Horányi Özséb

Köszöntöm a 70 éves Vigiliát


Régi történet: a hatvanas évek elején, mérnökhallgató voltam, az Egyetem tér mögött a Szerb utcai épületben voltak az óráink és én az időm nagy részét a Széchenyi Könyvtárban töltöttem, akkor még a Nemzeti Múzeum oldalában. Az okát már nem tudom (ha volt egyáltalán), de leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy egy-egy újságot, folyóiratot teljesen elolvastam. Például végigolvastam a több évtizeden keresztül kiadott Világ című szabadelvű napilap minden számát (ami különösen az első világháború idején nem is volt túlzottan időigényes, hiszen igen gyakran csak a hasábok közti lénia volt a címen és az impresszumon kívül a lapban, a többit kivágta a hadi cenzúra). Nohát ebbe a lendületbe került bele a Vigilia, a piarista Medvigy Mihály igazodási pontom jóvoltából, s lett a lap is igazodási pontommá. Az első számtól az akkori utolsóig minden sorát elolvastam (azóta is) a címlaptól a hátsó borítóig bezárólag.

70 év: vannak persze más számok is, például a 16 év (ennyi telt el a rendszerváltoztatás óta), a 60 év (ennyi a második világháború befejezése óta), a 83 év (ennyi Trianon óta), a 138 év (ennyi a kiegyezés óta), vagy éppen - hogy valamivel távolabbi, de azért mégis velünk élő évszámra is tekintsünk - a 479 év (a mohácsi csata óta). Ezek mind szituálják ezt a 70-et.

Ez a 70 év - gyakorlatilag folyamatos megjelenéssel - mára a legrégebbi folyóirattá tette a Vigiliát, és egyáltalán nem szűnt meg az igény (számomra bizonyosan nem), hogy igazodási helyként lehessen rátekinteni. Erre predesztinálja az indulás (milyen nagyot is változott a világ: akkor franciás mentalitású, természetesen katolikus elkötelezettségű, irodalmi orgánumként kínálta az igazodást); vagy a második világháborút követően 1946-ban Sík Sándor új programja már voltaképpen másként ("Vigilia: virrasztás. Virrasztók vagyunk, úgy érezzük, mi, akik e szemle hasábjain akarunk szólni testvéreinkhez. A virrasztó az éjszakában virraszt. Mi is éjszakában állunk. Körülöttünk a történelem sötétsége, egy nagy világ-átalakulás káosza, az éjfélen már túl, de a hajnalon még innen: derengés előtti szürkület […]"); vagy utóbb Mihelics Vid eléggé nem méltatható igényessége az intellektuálisan leginkább ínséges és főként egyvágányú lehetőségeket kínáló években; vagy éppen tíz éve, a 60. évfordulóra a lap főszerkesztőjének, Lukács Lászlónak tollából megjelent helyzetértékelés és a virrasztás új programja, immáron a harmadik a lap fennállása óta ("Ebben a forrongó és jövőjét kereső magyar társadalomban keresi ma helyét és feladatait a Vigilia. […] A szentpáli értelemben vett 'megszabadító' igazság erejében bízva vállal felelősséget a világért és a magyar valóságért, de nem bocsátkozik klikkharcokba, a szaktudományokra tartozó vitákba vagy akár politikai csatározásokba […]") és lehetne még tovább részletezni, hogy mikor mivel és hogyan kínálta a tükröt és a felismerések lehetőségét a lap. Mikor adekvátan és mikor nem: 70 év alatt azért sok minden megeshet (meg is esett).

És most itt a Vigilia szerkesztőségének megtisztelő felkérése, hogy válaszoljak néhány kérdésére: mit jelent a virrasztás számomra (nyilván manapság)?; hogyan értelmezem ma az írástudók felelősségét? és így tovább. - Amikor harmadéves koromban először jutott eszembe, hogy papírra vetem a gondolataimat, mi sem volt természetesebb, mint egy Vigilia-cikkben gondolkoznom. Be is kopogtattam vele a főszerkesztő Mihelics Vidhez, aki elolvasta, megmondta, hogy nem közli és ezt követően eltöltöttünk együtt néhány órát nem is egyszerre a cikk javítgatásával. Azóta is hálás vagyok neki ezért, noha akkor nem tudtam elképzelni se, hogy mit jelenthet az, hogy 'sebaj fiatalember, jön még onnan más is, ahonnét ez jött' és azt majd közöljük. Ha nem tévedek talán egy cikkre lehet mondani, hogy tőlem jelent meg a Vigiliában; bár ez így azért pontatlan, mert néhány éve néhány évig részt vehettem a lap szerkesztésében (erre ugyan soha nem törekedtem, mert miféle igazodás az, ha magunk határozzuk meg azt, hogy mihez is igazodjunk; de azért mégis büszke vagyok rá, hogy így történt), akkor előfordult a nevem a lapban néhány szerkesztőségi esemény kapcsán. De most ez a felkérés: ez bizony így feladat a javából!

A felkérés közvetlenül adventet megelőzően érkezett (és a december 5-i népszavazást is megelőzve), nagyböjti megjelenés ígéretével a Vigilia jövőbeni szerepével összefüggésben a magyar glóbuszon. (És ez még nem is a legsűrűbb leírása ennek a helyzetnek.)

December 5-e immáron a szégyen napja: a szégyen leginkább talán abból adódik, hogy ott álltunk tollal a kezünkben és tudhattuk, hogy a kettősállampolgárság ügyében egy olyan kérdésben kellene konszenzusos álláspontot kifejeznünk, amely kérdés érintettjeit országhatárok választják el egymástól és tudhattuk, hogy nincs konszenzus, mert elmulasztottuk megteremteni. Ez az, ami szégyenletes (és ha csak az volna): a tartósan megoldatlan kérdések, a kérdések megoldásának folytatólagos elkerülése, a fejünket-a-homokba mentalitásunk. Ne tekintsünk most másra, csak erre a december 5-ének alkalmat adó kettősállampolgárság históriára, vagyis Trianonra. Ha ez így megy tovább, mint most is történt a népszavazást megelőzően (a nemtörődömségek sorozata: az aláírás gyűjtéssel kapcsolatban, a bírósági eseményekkel összefüggésben vagy éppen a Parlamentben), akkor - természetesen - nem hogy a 80 év nem elég rendbe tenni a történteket, de 800 is bizonyulhat kevésnek. Erre pedig sem a magyar társadalom tagjainak, sem a határon túlra került magyaroknak nincs idejük, de magának a társadalomnak se lehet. Mégis az a látszat van keltve, mintha volna.

De nem ezért hozom ezt szóba a 70 éves Vigiliát köszöntő soraimban, hanem azért, mert mindennek olyan következményei vannak - naponta érzékelhetjük - amelynek megszüntetésében a lapnak igen jelentős szerepe kellene legyen. Legyen!

Az olyan megoldatlanságok (mindegy minek nevezzük: sorskérdésnek, kibeszéletlenségnek vagy bárminek), mint Trianon is, arra adnak alkalmat, hogy feloldhatatlannak látszó szembenállások gerjedjenek (és nyilván olyan is van, hogy gerjesztik ezt), hogy a megoldások keresése helyett senki által meg-nem-nyerhető, vagyis csak vesztest előállító csaták legyenek (no meg megalázások, most éppen a határon túl rekedt magyaroké), mindez azért, mert a leginkább ez őrzi meg a kialakult társadalmi viszonyokat: leginkább az ádázkodásokból jönnek a legmagasabb és a legvastagabb falak. A magyar társadalom egészének azonban másra van szüksége, mint amit a hatalom társadalma elé ad, és amivel kapcsolatban azt sugallja, hogy csak ebben lehet élni. Nem. A magyar civil társadalom tagjai ugyanúgy igényelhetik a (képviseleti) demokrácia keretei között, hogy saját törekvéseik is megvalósulhassanak, mint ahogy a magáét érvényesíti a hatalom társadalma. Tulajdonképpen az nem számít, hogy a civil társadalom alkotja a többséget, de az igen, hogy csupán azért nem érvényesül a saját maga számára sem az akarata, mert nincsenek fórumai, ahol megjelenhetnének törekvései, de legalább ennyire azért sem, mert kidolgozott gondolatai sincsenek arról, hogy az őt körülvevő világból érkező kihívásokra miként válaszoljon, illetőleg milyen kérdéseket intézzen a világhoz választ várva saját boldogulása érdekében.

Arról nem is szólva, hogy az elmúlt évtized magyar eseményeinek, vagyis a közélet folyamatos polarizálódásának következményei világosan rontják a magyar társadalom pozícióját az egyesülő és egységesülő Európában. Ez igaz a gazdaság kemény tényeire ugyanúgy, mint a mindennapi élet kevésbé kemény, de többnyire húsba vágó kérdéseire is, például arra, ahogy egyre kevésbé vonzó a szemetes város, miközben a városi életmód egyre kevésbé váltható ki másfélével. Ezen összefüggések analízise nyilván nem ennek a köszöntőnek tárgya (de reméljük olvashatunk még róla éppen ezen hasábokon is), az viszont igen, hogy mindez súlyos morális kérdéseket vet fel.

A magyar társadalom értelmiségi felkészültséggel és attitűddel rendelkező tagjainak, a magyar írástudóknak (és köztük a keresztény értelmiségnek) ma az a felelőssége, hogy segítse ezt a helyzetet gyökeresen megváltozni. Ehhez gondolatokra, eszmékre, kiérlelt (vagyis körültekintően megvitatott) elképzelésekre van szükség. Márpedig manapság ez nincs így: vélemények vannak, kidolgozottabbak és igencsak elnagyoltak, a vélemények gyakran ellentétesek egymással (noha nem feltétlenül és főként nem kizárólag jobbra vagy balra húzóak, mint ezt sokan sugallják; igen sok esetben tetten érhetők a finomabb árnyalatok is). Mindez egyáltalán nem volna baj; baj abból van, ha ezek a vélemények egyenként és egyaránt kizárólagosságra tartanak igényt. Egyezkedések helyett, igények egyeztetése helyett, kölcsönösen elfogadható megfogalmazások keresése helyett.

Nem az a baj, hogy vannak kirekesztő nézeteket valló tagjai a társadalomnak, de az baj, hogy jószerivel csak a kirekesztő nézetek kapnak fórumot. Ehhez képest igen kevés jelentősége van annak, hogy éppen melyik irányból rekeszt ki valaki másokat, bár a közélet felszínén ez látszik a legfontosabbnak. Pedig nem ez az.

Kirekesztők ugyanis mindig voltak, alighanem lesznek is; ugyanúgy, ahogy az alapfokú oktatásban sikertelenek száma a legegészségesebb, legszolidárisabb társadalomban sem redukálható néhány százalék alá. Ezzel számolni kell és lehet is. A tévképzet abból ered, ha a kirekesztő attitűdöt tekintjük normálisnak. Pedig nem az.

Pontosabban egyre világosabban felismerhető az a társadalmi igény, hogy lépjen túl a magyar világ ezen. Most nem a háborúzásnak van ideje. Míg azonban a polarizáló nézeteknek igen sok fóruma van, kis túlzással azt is lehetne állítani, hogy a manapság elérhető fórumok szinte kivétel nélkül a polarizálódás fokozásában, de legalábbis fenntartásában jeleskednek; az egyezkedésnek, a kölcsönösen elfogadható megállapodások érlelésének (hogy konkrét legyek: amelyekre most december 5-e kapcsán Granasztói György, Kis János vagy Nádas Péter jó kiindulópontokat rögzített) nincsenek stabil fórumai.

Jó volna, ha a 70 éves Vigilia éppen ezt a hiányt pótlandó teret adna olyan ajánlatoknak, koncepcióknak (sőt gerjesztené ezeket) a magyar társadalommal összefüggésben, amelynek eredményeként felismerhetővé válna azok számára, akik óhajtják ezt, hogy például a történelmileg magunkkal hurcolt megoldatlanságokban milyen irányokban és milyen érvelésekkel keressük (érdemes keresnünk) az egyetértések útját. Sőt, meggyőződésem, a Vigilia bizonyosan nem maradna magára egy ilyen megújulásban. Igen sok olyan értelmiségi hely van ma Magyarországon, ahonnan remélhetne gondolatokat, ajánlatokat a megválaszolatlan magyar kérdésekre például a Bibó István Közéleti Társaságtól és/vagy a Bolyai Műhely Alapítványtól és/vagy a Keresztény Közéleti Akadémiától és/vagy a Kossuth Klubtól és/vagy a Magyar Pax Romanatól és/vagy a Nádasdy Akadémiától és/vagy a Nyilvánosság Klubtól és/vagy a Professzorok Batthyány Körétől, hogy csak néhányat említsek a lehetségesek közül.

Mindazonáltal az ellentéteket elimináló gondolatok és érvelések, a szándék ezek kidolgozására és társadalmi méretű elterjesztésére, a fórum(ok), ahol ezek megtörténhetnek nem meríti ki a nagyobb társadalmi integráció irányába való elmozdulás szükséges feltételeit; nem meríti ki a magyar társadalom egyetértésben érdekelt tagjainak boldogulásához szükséges körülményeket. Most csak egyet említek ezen további körülmények közül példaként, azt is a népszavazás tapasztalataiból véve. Manapság nem csak a kölcsönösen elfogadható mondatok hiányoznak, de az a nyelv, az a beszédmód (diskurzus) is, amelyen ezek a mondatok kimondhatók. A december 5-e előtti hetekben seregnyi beszédmódban is megjelent ugyanez a téma, a kettősállampolgárságé és egyikben sem sikertörténetként. Ilyen volt például a mindent maga alá söprés igényével fellépő gazdasági racionalitás diskurzusa; ilyen volt az érzelmek diskurzusa; ilyen volt ebben a folyamatosan és kedvvel jogászkodó társadalomban az érvényes jog(anyag)ra hivatkozó diskurzus; a valamilyen formában folyamatosan élő nemzeti diskurzus; ilyen volt a hatalom diskurzusa, amely gyakran önmagát közigazgatásinak álcázza; és a vele sok szempontból szembenálló morális diskurzus. Az alaposabb áttekintés nyilván még másféléket is fel tudna mutatni, így például a kultúra diskurzusát és az is nyilvánvaló, hogy találnánk ezeken belül aldiskurzusokat is, például a nemzetin belül az időként felelevenedő nacionalista diskurzust és másokat. Ezen diskurzusokhoz tartozó megnyilatkozásokban szinte kizárólag egymásnak feszülő attitűdök mutatkoznak meg. Hogy az adott téma ténylegesen melyikben tárgyalható meg (és melyikben nem) és vihető el eredménye a konszenzusig, arról semmi megfontolás nem volt és nincs is. Reflektálatlanul, vagyis a kirekesztő attitűdöknek védtelenül kitett módon folyt a beszéd. Láthattuk is ezt (meg az "eredményét"), miközben akár könyvtárnyi irodalma van annak, hogy miként is lehetne ezt másként csinálni. Reméljük, hogy a másként e hasábokon is meg fog mutatkozni.

Reménykedjünk a vigiliában!

 


a lap tetejére