Horányi Özséb

Kereszténynek lenni - itt és most *

 

Endrének

(1) Aki keresztény: hisz egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt. Megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján. Onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hisz Szentlélekben. Hiszi a katolikus Anyaszentegyházat, a Szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. De nem csak itt és most, mert az apostoli időktől kezdve mindmáig, aki keresztény(nek mondja magát) ebben hisz itt és másutt egyaránt.

Mit jelent, tehát, az itt és most? - Számomra mindenekelőtt személyes megszólíttatást. Nem is azért, amiért szokásosan úgy gondolunk a keresztény emberre, mint aki személy szerint elkötelezettje a Krisztus követésnek; de inkább azért, mert végeredményben, számomra, olyan kérdésekről van itt szó, amelyekről a nyelvre való igen nagy figyelemmel lehet csak beszélni: arra a nyelvre, amelyet e kérdésekről szólva használunk. S ebben benne van az is, természetesen, hogy a nyelv egyes szám első személyű használatára (megkülönböztetten) is figyelnünk kell.

A Hiszek egy Istenben (ami számomra első közelítésben és egyezésben A magyar nyelv értelmező szótárával azt jelenti, hogy Hiszem, hogy létezik egy Isten, vagy azt, hogy Hiszem, hogy egy az Isten; ez a két hiszem természetesen nem ugyanazt jelenti, de számomra mindkettőnek a lehetősége benne van az eredeti megfogalmazásban) és a Hiszem, hogy esik az eső (vagy Azt hiszem, hogy esik az eső) egy bizonyos értelemben egyívásúak. Talán azt lehetne mondani, hogy a megismeréssel (a kognicióval vagy éppen az ismerettel, az episztemével) vannak kapcsolatban. Arról a hiszről van tehát itt szó, ami a tud bizonyos használataival együtt a logika egy sajátos terepét (az úgynevezett episztemikus logikáét) testesíti meg. Ebben az Azt hiszem, hogy esik az eső és a Tudom, hogy esik az eső között azt a különbséget ismerem el, hogy a hiszem esetében megengedem, a tudom esetében viszont nem engedem meg a tévedés lehetőségét, noha állításom igaz voltáról mindkét esetben meg vagyok győzödve: számtalanszor előfordul ugyanis olyasféle eset, hogy Azt hiszem, hogy esik az eső, az eső viszont nem esik; míg az az eset nem fordulhat elő, hogy Tudom, hogy esik az eső, az eső viszont nem esik. Azt természetesen lehetne mondani, hogy úgy tudom, ez viszont éppen azt jelenti, hogy azt hiszem.

Annak keresése közben, hogy mit is jelent az itt és most nem fogom megvizsgálni azt a tényt, hogy a tud, illetőleg a hisz sajátos (beszéd- vagy inkább szimbolikus) aktusokkal van kapcsolatban. Azt sem, hogy például a niceai hitvallás (325) vagy a XI. Toledói Zsinat hitvallása (675) vagy a IV. Lateráni Zsinat hitvallása (1215) nem hiszemben, hanem hiszünkben gondolkodik (tehát nem fogom azt megvizsgálni, hogy mi a különbség a személyes és a szocializáció útján megvalósuló közösségi elköteleződés között). Végül sem azt a formulát nem fogom vizsgálni, hogy tudom, de nem hiszem, sem pedig azt a tényt, hogy a tudni akaromnak lehet következménye az, hogy tudom, a hinni akaromnak azonban nem következménye a hiszem.

A Hiszek egy Istenben számomra nem egyszerűen azt jelenti, hogy Hiszem, hogy létezik egy Isten vagy azt, hogy Hiszem, hogy egy az Isten, mert valójában azt jelenti, hogy Hiszem, hogy kell lennie egy Istennek vagy azt jelenti, hogy Hiszem, hogy egynek kell lennie az Istennek. Minden kétséget kizáróan a kell lennie eléggé megváltoztatja a viszonyokat. Például semmi értelme az esővel kapcsolatban kísérletezni ezzel a 'betoldással': az Azt hiszem, hogy esnie kell az esőnek mondatnak semmi értelme. (Legfeljebb az olyan hasonló 'betoldásoknak' volna, mint például Azt hiszem, hogy esnie kellene az esőnek vagy Azt hiszem, hogy esnie kell már az esőnek, mert egyébként... csakhát ezek egészen mást jelentenek.)

Látszólag nem ismeretekről van szó a hisznek a kell lennie kifejezéssel kibővített kontextusában; nem valamilyen hitt/vélt ismeret leírásáról van szó, hanem valaminek az előírásáról: arról, hogy milyennek kell valaminek lennie vagy minek kell történnie. Valójában azonban mégiscsak más a helyzet: a kell (lennie) számomra itt a 'szükségszerű'-ség kifejezése. Ha lehet így gondolkodnunk, akkor viszont ez azt jelenti, hogy vannak olyan ismeretek, amelyek a hisz kontextusában nem járhatnak együtt a 'szükségszerű' valamilyen kifejezésével, míg vannak olyanok, amelyek járhatnak együtt ilyen kifejezéssel, sőt, mintha igényelnék is ezt. Mintha a hisz a 'szükségszerű'-ség kifejezésével egy bizonyos értelemben módosulna. Talán nem úgy, hogy a hisz a 'szükségszerű'-vel együtt ugyanazt jelenti, mint a tud vagy még annál is erősebb meggyőződést, hanem inkább egy másféle értelemben: mintha a hisznek a sajátos (intenzionális) tulajdonságain belül is volnának különlegességei: mintha a hisz nemcsak abban az értelemben volna különleges (intenzionális), hogy a vele alkotott állítások igazsága (igazságértéke) nem függ annak az igazságától (igazságértékétől), amiben az állítás szerint hisz az, aki állítja, amit állít: nem kell, hogy essen az eső ahhoz, hogy igaz lehessen az állítás: Azt hiszem, hogy esik az eső (egyébként nagyon sok ilyen, a hiszhez hasonló partikula van a nyelvben, többek között ilyen a tud is), de abban az értelemben is sajátos (intenzionális) volna a hisz, hogy jelentése függ attól is, hogy mi a beágyazott kifejezés jelentése; például attól, hogy az esőről van-e szó, avagy Istenről. Ez a fajta viselkedés sem ismeretlen a nyelvben. Például a kép egészen mást jelent a fényképben mint a világképben vagy mást az Endre képe kifejezésben mint a Magyarország képe kifejezésben. Ha tehát helytálló az elemzésem, akkor éppen ezt a különbséget érzékelteti a 'szükségszerű' kifejezésének megjelenése a hisz egyes kontextusaiban. Ebből a szempontból tehát igencsak különbözik a Hiszek egy Istenben és az Azt hiszem, hogy esik az eső egymástól. Elmélyültebb vizsgálatuk igen messzire vezetne: a modális logikáknak többnyire a kutatás előterében álló problémáihoz.

Nyilvánvaló, hogy a kereszténynek lenni vonatkozásában a Hiszek egy Istenben a fontosabb, s nem az Azt hiszem, hogy esik az eső. Éppen ezért megkülönböztetetten érdekes volna megvizsgálni az idézett hitvallás egyes tételeit abból a szempontból, hogy miként viselkednek a 'szükségszerű' jelenlétében (például - szerintem - a Hiszem, hogy [Jézus Krisztusnak] szenvednie kellett Poncius Pilátus alattnak sincs semmi méltányolható értelme), s főként elgondolkozni a talált különbségek teológiai értelmezhetőségéről. Ebben a rövid írásban, természetesen, ezt sincs mód megtenni.

A hisznek ettől az eddig vizsgált episztemikus használatától ('értelmétől') gyakran elszakíthatatlannak tekintenek egy másik használati módot is. Nevezhetjük ezt az előző episztemikustól megkülönböztetendően, 'fideisztikus' használatnak, ami azzal függ össze, hogy a Hiszek egy Istenben helyett használható a Bízom Istenben is. Mintha tehát a Hiszek egy Istenbennek az episztemikus mellett volna egy fideisztikus jelentésrétege is. Az érdekesség kedvéért említem, hogy a magyarban nyelvileg (grammatikailag) is megragadható ez a különbség: nemcsak azt tudjuk mondani, hogy Hiszek egy Istenben, de azt is, hogy Hiszek egy Istennek (ez utóbbiban a fideisztikus jelentésréteg sokkal erősebb, mint az előzőben; pontosabban: akár tesztként is használhatjuk annak megállapítására, hogy az adott összefüggésben a hisz milyen használatáról van szó: a hiszem, hogy... vagy a hiszem ...-t típusú kontextusokban szinte kizárólag episztemikus használatról van szó; a hiszek ...-ben esetben episztemikus és fideisztikus jelentésréteg egyaránt jelen van; míg a hiszek ...-nek csak fideisztikus jelentésrétege van). Ez is egy olyan kérdéskör egyébként, ami részletes vizsgálódást igényelne. Például: amíg egy barátomra célozva egyaránt mondhatom, hogy Hiszek benne, illetőleg hogy Hiszek neki, noha kétségkívül sokkal természetesebb a második formula az elsőnél; addig a Hiszek a fotonban mondható, de a Hiszek a fotonnak nem mondható. Ez is csak azt mutatja, hogy a hisznek sajátos (intenzionális) tulajdonságai vannak: ezzel függhet össze a kétféle használat éppen most bemutatott kapcsolata. Ez viszont számomra nem úgy jelenik meg, hogy két különböző használattípusról van szó (arról pedig szó sem lehet, hogy a kettőt mindig együttjárónak tekintve ne tegyünk különbséget köztük), hanem inkább úgy, hogy a fideisztikus használat bizonyos esetekben az episztemikus következménye (implikátuma); olyanokban, amikor a hisz tárgya (tárgyi bővítménye) például Istenre vagy egy személyre utal. A kétféle használat közti különbséget egy másik módon talán azzal lehet jellemezni, hogy az episztemikus használatban egzisztenciális következményekről van szó (Isten létéről például), a fideisztikus használatban viszont morális következményekről.

Ha továbbra is azt vizsgáljuk, mi minden jelenhet meg a hisz vagy a tud kontextusában, akkor a legnyilvánvalóbban az ötlik a szemünkbe, hogy a körülöttünk levő világ azon 'eset'-ei (mint például Létezik egy Isten, Egy az Isten, Nálunk most éppen esik az eső, A szobám fala, ahol tegnap beázott, megsárgult, Húsvét vasárnap 1991-ben március 31-re esik) különböző 'tartomány'-okat alkotnak (így például az 'érzékelhetők tartományá'-t, az 'érzékelteké'-t, a 'szimbolikusaké'-t); bár szívesebben mondanám így: az egyes esetek megörökítései különböző perspektívákból történhetnek (így többek között diszciplinárisakból: például fizikaiból, kémiaiból, szociológiaiból, teológiaiból; a diszciplináris perspektívák mellett természetesen léteznek másfélék is, így például a személyes perspektívák: a Tény, hogy... mellett ugyanis természetes mondanunk, hogy Szerintem... vagy Hiszem, hogy...); noha természetesen nem minden eset örökíthető meg minden lehetséges perspektívában (vagyis az adott esetet jellemzi az, hogy milyen perspektívákban örökíthető meg; tegyük hozzá a pontosság kedvéért: lehet, hogy egy bizonyos perspektívában egyáltalán nincs lehetőség a megörökítésre, de lehet, hogy csupán csak nem releváns egy esetmegörökítés egy bizonyos perspektívában). A hiszem, hogy... is, de a hiszek ...-ben talán még világosabban egy tartomány (vagy inkább egy perspektíva) iránti elkötelezettség kifejezésére használatos. Maga a perspektíva a hogy utáni, illetőleg a -ben előtti leíró kifejezésekkel van indikálva. E két formula ilyesféle szerepének felismerése segíthet aztán megérteni azt, hogy miért természetes azt mondanunk, hogy Hiszem, hogy kell léteznie egy Istennek, illetőleg nem találunk semmi értelmet abban, hogy Azt hiszem, hogy esnie kell az esőnek. Röviden arról van szó (szerényebben: arról lehet szó), hogy azokban a perspektívákban, amelyekben lehet releváns módon Istenről beszélni, Isten léte szükségszerűként jelenik meg; míg azokban, amelyekben az esőről lehet relevánsan beszélni, az esőhöz nem kapcsolódik szükségszerűség, vagyis kontingens.

Az 'eset'-ek mellett 'tény'-ek is megjelenhetnek a hisz, illetőleg a tud kontextusában (mint például 2x2=4, Minden ember halandó, A légköri páratartalom ilyen-és-ilyen körülmények között eső formájában csapódik ki, A tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap van Húsvét). Ezek a tények valójában az esetek olyasfajta absztrakcióinak, párlatainak tekinthetűk, amelyek sok individuális esetben közösek; vagy ahogy szívesebben mondanám: a tények jó (értsd: igaz) megörökítései arra alkalmasak, hogy velük az esetek jó (értsd: igaz) megörökítéseit tudjunk megszerkeszteni (generálni); éppen azért mondhatom, hogy Tudom, hogy Hö halandó (vagyishát: Tudom, hogy halandó vagyok), mert Tudom, hogy minden ember halandó, hisz saját halandó voltomra azon a tényen kívül, hogy Minden ember halandó jelenleg semmi más pozitív indikáció nem áll a rendelkezésemre: élek, amikor e sorokat írom és e kérdésekről gondolkodom.

A tényekkel tehát 'megszerkesztjük' az eseteket... - természetesen nincs mód részletesen megvitatni ennek a megállapításnak sem az értelmét (amely bizonyosan más régióit érinti a modális logikának, mint az előzőekben említett episztemikus logika), sem pedig jelentőségét, de mintha azt mondaná, hogy a tények 'szabály'-ként működnek; mintha a tények csakugyan előírásokként működnének: arra vonatkozóan, hogyan kell megörökíteni (leírni) egy esetet; vagyis mintha a tények csak látszólag hasonlítanának az esetekre, valójában azonban egészen másfélék volnának.

Ha ehhez még hozzávesszük azt az elemi kommunikációs tapasztalatot, amely szerint általában nincs szükségünk maguknak az eseteknek megörökítésére; vagyis azt, hogy egy adott kommunikációs helyzeten belül általában elegendő, ha a megfelelő tényre hivatkozunk, akkor talán belátható, hogy mi mindenről van, vagy lehet szó egy-egy állításunk vagy hitünk kifejezése kapcsán. Ritkán beszélünk például úgy, hogy A bal zsebemben van 200 Ft, otthon az asztalom második fiókjában van 2000 Ft, így összesen 2200 Ft-om van, viszont sokkal gyakrabban úgy, hogy: 200+2000=2200. Sok esetben nem is járhatunk el másként. Egyszerűen elgondolhatatlan volna az a hitvallás, amely minden megbocsátásra váró/várandó bűnt egyenként tartalmazna ahelyett, hogy hiszem a bűnök bocsánatát.

A hisznek azonban nem két, de legalább három különböző, noha egymástól nem független használata van: az episztemikus és a fideisztikus mellett a harmadik típusú használatát 'aktív'-ként fogom említeni. Láthatóan az episztemikus használat minden esetben megvan. A hiszem, hogy... után megjelenő kifejezés természetétől függ viszont, hogy milyen következményekkel (implikátumokkal) lehet számolni; vagyis az, hogy a hiszem, hogy..., ezért formulában az ezért után mi következhet. Ha esetleírás van a hogy után beágyazva, az ezértet is esetleírás követi, ha követi; tényleírás esetén vagy tényleírás vagy pedig aktusleírás. Ez utóbbi esetben beszélek a hisz aktív használatáról ellentétben az episztemikussal, illetőleg a fideisztikussal. Most sincs mód a részletek bemutatására, de az előzményekből világosnak kell lennie, hogy a szabályként műkődő ténynek lehet a megvalósítást szolgáló aktus a következménye (implikátuma): ilyenkor szokás gyakorlati következményről (implikátumról) beszélni. Az első két esetben pedig logikai következményről (implikátumról). A hogy után beágyazott kifejezés deskriptív tartalmától függ az, hogy az ezért után milyen attitűddel következhet az, ami következik. Megítélésem szerint tehát a fideisztikus vagy az aktív használat nem egyszerűen a hisz használata, hanem a hisz lehetséges következményeivel (implikátumaival) kapcsolatos használat.

És ez még mindig nem a teljes kép. Eset-, illetőleg tényleírásaink (-megörökítéseink) leggyakrabban a köznyelvet használják. Voltaképpen a tudományos leírások is köznyelviek, olyan különleges terminusokkal kiegészítve (mint például a fizikában a tömegpont, vagy a kémiában a kovalens kötés, vagy a szociológiában a társadalmi réteg és így tovább), amelyek végsősoron a köznyelvi szavak finomításainak, jelentésük pontosabbá tételének számítanak a tudományos nyelvhasználatok ('nyelvjátékok', illetőleg az általuk meghatározott perspektívák) közegében. Alighanem így van ez még a matematikai fogalmak legnagyobb részével is.

Kétségtelen azonban, hogy vannak olyan fogalmak, amelyeknek nincs semmiféle köznyelvi előképük, nincs semmiféle szemléletes előzményük a mindennapi életben. Ilyen például a fény kvatuma, a foton vagy ilyen a kvark (egy olyan szubelemi részecske, amelyből az olyan elemi részek állnak, mint például a proton; s amelynek olyan tulajdonsága is van/lehet, mint hogy színes). Amikor a fizikai diskurzusban a fotonról úgy beszélnek, mint egy részecskéről, máskor meg mint hullámról, akkor nagyon világosan arról van szó, hogy nincsenek szavaink sajátosságainak leírására, hanem csak arra, hogy bizonyos körülmények között (bizonyos perspektívából) ilyenként (részecskeként) tekinthető, máskor meg másként (hullámként). Ugyanígy kérdezhetjük: mit tesz az, hogy egy kvark színes? Ezeket a fogalmakat (terminusokat) olyan esetek megörökítésében használják, amelyekkel kapcsolatban nincs semmi közvetlen, szemléletes előkép, s így a mindennapi élet esetei közé sem tudjuk beilleszteni őket. Ezért nem csoda, ha a köznyelv nem alkalmas szószerinti értelemben leírásukra s így vagy metaforákban, vagy meg nem engedhető leegyszerűsítésekkel, redukciókkal beszélünk róluk, vagy pedig lemondunk a 'józan ész' számára követhető beszédről.

Mondanom sem kell, hogy nemcsak a hipermodern fizika mutat rá olyan esetekre (tényekre), amelyek a 'józan ész' számára nem közelíthetők meg, de más perspektívákban is számot tudunk adni ilyenekről. Sőt, lehet egész perspektíva is ilyen: mint például az, amit a legegyszerűbb talán 'transzcendens'-nek hívnunk (akár önálló léttartományként gondoljuk el a világban, akár pedig úgy, ahogy én magam szívesebben gondolok rá: sajátos perspektívaként). Aligha van sok különbség a módban, ahogy Istenről mint atyáról beszélünk, vagy ahogy a kvarkról mint színesről. Kísérletek ezek, a lehetetlen ostromai: ha azon a módon próbáljuk megérteni a róluk való kommunikációt, ahogyan hozzászoktunk a mindennapi élet mindennapi ügyei esetén. De talán nem az az egyetlen mód: mert talán a megörökítésnek nem csak az az egyetlen lehetősége, hogy megpróbáljuk leírni világunk ezen eseteit (és tényeit). Más szóval: a megismerhetőnek vagy a racionálisan megragadhatónak a köre talán nem esik egybe a kimondhatóéval, s ennek következtében lehet, hogy a megismerhetőnek vagy a racionálisan megragadhatónak, azaz a tudhatónak nem is a kimondhatónál van a határa - ahogy igen gyakran gondolni szoktuk.

A Wilsonkamrára gondolok olyan példaként, amely talán egy másféle kommunikáció (s így egy másféle megörökítés) lehetőségére hívja fel a figyelmünket: arra, ahogy a speciálisan kialakított kamrában láthatóvá válnak az elemi részecskék mozgáspályái, ütközéseik, s így sajátosságaik, mert a kicsapódó gőzkép éppen ezt örökíti meg, de úgy, hogy 'mutatja', s nem úgy, hogy leírja.

Erre a 'mutatkozás'-ra építés, természetesen, nemcsak a kísérleti fizika módszere; mert például - egy másik típuspéldát említve - a grafikonok is így működnek:

 

 

Ez a diagram például azt mutatja, hogy a csontoshalaknál hogyan alakul az ivadékgondozás a megtermékenyítés módja (==: külső megtermékenyítés; —: belső megtermékenyítés; F: a csontoshalfajok száma) és az ivari hovatartozás közti összefüggés szempontjából: külső megtermékenyítés esetén a hímekre jellemző az ivadékgondozó viselkedésmód, belső megtermékenyítés esetén viszont a nőstényekre (vö. Breder, C.M. - Rosen, D.E.: Modes of Reproduction in Fishes Natural History Press, New York, 1966).

A legkézenfekvőbb példákat a mutatkozásra természetesen személyiségünk kommunikációja szolgáltatja, az a kommunikációs mód, amit gyakran emotív expressziónak neveznek. Jószerivel minden (kommunikatív) megnyilvánulásunknak van ilyen aspektusa: hiszen még a leghivatalosabb üzleti levélben is benne tud lenni személyiségünk, legfeljebb sokkal csökevényesebben mint egy lírai versben.

A műalkotásokról is igen gyakran úgy gondolkozunk, hogy szimbolikus (művészi) értéküket valójában csak (meg)mutatják: csak akkor fogadjuk be őket teljes valójukban, ha elsődleges (közvetlen, szószerinti) értelmük (jelentésük) mögött észrevesszük feltáruló szimbolikus értéküket is. (A mögött ugyanúgy metaforikus, mint Krisztus pokolra szállása esetén az alá.) Úgy szokás gondolni, hogy ezt a feltáruló/megmutatkozó szimbolikus értelmet nincs mód leírni (mint 'eszmei mondanivalót'); vagyis mintha azt mondanánk, hogy a műalkotások szimbolikus értelme ugyanúgy nem írható le, mint a fizika egyik-másik esete; míg vannak olyanok, mint például a halak ivadékgondozási viselkedése az ivari hovatartozás vonatkozásában, amelyek le is írhatók és meg is mutathatók, tehát több különböző (kommunikációs) módon örökíthetők meg. A személyiség is kommunikálható mindkét módon, bár nem biztos, hogy én magam képes vagyok saját személyiségemet a leírás értelmében kommunikálni, ellentétben az engem ismerő (fele)barátaimmal, különösen, ha speciális (mint például pszichiátriai) felkészültségük is van.

A Krisztus esemény (transzcendens) értelmét, vagyis mint epifániát, sem tudjuk másként megközelíteni, csak a történelem (mint sajátos perspektíva) értelmében vett esetlegességein (kontingenciáján) keresztül.

A transzcendens alighanem inkább a mutatkozás által, s nem a leírás által van megörökítve a számunkra elérhető világban és módok közül. Hacsak nem kizárólag a mutatkozás által. A Biblia a maga nyelvén ezt úgy fejezi ki, hogy az Isten országa közöttetek van (Lk 17;21). Jogosnak tűnik viszont ilyenkor az a kérdés, hogy ki is valójában a kommunikátor? A megörökítés szerzője, avagy ő csupán médium? S ha valóban médium, vajon csak a szavai által tud a transzcendens megmutatkozni? Vajon egyéb cselekedeteiben nem lehet ugyanúgy médiuma a transzcendens kommunikátornak? Sőt, vajon nem lehet médium, mondjuk, teljes személyisége? Gyanítom, hogy igen. Vagyis azt gyanítom, hogy a transzcendens ugyanúgy megjelenhet a szimbolikus által (például a Bibliában vagy a liturgiában), mint ahogy az érzékelhető által (gondoljunk a természet nyitott könyv metaforára) vagy ahogy az érzékelt által (gondoljunk például a misztikusnak mondott élményekről szóló beszámolókra) és így tovább. Természetesen az által is csak (metaforikus) közelítés annak a módnak a jellemzésére, ahogyan a transzcendens megjelenik a mi világunkban. Talán még az a legjobb formula, ha úgy mondjuk, hogy a szimbolikusban, az érzékelhetőben, az érzékeltben egyaránt megmutatkozhat.

Ami megmutatkozik, azt a megismerés során - talán - nem megértem (mint a leírás értelmében kommunikáltakat), hanem belátom. S talán a hiszek önmagában való kimondása éppen ennek a belátásnak a tényét kommunikálja mindenek felett. Ebben a hiszekben alighanem a hisz 'fideisztikus' használata felett egy negyedik használattípus dominál, amit 'revelatív'-nak nevezek.


(2) Sajnos a helyzet az, hogy az előző, szerteágazó és semmi szokásos diszciplinát (a pszichológiától a logikán keresztül a teológiáig) be nem kapcsoló (sőt még nyelvtörténeti tényeket sem), mindössze a mai magyar nyelvhasználatot elemző vizsgálattal még egy tapodtat sem jutottam közelebb az itt és mosthoz. Amiről szó volt, az nemcsak itt és most érvényes, ha érvényes egyáltalán.

Hiszem, hogy egyszeri és megismételhetetlen vagyok a világban. Individualitásom (más szóval: személyiségem) természetem (vagyis lényegem) eliminálhatatlan komponense. Ezen az individualitásomon először is azt értem, hogy (individuális) esetek egyszeri és megismételhetetlen konglomerátuma az, amelynek részese vagyok. Vagy másként fogalmazva: individualitásom ezen esetekben való részvételemben, illetőleg másokban való részvételem hiányában mutatkozik meg. Ez természetesen azt is magába foglalja, hogy egyesekben lehetetlen résztvennem (például a waterlooi csatában), másokban való részvételemet pedig én magam utasítom el (például hogy vadvacsorán vegyek részt). Vagyis a számomra lehetséges (elérhető) esetek közül sem mindegyiknek válok ténylegesen részesévé, hanem csak olyanoknak, amelyek általában nem ellenkeznek természetemmel. Vagyis a számomra elérhető egyszeri és megismételhetetlen esetkonglomerátumból csak egy sajátos 'válogatásban' veszek részt: nem azért nem dohányzom, nem káromkodok, mert nem tudnék dohányozni vagy káromkodni, hanem azért, mert ellenkezik természetemmel. Nem azért nem kosárlabdázok, mert nem tudnék [?], hanem azért, mert a természetemből inkább az úszáshoz való vonzódás következik, s a kettő együtt viszont nem megy: már valóban nem lehetséges a számomra.

Még más szavakkal is leírható mindez: individualitásomon azt az egyszeri és megismételhetetlen természetemet értem, amely cselekvéseim alapja és normája. Ezzel kerülök ellentétbe akkor, ha olyant teszek, ami ellenkezik a magamról kialakított képpel (énképemmel). Ezt sértem meg akkor, ha másoknak az a véleményük, hogy azt, amit tettem nem várták tőlem, mert más kép élt bennük rólam. A 'sértés' mindössze annyit jelent, hogy egy olyan esetet kellene a képpel összhangban interpretálni, ami nem tehető meg. (Mondanom sem kell talán, hogy tévedhetek is saját természetemet illetően, aminthogy mások is tévedhetnek velem kapcsolatban.)

Kereszténynek lenni számomra azt is jelenti, hogy nem tartom mindezt merő véletlennek. Azt hiszem, hogy természetem éppen olyan voltával, mint amilyen, célja van az Uristennek. Akár úgy is mondhatom: egyrészt éppen individualitásomon keresztül szólít meg, másrészt pedig éppen individualitásom által is kommunikálja önmagát. Thomas Merton költőibben mondja, ha jól értem, ugyanezt: "A fa mindenekelőtt azzal dicsőíti meg Istent, hogy fa. Azzá lett, aminek Isten szánta, s ezzel az Istenben rejlő, a lényegével egybehangzó gondolatot utánozza. A fa tehát azzal hasonlít Istenhez, hogy fa. A fa minél inkább önmagához hasonlít, annál inkább Öhozzá. Ha valami más próbálna lenni, aminek sohasem volt szánva, akkor kevésbé hasonlítana Istenhez és azért kevésbé dicsőítené meg Öt." (vö. A dolgok azonossága. A csend szava. Szent István Társulat, Budapest, 1983, 332.)


(3) Ebből a meggyőződésből, abból tehát, hogy individualitásom nem véletlen, számomra cselekvési program következik (aminthogy minden meggyőződésnek, elköteleződésnek vannak 'megfellebbezhetetlen' - gyakorlati - következményei: az idézőjel természetes a megfellebbezhetetlen mellett, hiszen dönthetek másként is, nemcsak úgy, hogy a következmények mellett is elköteleződöm). A cselekvési program nem kevesebb, mint annak folytonos és lankadatlan keresése, hogy mi is az, ami természetemben, mint lehetőségben megvalósításra vár. Ez a cselekvési program pedig a nyitottság attitűdjét igényli folyamatosan és lankadatlanul.

Saját természetem kiismerése annak megvalósítását mindössze logikai értelemben előzi meg. Hiszen éppenhogy megvalósítva ismerem meg; éppen azáltal, hogy olyan helyzetekbe megyek bele, amelyek nélkülem talán nem valósulnának meg, de legalábbis nem úgy mint velem. Vagyis a magam számára is csak a nyilvános, a mások számára is hozzáférhető támpontok alapján tudok önmagamra vonatkozóan következtetésekre jutni. S így - egy másik perspektívából tekintve a helyzetre - az individualitásomat eszközként (médiumként) használó transzcendencia cselekvéseimen, megnyilvánulásaimon keresztül válik nyilvánossá, mások számára is elérhetővé.

Kereszténynek lenni számomra (vagyis itt és most) nem egyszerűen dogmatikus kérdés, de sokkal inkább életforma kérdése; teljes életformám kérdése, mert kereszténynek lenni számomra nem azt jelenti, hogy van az életemben egy sajátos régió, hanem azt, hogy van egy általam mindenre érvényesnek vélt perspektívám; nem egyszerűen bizonyos tényekben való hitet jelent, azt is, de még sokkal inkább azt jelenti, hogy meghatározott attitűddel vagyok a világ iránt.

A kérdés számomra az, hogy mi minden jelenhet meg ennek az attitűdnek a kontextusában itt és most; avagy más szavakkal, miféle következményeket (elsősorban gyakorlati következményeket) kell relevánsnak tartanom itt és most, vagyis a magam számára. Megint más szavakkal: éppen azáltal tudom meg, hogy mit jelent számomra kereszténynek lenni - itt és most, vagyis azt, hogy miféle is ez az attitűd, ha a következményeket számba véve arról próbálok képet adni, hogy miféle előzményei (premisszái) vannak ezeknek a következményeknek.


(4.1) Nagyon nehéz kereszténynek lennem. Tudni mindig azt, hogy mi a dolgom. Lankadatlanul és fáradhatatlanul keresni azt, ahogyan Út számomra az Út. S mindezt az útkeresésnek azzal a tudatával, hogy végsősoron nincs járt út; s mert nincs járt út, pihenőhelyre sem lehet számítani. Csak remélni.

Nem vagyok ugyanis még keresztény akkor, ha mindössze a hitvallás tételeit hiszem. Még akkor sem vagyok keresztény, ha mindössze a hitvallás tételeinek minden gyakorlati következményét levonom. Vagyis nem vagyok még keresztény, ha - mondjuk - hiszem az örök életet. De még akkor sem, ha a chartres-i székesegyház kőfaragójának mívességével intézem dolgaimat. Mert csak akkor vagyok keresztény, ha folyamatosan rátalálok azokra a kihívásokra, amelyekre itt és most nekem kell válaszolnom, és válaszolok rájuk. Ebből következően ahogyan ma keresztény vagyok, úgy esetleg holnap már nem vagyok az. A kereszténynek lenninek tehát van dinamikája (jóformán csak ez van, és szinte nincs semmi állapotszerűség benne), noha - vagy talán éppen ezért - számomra a keresztény szóban nincs semmiféle értékelő jelleg, mindössze leíró: számomra nincs keresztényebb csak keresztény és nem keresztény; és nincs jobb keresztény sem.

Mindezekből - remélem, nyilvánvaló: - számomra következik, hogy az igazság is individuális. A dolgok igazsága (amiről manapság ritkán esik szó) és a kognicióé (amelyről annál többet: az esetmegörökítések igazsága) is csak individuális lehet (amely individualitáshoz, természetesen, semmi köze a szubjektivitásnak; a szubjektív igazság számomra értelmetlen kifejezés: fából vaskarika). Ebből és a hitvallás értelmében vett episztemikus kereszténységből (abból, hogy a hiszemben is benne van állításom igaz voltáról való meggyőződésem) számomra következik, hogy akinek igaza van, az keresztény; noha, természetesen, lehet, hogy csupán (a rahneri perspektíva szóhasználatát követve:) anoním keresztény. (Megfordítani ezt, természetesen, nem lehet: nincs semmi szükségszerű abban, hogy aki kereszténynek mondja magát, az egyúttal igaz dolgokat is deklarál - de ez, természetesen, kizárva sincs).

Mindezeknek számtalan további észreveendő (gyakorlati) következményük van: ennyiben számomra kereszténynek lenni intellektuális kaland is. Így például meggyőződésem, hogy csak akkor vagyok keresztény, amikor valóban ökumenikusan tudok cselekedni. Az ökumenizmus ugyanis számomra annak egyik lehetséges elismerési formája, hogy kereszténységünk nem totális univerzalitásban valósul meg. Miközben nem vagyok minden kétséget kizáróan meggyőződve arról, hogy valamiféle (üdv)történeti szükségszerűség következménye az, hogy a kereszténység mindig felekezetileg elkötelezett formában jelenik meg, de e kétségkívül fennálló ténynek itt és most számomra nem lehet nem levonni a következményeit. És ugyanígy vagyok a Katolikus Egyházzal is: történetisége eliminálhatatlan tény, de történetiségéből számomra nem az következik, hogy történeti-individuális esetlegességei mögött kell változatlan lényegét keresnem, hanem az, hogy történeti-individualitásában vegyem észre a transzcendenst. Sőt még tovább kell mennem: saját szocializációm szükségképpen történeti-társadalmi-kulturális kötöttségeit sincs mód másként tekintenem, csak mint olyant, amiben kell a transzcendens megmutatkozását, illetőleg számomra való jelenlétét észrevennem. (Meggyőződésem, hogy a keresztény türelemnek, illetőleg toleranciának is ez kell, hogy alapja legyen, amiben így viszont nincs semmiféle pragmatikus indíttatású közöny.)

Igen nagy szerencsének tartom, hogy mindezekről - remélem - lehet így gondolkozni. Mert éppen ez segít értelmiségi voltomat és episztemikus értelmében vett keresztény elkötelezettségemet összeegyeztetni. Értelmiségi voltomról pedig már csak azért sem tudok megfeledkezni, mert egyre inkább meggyőződésem, hogy a mai világban nemcsak az információ folyamatos felértékelődése miatt kell egyre inkább mindannyiunknak értelmiségivé válnunk, de a keresztény, éppen az individuális életút megtalálása miatt, szinte nem is lehet más csak értelmiségi (kereső, mindent latra vető, kritikus) attitűdöt mutató. Ugyanebből következően az is nyilvánvaló a számomra (egy olyan ember számára, aki nemcsak értelmiségi, de egy indusztriális társadalom városlakója is), hogy nem reális alternatíva a bretagne-i parasztasszony hitére való törekvés.

Értelmiségi voltom és keresztény elkötelezettségem összeegyeztetése kétségkívül nem kis feladat, minthogy értelmiségiként voltaképpen csak az igazságnak lehetek elkötelezve, noha - ténylegesen - keresztényként is elkötelezett vagyok. Ennek az ellentmondásnak a feloldásában segít az előző észrevétel: az, hogy a valódit (a transzcendenst) a mindenkor időhöz kötöttben találjam meg.


(4.2) Ami a személyiség az egyedi ember esetében, az a kultúra a társadaloméban: individualizál. Jól tudjuk az antropológiából, hogy valójában közösségen kívül nem tudunk élni. Nemcsak szocializációnk első, illetőleg legdöntőbb szakaszaiban vagyunk egymásra utalva, de (legalábbis földi) életünkben mindvégig. A kultúra kínálja fel azokat a megoldásokat, amelyek mentén egy adott itt és most közösségben (társadalomban) az ember természetét (személyiségét) megvalósíthatja: emberi lét egyáltalán nincs kultúra nélkül.

Mindazonáltal az individuumnak olyan középpontba állítása, mint amiről az előzőekben beszéltem, egybehangzóan a kereszténység egész történetével, kikerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogyan válik (sőt: válhat egyáltalán) az individuumra koncentrálás a közösségre érzékennyé? Számomra az altruizmus szociobiológiai perspektívában való elemzése mutatta meg ennek lehetőségét: az altruizmus egy olyan stratégia, amely igen általános az élővilágban, s nemcsak az ember viselkedésmintáiban van meg. A szociobiológiai elemzés szerint az altruista viselkedés, vagyis az egyednek akár önmaga hátrányára, de a fajtárs javára végzett ('önzetlen') tevékenysége valójában lehet az egyed sikerességét szolgáló 'önzés' is (például a szaporodást illetően). Vagyis adott esetben az individuális önzés csoportérdekeket képes érvényre juttatni: talán ez a társadalomépítés alaplépése. A szolidaritás alternatívájáról van szó, az ember önkéntes társulásáról a másik emberrel a konszenzusra törekvés elve alapján; vagyis arról, hogy individuális cselekvéseim az altruizmuson keresztül társadalomépítőek. Ezért én nem alulról, nem felülről, hanem belülről építendő, szervesen fejlődő társadalom iránt vagyok elkötelezett.

A civil társadalom kiépítésében, ezen belül a keresztény szerveződések mással aligha pótolható formáinak megjelenésében. Ettől még az a társadalom, természetesen, nem lesz keresztény társadalommá. Legfeljebb anoním módon válna kereszténnyé: vagyis a legalább anoním keresztények közösségévé (meggyőződésem, hogy ugyanúgy, ahogy van anoním keresztény, van anoním keresztény társadalom is). Meggyőződésem az is, hogy az anoním keresztény olyan anoním keresztény közösséget képes alkotni (olyan anoním keresztény társadalomban érzi igazán jól magát), amelyben minden másnál inkább megvalósíthatjuk magunkat keresztényként és nem-keresztényként egyaránt.

Keresztényként ez az én társadalomszervezési/építési felfogásom itt és most: ez az én személyes válaszom a mai magyar társadalmi kihívásra: az értékvesztés soha korábban nem látott mértékére, a rosszkedvre, a társadalmi méretű szomorúságra és közönyre, illetőleg a mai magyar társadalom alapszövetét veszélyeztető atomizálódottságra: az individuum felöl, belülről építkező anoním keresztény társadalom.


Végülis kereszténynek lenni - itt és most: számomra - méltóságot jelent.

 


Jegyzet:

* Ez az írás 1991-ben keletkezett a Vigilia című folyóirat felkérésére. Végül azonban nem jelent meg. Ebben a kiadványban kap először nyomtatásban nyilvánosságot. Ez az írás négy férfiúnak köszönhet sokat. A filozófus Simon Sándornak, akitől a bölcsesség szeretét adatott megtanulnom; a nyelvész Szépe Györgynek, aki viszont azt mutatta meg mit jelent ez a mindennapokban; a művészettörténész Németh Lajosnak, akitől a mindennapokra való szeretetteljes rátekintésben rejlő bölcsességet tanulhattam meg; és Németh László eleven szellemének, Vekerdi Lászlónak, akitől pedig a soha-meg-nem-elégedés babitsi nyugtalanságát leshettem el. Nélkülük ez egészen másféle volna, ha egyáltalán volna.


 


a lap tetejére