pozicióira, s egyáltalán a communiora jutáshoz szükséges iparkodásra meg alázatra.

A communiot minél inkább megvalósítani, vagyis a társadalmi integrációt hatékonyan szolgálni leginkább a társadalmat átható kultúrá(k) segítségével lehet. Éppen ezért a keresztény jövőképnek a kereszténység és az adott társadalomban érvényesülő kultúrá(k) kapcsolatára is ki kell terjednie. Arról a kultúráról van szó (vagy éppen a kultúra azon fogalmával szeretnék érvelni most, amely az emberi kultúrában nem a választhatóságát látja meg először, hanem azt a bennünk sajátos biológiai tényként működő felkészültség-halmazt), amely nélkül egyrészt emberként életképtelenek vagyunk, másrészt amely nélkül nem tudjuk a magunk keresztény transzcendenciáját a világba plántálni: az új föld növekedését segíteni. Ez az a felkészültség-halmaz, amelyet egyébként tradíciónak is nevezünk, ahogy Shils mondja, a tradíció megalapozza a család, a város, az ország vagy valamely korporatív testület inherens értékűnek felfogott múltjához kötődést. A hagyomány elfogadásával közösség jön létre magunk és elmúlt erők között: s ez egyenértékű a magunk s a jelen társadalom között létrejövő közösséggel.

A mai magyar társadalom viszont igen erősen hagyománynélkülivé vált - a hayeki értelemben -, mert megingott benne a hagyomány tisztelete: vagyis a konformitás és a konvencionalitás tisztelete, illetőleg az áhitat és az alázat igénye.

Vagyis Magyarországon a magyar kultúra sajátosságainak olyan bemutatására van szükség, amely a globalizáció korában megjelenő kihívásokra (legalábbis egyesekre) legalább lokális választ, esetleg globális választ képes adni, vagy ehhez legalább hozzájárulni, minthogy a hagyomány legitimitását egy szekularizált világban aligha biztosíthatja más, mint a hagyományok (kultúrák) versenye globálisan és lokálisan. A hagyományok (kultúrák) versenye pedig - végeredményben - a spontán életformák versenyében valósul meg: az irántuk érzet áhitatot és alázatot pedig a tagjaiban a számukra per se átláthatatlan spontán rend sikere ébreszti; hogy ismét Hayekre utaljak: a szabad emberek spontán együttműködése gyakran olyan alakulatokat teremt, amelyek hatalmasabbak annál, mint amit egyéni értelmünk valaha is megérteni képes. A keresztény jövőkép pedig éppen abban adhat mértéket, hogy a spontán rend kialakulását kevesebb kudarc árán legyen remény elérnünk.

A társadalmi kommunikáció és annak leginkább az érdeklődés előterébe kerül szelete, a média funkciója, ezek értelmében, nem egyszerűen az, hogy érvényességi igényeknek a nyilvánosságát megteremtse, hanem az, hogy ezen érvényességi igények egyeztetésének fóruma legyen. E fórum jellegen túl, a mai magyar társadalmi viszonyok közepette, megkerülhetetlen funkció, de már nem a társadalmi kommunikációé, hanem inkább ennek részvevőié, vagyis a miénk, a hitelesség, illetőleg ennek megszerzése és megmutatása. S ez nyilvánvalóan egészen más kommunikációs stratégiákat is igényel. A keresztény jövőképben erről pozitív és kifejtett elgondolásokat kell találnunk.


(3.3) A keresztény jövőképnek tartalmaznia kell azokat az igényeket is, amelyek kielégítését a keresztényeknek a társadalom mezo-, illetőleg mikrostruktúráitól célszerű várniuk

A keresztény ember élete (csakúgy, mint minden más emberi élet) elsősorban a mezo-, illetőleg a mikrostruktúrák dimenzióiban zajlik: nagy csoportokban, mint egy iskolai vagy plébániai vagy munkahelyi környezet; és kiscsoportokban, mint egy iskolai osztály, egy hittancsoport vagy éppen egy (nukleáris) család.

A makrostruktúrák csak ezek működési feltételeként érdekesek igazán. Például olyan módon, hogy segíti-e a keresztény társadalmi tanítás alapértékeinek érvényesülését, segíti-e a szolidaritás, a szubszidiaritás és a személyesség kibontakozását a mezo- és a mikrostruktúrák világában? A társadalmi makrostruktúrák és a mezo-, illetőleg a mikrostruktúrák ugyanis feltételezik egymást: a szokásos társadalmi konfliktusoknak van makro-, mezo- és mikrostrukturális perspektívájuk egyaránt (így például a korrupció, vagy a romakérdés esetén), ugyanakkor az egyikben érvényes konfliktuskezelő tudásból nem szerkeszthető meg automatikusan perspektívaváltással az, amely a másikban érvényes.

Keresztényként tehát azt kell kérdeznünk és elvárnunk társadalmi környezetünktől, hogy fordít-e gondot arra, s ha igen, hogyan, mennyit, hogy legyen biztonság, hogy legyen esély(egyenlőség), hogy meg vannak-e a szolidaritás, a szubszidiaritás, az ember személyessége kibontakozásának a lehetőségei, vagyis röviden szólva: van-e esélye érvényesülni a mezo-, illetőleg a mikrostruktúrák világában mindannak, amit évszázados koncipiálás nyomán manapság keresztény társadalmi tanításnak szokás nevezni, illetőleg miképpen van jelen benne mindaz, ami a II. vatikáni zsinat ide vonatkozó tanításának tekinthető.

Értsük ezt úgy, hogy a keresztény jövőképnek tartalmaznia kell irányokat és célokat az életvilágokra vonatkozóan: azokra az életvilágokra vonatkozóan, amelyekben mindannyian individuumként, mint sajátjainkban, illetőleg mint különböző csoportok tagjai sajátos csoportvilágban (családvilágban és így tovább) természetes módon benne élünk. Ha például ezekben az életvilágokban, illetőleg sajátvilágokban nincs felkészültség a mezo-, illetőleg a makrostruktúrák szekularizáltságához való cselekvő viszonyra, akkor természetesen uralkodik el a gettósodás (amelyre nem egy keresztény kisközösség szolgáltat példát; néhány szempontból az egyházkormányzati eseményekben is megfigyelhető ez), vagyis az, hogy - végeredményben - kimaradnak a világból, ahelyett, hogy megszentelésére törekednének, arra, hogy az új föld növekedjék. A példánál maradva - de természetesen más példán is tűnődhetnék éppen e kérdéskörről - ez a követelmény a (köz)oktatási rendszerre és általában a szocializáció társadalmi intézményrendszerére vonatkozóan is kell, hogy követelményeket támasszon a keresztény jövőkép részeként. Adott esetben igen messze ható és távolról sem a felszínt érintő kérdésekről van szó, például arról, hogy miféle emberkép következik a keresztény társadalomképből, a példa kedvéért csak a szubszidiaritásra gondolva, s ennek következtében a manifeszt tantervek mellett miféle rejtett tantervek fogadhatók el, s mikor kell megszólalni: önállóságra törekvő problémamegoldó személyiségek jelentik-e a szocializáció célját, avagy megelégedhetünk a nyájemberrel is, a személyiségét nyájemberként kibontakoztató individuummal a mai modern (esetenként már második modernitásában létező) magyar társadalomban, amelynek legalább rejtett célként való jelenléte egyes keresztény iskolai tantervekben és - főként ennek nyomában - a tényleges szocializációs események szintjén roppant erős. Egyáltalán nem állítható, hogy ez a keresztény elkötelezettségű tantervek esetében mindig így van, de az állítható, hogy a létező törekvés mellett viszonylag kicsi az a társadalmi (egyházi?) problématudat, amely szabályozó tényezőként tudna fellépni ezekben a kérdésekben.

A sajátvilágok szempontjából általában is, a keresztény jövőkép perspektívájából pedig még hangsúlyosabban kell igényelni, hogy társadalmi méretekben, a makro- és a mezostruktúrákban legyenek válaszok az emlékezés kultúrájának, általában a tradíció értékelésének ujbóli meghonosítására vonatkozó igényre. A jövőképek, s így a keresztény jövőkép sem lehet gyökértelen: a tradíció az, ami valóban megalapozhatja. Csak a folyamatos és kollektív emlékezet képes biztosítani azt, hogy ami nincs feldolgozva, nincs megbeszélve ma Magyarországon a különböző közösségekben és csoportokba, általában a társadalomban, az előbb-utóbb feldolgozottá, megbeszéltté váljék.


(3.4) A keresztény jövőképnek tartalmaznia kell az egyház jövőjéről való víziót, vagyis az egyház jövőképét

A kérdés az, hogy a szekularizált, de integrációra váró magyar társadalom világában mi az egyház szerepe: növekvőben van-e ez vagy csökkenőben? A szekularizáció okán - kétségkívül - az a feltevésünk, hogy csökkenőben van. Az integrációs szükséglet viszont azt jelenti, hogy elérhetne akár jelentős mozgástér-növekedést.

Ha a kereszténység (s benne a katolicizmus még inkább) egyházban: közösségben valósul meg, akkor fontos, hogy mit tesz maga az egyház, s nem csak az a kérdés, hogy mi a kereszténységnek a (problémamegoldó) kapacitása, vagy mi az egyes keresztény emberek kapacitása. Roppant fontos, hogy az egyház milyen saját kép alapján teszi, amit tesz, de az is, hogy az a magyar társadalom - amelynek legalábbis az ember boldogulásának előmozdításával összefüggésben része - miként látja a magyar egyházat, miféle egyházképet lát tettei által megvalósulni.

Ebből következően a keresztény jövőkép szempontjából alighanem egy olyan szemléletmód lenne szerencsés, amely a mai magyar egyházi viszonyokat tükörnek, a magyar társadalom tükrének tekintené: és ha ebben most éppen egy antiliberális mentalitás látszik jobban, mint más, akkor ez bizony szól arról szól, hogy ma ilyen a magyar társadalom - olyan nyilvánvaló korlátozó tényezők ellenére is, mint például a katolikus egyház (általában a nyugalomba vonulásig szóló) kinevezési gyakorlata, amely eleve nagyobb időállandót szab meg, mint a négyéves parlamenti ciklusoké; és így tovább.

A magyar egyház számára láthatóan sok kérdést felvető liberális és a nem-liberális álláspont közötti különbség - ahogyan ez közpolitikai értelemben megjelenik - inkább annak a különbségeként szemlélhető, hogy miként oldunk meg problémákat, társadalmi konfliktusokat. A konzervatív egy problémamegoldó helyzetben jobban hangsúlyozza a tradíció jelentőségét. A liberális ugyanekkor inkább magának a problémának itt-és-most megjelenő változatára tekint. Ez a mentalitásbeli különbség egy lassan változó világban többnyire nem eredményez nagy eltérést, de egy gyorsan változó, alapvetően átalakulásban levő társadalomban, mint amilyen a magyar most, már nagyon nagy különbségeket is jelenthet; akár azt is, hogy magából a tradícióból problémamegoldás nem tud születni, mert a mai problémára nincs benne semmi eligazítás.

Egyébként aligha az az igazi baj, hogy anti-liberálisként vagy liberálisként mutatkozik meg az egyház, vagy - ha így jobban tetszik - jobb vagy bal oldalon nyilatkozik meg az egyház, pontosabban az egyház vezetői; hanem az, hogy pártpolitikai szempontból kisajátítható módon mutatkozik (vagy éppen nyilatkozik) meg. Az egyházat ugyanis hivatása nem pártpolitikai küzdőtérre szólítja, hanem egészen máshová. Ezért aztán szerencsésebb is volna a (politikai beágyazottságú) "liberális" helyett a "toleráns"-t használni; a "konzervatív" helyett - mondjuk - a "fundamentalistá"-t. Vagy - kevesebb tehertételt vállalva a jelentések szinte kiismerhetetlen hálójában - lehetne akár úgy is fogalmazni, hogy szerencsésebb, ha többvágányúként mutatkozik meg, mintha egyvágányúként. De kétségtelen, hogy a szóhasználatot nem egyikünk vagy másikunk vágyai alakítják, így aztán tudomásul kell venni például olyan sajátos csúsztatásokat is, amire nemrégiben a magyar sajtóban is rácsodálkozhattunk, vagyis hogy a politikai baloldalhoz tartozók ama végső napon Krisztus bal oldalán kapnak majd helyet.

Tény, hogy ma a társadalom minden szegletében és így minden politikai pártban is jelen vannak a keresztények. Ha a társadalomban jelen van a radikális jobboldal (és tegyük hozzá: a radikális bal is), akkor ugyan miért meglepő, ha vannak olyan egyháztagok, akik egyúttal radikális pártok tagjai vagy legalábbis szimpatizánsai. Ebben az értelemben a kereszténység kisajátítására való törekvésnek kell látnunk azt, ha egyik vagy másik párt vagy közéleti attitűd megütközik azon, ha az övétől eltérő mentalitású csoportosulásban látja ugyanannak az elkötelezettségnek (például katolikusnak) a jelenlétét, mint a saját csoportjában. Ha a keresztény értékek politikai értékek volnának, akkor jogos is volna a méltatlankodás, de nem azok.

Világosan kell azonban azt is látni, hogy az egyház a manapság ráháruló sajátos közpolitikai szerepet jóformán nem tudja elkerülni, legalábbis egy olyan társadalomban, mint a magyar, mert ennek az átmeneti társadalomnak igen nagy a legitimációs igénye. Az egyházak kétségkívül a társadalmi integráció segítői: olyan összefüggésekben képesek erre, amelyekben más ágensek nem képesek. Ezért - tulajdonképpen - pótolhatatlanok, de ez nem jelenti egyúttal azt, hogy integrációs tevékenységük politikai értelmű integráció. A mai magyar társadalomban az egyháznak van legitimációs potenciálja, amelyet a politika igyekszik is kihasználni: döntően az állam és csak elvétve a társadalom színterein. Ha ez a legitimálás olyan esetekben mutatkozik meg, amelyek a társadalmi közjóval vannak kapcsolatban, mint például egy újonnan épült körforgalmi csomópont - valójában a csomópont által szolgált közösségi élettevékenység - megáldása, akkor éppen erről a sajátosságról van szó; viszont nem erről van szó olyan megnyilatkozás esetén, ami azt állítja, hogy a hívő dolga valamely pártpolitika támogatása. Vagy: az egyházak intézményeik működőképessé tételének címén olyan kárpótlásra törekedtek, amelyből ez megoldható, s csak utóbb vették észre, ha egyáltalán, hogy miféle viszás helyzetek alakultak így ki. Az állam viszont szívesen támogatta ezt a törekvést, mert jogosnak tekintette így a legitimáció igénylését, amit meg is kapott. Eközben arra is születtek kölcsönös tapasztalatok, hogy a legitimációs funkció betöltésére változatlanul a katolikus egyház a legalkalmasabb: sajátos (változatlanul barokkosnak mondható) megjelenésével és szokásaival (liturgiájával).

A mai magyar viszonyok között az egyház jövőképében fenntartani a földalatti egyház képzetét (vagyis nem tenni meg mindent a felszámolásáért), a kihívásokra adott inadekvát válaszról volna szó. A Rahner által gettó-mentalitásnak nevezett attitűd megnevezettsége világosan mutatja, hogy nem egyszerűen egy éppen fennálló társadalomtörténeti helyzetről van szó. Ezzel együtt is, hiába tekinti magát üldözöttnek az egyház s viselkedik még mindig sok szempontból ennek megfelelően: ha nem az, nem szolgálja vele a dolgokat és saját dolgát sem. Ugyanígy rossz, ha engedi, hogy saját magán belül olyan vallási szubkultúrák alakuljanak ki, amelyek elszakadt/kiszakadt állapotokra törekszenek a társadalommal szemben. Pontosabban az látszik szerencsétlennek, ha ezek nem társadalmi kihívásokra válaszolnak, ha kizárólag egyházi identitás kifejezőjévé válnak.

A keresztény jövőkép egyházzal kapcsolatos részeiben igényeknek és igények tudomásulvételének kell megfogalmazódniuk az egyház autonómiáival kapcsolatban. Pontosabban az egyházi autonómiákkal kapcsolatban. A többesszám annak szól, hogy az autonómia nem egyetlen viszonyrendre, hanem az összesre vonatkozik. És különböző összefüggésekben különböző autonómiákról kell, illetőleg célszerű beszélni (legalábbis a tényleges kihívásokra adandó adekvát válaszok értelmében). Vagyis nem csak az állam és az egyház viszonyáról van szó - természetesen arról is, hanem általában a kompetenciák, a döntési jogosultságok kérdéséről. Például olyan vonatkozásban, hogy ki, kik, hogyan döntik el, hogy ki katolikus, ki nem: ki tagja egy egyháznak és ki nem?

Valószínű, hogy a kirekesztő, a merő helyfoglalási igényeket bejelentő és az igényeket monologikusan érvényesíteni óhajtó attitűd a jelen körülmények között nem adekvát. Valószínű, hogy csak - a már említett - érvényességi igények dialogikus körülmények közötti érvényre jutása lehet adekvát válaszként elfogadható. Ez - alighanem - a II. vatikáni zsinat egyházképével összeegyeztethető módon egyfajta participációra alapított egyházképben való gondolkodást vn magával, s az ökumené érvényesülését ugyancsak igényli, amely viszont egyáltalán nem szükségképp jelenti a katolikus hegemóniát. Másét sem feltétlenül. A communiora törekvést annál inkább.


(4) A lehetséges keresztény kontribúcióról a magyar jövőkép elősegítését illetően

Végezetül talán helyénvaló legalább felvetni azt a kérdést is, hogy a keresztények miként segíthetik a magyar jövőkép kidolgozását és megvalósulását. Ebben a kérdésben természetesen az is benne van, hogy a magyar jövőképen belül a keresztény magyar jövőképen mi módon tudnak maguk a keresztények munkálkodni.

Talán úgy is lehet fogalmazni, hogy miként lehet a jelenleg mutatkozó hiányokat leküzdeni. Ezek a hiányok tudáshiányok. Egyrészt a jövőképeket illető tudáshiányok, amelyek kidolgozást, illetőleg konszenzusokat igényelnek. Másrészt a magyar társadalom tagjainak saját tudáshiányát jelenti, amelynek megszüntetése a szocializáció cseppet sem gyors módján lehetséges.

Magukról a tudáshiányokról pedig világosan kell látnunk, hogy részben a jelen és a várható jövő kihívásainak feldolgozatlanságából, a reflektálatlanságból erednek, részben pedig az elmúlt időszak társadalomtörténetéből, a bizonyosfajta rombolásokból: ezek egyaránt jelentenek "globális" viszonyokat, így például az évszázadok óta tartó szekularizációs eseményekre adott válaszok elégtelenségéból eredően, részben pedig "lokális" viszonyokat, így például a szokásosan az elmúlt ötven évvel hivatkozott sajátos magyar viszonyokat. Voltaképpen az is igaz, hogy ezekről a tényleges tudáshiányokról roppant keveset tudunk.


(4.1) A tudáshiányok lehetséges pótlásáról

A magyar jövőképet illető tudáshiányok pótlása nyilvánvalóan két forrásból származhat: pótolhatók új tudásként, de pótolhatók a tradícióból a mai viszonyok között működőképessé tett tudásokból is. A működő tudás és a holt tudás különbsége az aktuális kihívások perspektívájából szemlélhető: ugyanis csak a működőképes lehet része az aktuális problémamegoldás-szükségleteknek, az aktuális konfliktuskezelési vállalkozásoknak.

A magyar társadalomtörténet és a napi valóság tanúsága szerint a hagymányos értékekel szembeni értetlenség megszüntetésének egyik lehetséges útja a keresztény értékeknek a mai világ nyelvén való újrafogalmazása. Meggyőződésem, hogy a keresztény értékek választása mindazonáltal racionális is: egy társadalomnak problémái megoldásában alighanem sokkal "olcsóbb" meglevő tudásokra támaszkodni a mai kihívásokra keresendő válaszokban, mint újat kitalálni. Még akkor is, ha munka van velük: mert működőképessé kell tenni őket a mai világban, az itt-és-most valóságos problémák megoldására (így például a valós helyzetekhez, a tényleges konfliktusokhoz eljutni képes módon kell minden egyes alkalomal kifejteni mindazt, ami a keresztény társadalmi tanításban, mint morálban van jelen: hogy mit is jelent akkor-és-ott a szolidaritás érvényesülése, mit a szubszidiaritásé, mi szolgálja leginkább a személyesség növekedését és így tovább), amelyek sokkal inkább a mindennapokhoz kellene, hogy kössék az egyházat, mint az jelenleg észlelhető. Vagyis a szó tág értelmében a tradíció útján járva gazdaságosabb lehet a teljes ráfordított társadalmi iparkodás. Lehetséges bekapcsolásról kell beszélni, mert egyáltalán nem magától érthetően járható út az, ha a mai kihívásokat mindössze a tradíció működőképessé tételével reméljük megoldani.

Kétségtelen, hogy a keresztény tradíció bekapcsolódása a magyar jövőkép alkotás folyamatába jelentős segítség lehet.


(4.2) A tudáshiányok pótlásának módjáról

Ahhoz, hogy a magyar jövőképhez valódi keresztény hozzájárulást remélhessünk, magára a kereszténységre vonatkozó átgondolt tudásra van szükség. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ehhez nem elegendőek a személyes erőfeszítések, hanem intézményekre van szükség. Ezek az intézmények ma már részben megvannak. Működnek főiskolák, van katolikus egyetem teológiai és társadalomtudományi karokkal, nemzetközi - köztük vatikáni - egyetemi kapcsolatokkal. Rövidesen elkezdi működését a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola is, amely a kutatás tekintetében jelent nagy ígéretet. A magyar állam közreműködése is megvan: a Magyar Akkreditációs Bizottságnak van hittudományi szakbizottsága, illetőleg a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsa teológiai tárgyú disszertációkat is elfogad. Rövidesen várható az első olyan akadémikus megválasztása, aki teológiai tevékenységéért részesül majd e megtiszteltetésben. Következésképpen - jelenleg - csak idő kérdésének látszik a szükséges hiánypótlás valódi megkezdése. Kérdés azonban, hogy van-e a magyar társadalomnak elegendő türelme még, avagy a valóban megjelenő hiánypótló tudás már későn érkezik majd.

A hiánypótló tudások megjelenése azonban csak az egyik része a probléma megoldásának. Legalább ennyire fontos ezek különböző kontextusokba való implementálása, illetőleg társadalmi méretekben való elterjesztése. Az előzőre tipikusan civilszervezetek alkalmasak, vagyis ezek fejlesztése, helyzetbe hozása, illetőleg helyzetbe engedése megkülönböztetetten fontos érdek. Ugyanígy megfontolásra vár a magyar jövőkép (megvalósítása) szempontjából az, hogy miképpen válhatna a szocializációs intézményrendszer e szempontokat befogadóvá.

 


Jegyzet:

* Ez az írás Szennay András köszöntésére van szánva, aki - úgy látom - mindig is törekedett a keresztény remény felkeltésére és ápolására. A diszkusszió magja eredetileg előadásként hangzott el a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom - Pax Romana felkérésére, 1999. április 30-án Münchenben. E helyen is megköszönöm Boór János, Hegyi Balázs, Lukács László, Keresztes K. Sándor, Kézdi Balázs, Mártonffy Marcell, Máté-Tóth András, Scharle Péter és Várszegi Asztrik észrevételeit, amelyek segítették a jelen változat elkészültét. A szöveg korábban nem lett publikálva.


 


a lap tetejére