Horányi Özséb

Apropó Esterházy



(1) Esterházy Péter írásával (ÉS 2001. április 20) szinte maradéktalanul egyet értettem. Lehet, hogy ez fontos, de egyáltalán nem biztos, hogy közérdeklődésre igényt tartó tény. Megváltozott azonban a helyzet azáltal, hogy Esterházy írása nem maradt pusztába kiáltott szó, hiszen Báthori Csaba (ÉS 2001. április 27), Eörsi István (ÉS 2001. május 4) és Jelenits István (ÉS 2001. május 18) is fontosnak tartotta, hogy hozzáfűzze saját, Esterházyétól így vagy úgy különböző vagy éppen Esterházyéval egybehangzó gondolatait, saját, Esterházyétól így vagy úgy különböző perspektíváját.

Mindenek előtt rögzítem a tényt, hogy Esterházy írásával - az eddig megjelent többivel együtt - a mai magyar közbeszéd (diskurzus) egy olyasfajta szegletében lett egy csipetnyivel több, amelybe csak ritkán kerül be új darab. Pedig igencsak szükség volna rá: arra a közbeszédre, amely a kereszténységről szól, s ezen belül a katolicizmusról és tőle el nem választhatóan, az egyházról. Sőt, tágabban és nem csak a kereszténységre gondolva: nagy szükség volna a valódi hívő közbeszédre. És benne minden hívő közbeszédére.

Ezért egy-egy olyan esemény, mint Esterházy írása (és a többi) ünnepe a mai magyar (hívő) közbeszédnek.


(2)
Manapság gyakori annak hite - egyházon belül és kívül egyaránt -, hogy a katolikus egyház, még különösebben a Magyar Katolikus Egyház egyetlen és egységes nézetrendszert jelent és ennek így is kell megjelennie a nyilvánosságban. Pedig épp az ellenkezője igaz, s ha lehet hinni Lafont könyvének (A katolikus egyház teológiatörténete, Budapest, Atlantisz, 1998), akkor ez sohasem volt másként: mintha az egyház mindig is szinte teljesen különböző, esetenként szélsőségesen különböző nézetek egysége lett volna a társadalomban. Az egyházat egyaránt és egyszerre jellemezte a mindenkori adott korban zártnak, változás-ellenesnek és az adott korban nyitottnak, a változástól nem idegenkedőnek láttató felfogás, és ezen felfogások egymással való küzdelme. Akkor tehát miért is kellene a mai magyar katolikus diskurzusnak egyszólamúnak lennie? Miért is nem abban gondolkozunk, hogy a katolikus mivolt, vagyis az egyetemesség igénye szükségképpen jár együtt a pluralizmussal? Vajon miért nem abban gondolkodunk, hogy egy erősen változó korban a pluralizmus az egyetlen lehetőség az identitás fenntartására?

Tény, hogy a katolicizmus a mai Magyarországon sem egyszólamú és nem mentes a pluralizmustól sem, noha a szólamok, vagyis a véleményáramlatok nem egyformán látszanak. Viszont az is igaz, hogy a mai Magyarországon lényegileg nem külső okok korlátozzák a lehetséges katolikus diskurzus lehetséges résztvevőit abban, hogy azonos súllyal legyenek jelen a társadalmi nyilvánosságban.

Kétségtelen például, hogy gyakran valamiféle elégtelenségnek, tökéletlenségnek van láttatva a pluralizmus. Alighanem azok láttatják így, akik abban érdekeltek, hogy az egyetlen szólam legitimálásával hatalmuk legyen megmondani, hogy mi keresztény, ki katolikus (és így azt is, hogy ki katolikusabb). Alighanem azok láttatják így, akik abban érdekeltek, hogy élesen elválasszák a laikust a klerikustól vagy még sokkal inkább a (katolikus) hierarchia részesét a hierarchián kívül állótól. Sokkal könnyebb ugyanis így megtalálni, és még inkább a hívő (állampolgár) helyét így kijelölni a világban és kontroll alá venni. A zsák a foltját találja meg ebben az egymásra utalásban. Senki sincs kényszerítve azonban ezt elfogadni: zsákként és foltként láttatni is csak saját megrögzöttségeinkbe való belefeledkezés okán sikerülhet. Meg valami minimális bátorság hiánya okán, ami a csend megfontolt és meggondolt megtöréséhez kell (erről a bátorságról egyébként lehet némi fogalmunk a szomszéd osztrák katolikusoknak a hierarchiával szemben protestáló nyájlevele kapcsán keletkezett viharokból).

Pedig a ténylegesen létező pluralizmusnak értéke van. Ha csakugyan az a helyzet, mint sokan látni vélik, hogy egyre kevésbé érvényesek a régi tudások, hogy a társadalom problémamegoldó szükséglete egyre kevésbé elégíthető ki a régebbi tudásokkal, akkor - igaz, ez is régi tudás: - a pluralizmussal járó felkészültségek nagyobb biztonságot jelentenek a problémamegoldás sikerét tekintve az összezárt sorokban közlekedő homogenitásnál: a legkatolikusabbnál is - a jövő kihívásainak és szükségleteinek elemzésében, a megoldások kitalálásában és a tényleges építkezésben.


(3) A vallásoktól és a vallások ügyét szolgáló egyházaktól, így a katolikus egyháztól is azt várja a társadalom, hogy vegyen részt a társadalom fenntartásában, azaz a társadalmi integrációban. Ez egy szép durkheimi kifejezés, aminek a segítségével rá lehet például arra világítani, hogy a vallásoknak, illetőleg az egyházaknak nem az a funkciójuk, hogy közfeladatokat vegyenek át az államtól, vagy hogy közhasznúak legyenek (ami természetesen egyáltalán nem zárja ki, hogy ellássanak közfeladatokat is, meg hogy közhasznúak is legyenek), hanem az, hogy olyasfajta integrációt tegyenek lehetővé, amit csak a vallások és az egyházak adhatnak a társadalomnak. A vallások ugyanis olyan dimenziókba kapcsolhatják be az embert s ezáltal olyan dimenziókban teszik lehetővé közösségalkotásunkat, amely dimenziókhoz másként aligha lehet hozzáférni. Az egyházak pedig e hozzáférés nyilvánosságát teremtik meg, amikor megteremtik.

Láthatóan a mindenkori állam ezt tudja jól és él is e tudással. Szent István napi ünnepségeknek vagyunk tanúi, tábori lelkészek szolgálnak a hadseregben és hasonlók történnek. Mindez része a társadalmi életnek, kiiktathatatlan része a társadalmi nyilvánosságban zajló eseményeknek. Problematikussá akkor válik, ha az egyház jelenléte a társadalomban kimerül az állami színtereken való jelenlétben és - mondjuk úgy - a közhatalmi, -politikai szféra integrációjára való rásegítésben. Ha ezzel nem párosul, sőt, ha ezt nem előzi meg az egyház spirituális elköteleződéséből is következő azon sajátos integrációra törekvése, amit egyszerűen a szegények és az elesettek oldalán való elkötelezettségként lehet megnevezni, akkor az egyház aligha tette meg azt, amit meg kell tennie a társadalomban, amellyel alternatív és másoktól független színterek jöhetnek létre az érdekképviselet és az érdekérvényesítés segítésére, esetenként megjelenítésére egyáltalán.

Vagyis nemcsak arról van szó, hogy a 21. század elején tart-e fenn szervezett karitatív tevékenységet például a Magyar Katolikus Egyház vagy nem, de sokkal inkább arról, hogy ezt vajon jó társadalomképpel teszi-e: kizárólag levest és ruhát oszt, avagy mást is tesz például azáltal, hogy a szegénységet, mint a társadalmi makrostruktúra diszfunkcióját láttatja. Amint ahogy a Dél-Amerikai katolikus egyház tette ezt a társadalmi igazságosságért Dél-Amerikában (a felszabadításteológiát alighanem mindenkinek érdemes volna tanulmányoznia). És arról, hogy jelen van-e a magyarországi cigányság legkülönfélébb nyomorainál: jelen van-e úgy, hogy az ország cigány lakosai is úgy tudhatják, a katolikus egyház az ő oldalukon (is) áll? És a magyarországi korrupció ügye sem más: vajon mutat-e példát a Magyar Katolikus Egyház, és benne a mi kereszténységre törekvő életünk nyilvánossága példa-e az egész társadalom számára?

Szóval: a hívő közbeszédnek van korrigálni valója, volna morális kötelessége a válaszok keresésében és alighanem lenne nagyobb társadalmi figyelem iránta, ha fel sem vetett kérdések felvetésében is iparkodna.

 


a lap tetejére