Horányi Özséb

A hisztériázást pedig tessék abbahagyni!


(1) Alighanem a Tilossal kezdődött ez a mostani menet, pontosabban a keresztállítással Adventben. Tény, hogy volt olyan, de hát miért is ne lehetne valakinek éppen az a meggyőződése, hogy keresztek állításával kell a társadalmat figyelmeztetni Karácsony valódi (keresztény) értelmére? Ilyen silány kivitelben - mondhatta más (tény, hogy mondtak ilyet), és miért ne mondhatta volna? A kereszttel talán Húsvétkor inkább - mondhatta akár egy másik (és mondták), és miért ne mondhatta volna? És ha valaki egyszerűen csak agresszívnak tekinti ezt a megmutatkozást (tény, hogy sokan voltak így): nem teheti? És ha szóvá is teszi? És ha faragatlanul? És ez volt a magyar közélet első faragatlansága?

Miért ne lehetne valakinek is pozitív képe Telekiről szobor-állításra határozva el magát? Tudjuk, volt ilyen. Tény, hogy volt és miért is ne lehetett volna másoknak meg épp az a véleménye, hogy a Teleki-szobor botrány volna?

Miért ne tételezhetnénk fel azt, hogy sokak nézeteit visszhangozták Döbrentei Kornél szavai? És miért ne tételezhetnénk föl azok meggyőződésének komolyságát, nem kevésnek, akik kiléptek a Magyar Írószövetségéből?

Miért ne lehetne bárkinek is meggyőződése, hogy Mel Gibson Passió című filmje antiszemita, ami mellett akár - meggyőződése szerint - érvelni is tudna? És tény, hogy másoknak meg éppen az a meggyőződése - ugyancsak: akár érvek alapján is -, hogy ennek a filmnek semmi köze az antiszemitizmushoz?

Miért ne lehetne valakinek is meggyőződése, hogy Orbán Viktor vatikáni kitüntetése durva beavatkozás a magyar belpolitikába? Miért ne lehetne másvalakinek az a meggyőződése, hogy egy efféle kitüntetésnek már csak azért se lehet köze napi (politikai) eseményekhez, mert a döntéshozatali processzus években mérendő? És miért ne lepődhetne meg bárki is azon a triumfáló örömön, amelyet a magyar főpapok arcán - a sajtófotókból megítélhetően - a kitüntetés átadásakor látni vélt? És miért ne örülhetne őszintén valaki annak, hogy Orbán Viktor megkapta a nem-klerikusoknak adható legmagasabb vatikáni kitüntetést?

Vagy éppen, miért ne lehetne valaki meggyőződése, hogy a Vatikán 'le akarja nyúlni' az EU-t, aminek ez a gesztus csak egy apró, ám jellemző része? És miért ne lehetne másoknak meg az a meggyőződése, hogy a Vatikán az EU alkotmánya körüli nyílt (és nyilván létező rejtettebb) aktivitása mindössze azt szolgálja, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek: a kereszténység is oda, ahonnan a valós európai tradíciók okán amúgysem eltörölhető? És miért ne döbbenhetne meg valaki azon, hogy a keresztény tradíció tematizálása ebben az alkotmánynak nevezett iratban a nem keresztény hagyományok ellenében valónak van értve: jelesül a muszlimok ellen valónak?

Miért ne hihetné, akinek ez a meggyőződése, hogy Kósáné Kovács Magda elszólása politikai hiba? És miért ne hihetné megint más meg éppen azt, hogy végre akadt valaki, aki kertelés nélkül mondja ki azt, amit gondol? Az elmúlt hetekben mindkét meggyőződés szavait hallhattuk.


(2) A kérdés valójában az, hogy elismerjük-e a tényeket tényeknek (márpedig tény, hogy a mai magyar társadalom az előzőekben említett kérdésekben ilyen igen csak polarizált álláspontokat foglal el), avagy a tények helyett vágyainkat tekintjük tényeknek (ki ne a hozzá hasonlónak örülne a leginkább, ki ne szeretne az egyetértés védő bástyái mögött élni?) és ami nem illik közéjük, azt nem is tekintjük ténynek.

Ebben a - többé-kevésbé már Magyarországon is - második modernitását élő modern társadalomban, itt, döntően az számít, hogy mit minek tekintünk. Miről mi a meggyőződésünk, miről milyen véleményt osztunk (vagy miben vagyunk részesek). A társadalomban viszont ugyanazon témában különböző, esetenként egymással szöges ellentétben álló véleményáramlatok és szándékok élhetnek egymás mellett kiegyensúlyozottan és kiegyensúlyozottság nélkül.

A társadalom akkor hiszterizálódik, ha az azonos témában megmutatkozó véleményáramlatok valódi ereje nem ismerhető, azaz ha nagy a bizonytalanság: ilyenkor vagy az a helyzet, hogy egyes vélemények rejtőzködnek (látensek, de legalábbis erőtlenebbnek látszanak a valóságosnál), míg mások nem; vagy pedig az, sikeres az esetleges zavarkeltés. Ilyenkor végeredményben alacsony a társadalmi láthatóság, amelyet a média esetenként nemcsak közvetít, de fenntart, sőt - akár saját érdekei alapján - fokozhat is (ezért is nevezhető ez a mai társadalom mediatizált társadalomnak).

A társadalom ugyanis - ne feledjük - hiszterizálható (akár a hatalmi játszmák érdekében is): ha tagjai vagy csoportjai (ehhez szükséges társadalmi státusban), és/vagy rajtuk keresztül mások tevékenységükkel növelik a látenciát a meglevő polarizációk növelésével (például az antiszemitizmus erősödését vagy a keresztények nyomulását vagy - etnikai - kisebbségekkel való fenyegetettséget láttatva) vagy éppen új polaritások tematizálásával (például az abortusz kérdés felelevenítésével, amikor az egyébként nincs napirenden): azaz ha csökkentik a társadalmi láthatóságot. A hisztéria alighanem a társadalmi méretű bizonytalanságnak szól: a társadalmi integráció hiányának megmutatkozása.

Ma a magyar társadalmat hisztérikus légkör ülte meg. A helyzet józan mérlegelése éppen e hisztéria miatt egyelőre lehetetlenné vált. Ezért ezt most meg sem érdemes kísérelni. Megalapozottan legfeljebb csak annyit lehet mondani, hogy egy olyan hisztérikus eseménysor, mint aminek az utóbbi időben tanúi vagyunk nem szólhat egy-egy érintett személyről: sem a Tilos műsorvezetőjéről, sem Döbrentei Kornélről, nem is a Teleki-szobor állítást kezdeményezőkről, nem is Orbán Viktorról és Kósáné Kovács Magdáról sem, sem másról személyesen, hanem csak az egész magyar társadalomról.

A magyar társadalom az, amelynek problémamegoldó kapacitása - nem először - kimerültnek látszik, mintha elfogyott volna, mintha az elemzés vagy a megoldás keresése helyett a bűnbakképzésbe süllyedt volna. A bűnbakok pedig - jól tudjuk, ha megtanultuk a leckét - mindössze jelzései, kifejeződései valamilyen deficitnek.

S deficit helyett is inkább deficiteket kellene mondani. Sőt, többnyire egyáltalán nem új keletű dolgokról van szó: vannak akik - természetesen - az elmúlt ötven év társadalomtörténetére mutatnak; de aligha tévednek azok, akik akár a mohácsi vésztől számítják ugyanezt. Sokféle és többnyire szőnyeg alá söpört, kibeszéletlen dolgokról szól a magyar társadalom megosztottsága. Sőt, alighanem a mostani hisztérikus megnyilvánulásokról is azért nehéz konkrétan beszélni, mert nem egyetlen, hanem igencsak többféle megosztottságról árulkodnak (és semmi garancia, hogy akárcsak a fontosabbak is hiánytalanul fel vannak itt említve): a katolicizmus offenzív tempójáról ma Keleten és Nyugaton egyaránt beszélnek (és ez korábban kezdődött, mint az elmúlt Ádvent meg talán nem is azonos szerkezetű Kelet irányában, mint a nyugatiban); a Passió antiszemitizmusáról való beszédnek sem feltétlenül a magyar társadalom az elsődleges címzettje; a kitüntetés viszont nyilvánvalóan a magyar belpolitikáról szól; Kósáné megjegyzése pedig akár Magyarországnak az EU-hoz, sőt Európához való viszonyát is érintheti. Ezek bizony különböző dolgok: nagyon különbözőek.

Nem is ezeknek a gyakorlatilag egymást kirekesztő vagy egymással alig érintkező véleményeknek a léte az alapbaj, hanem az, amire utalnak, hogy szétesett a társadalom, de legalábbis szétesőben van.


(3) Természetesen nem arról van szó, hogy lehet (vagy éppen szabad) észrevétlenül hagynunk a faragatlanságot vagy a gyűlölködést (öltsön az antiszemita formát a Soá árnyékában; vagy keresztényelleneset az elmúlt ötven évvel a hátunk mögött; vagy kisebbségellenességet: miközben a társadalmi kommunikáció látszólag az ellenkezőjéről szól) vagy a hozzájuk hasonló másokat. Egyáltalán nem, de az sem mindegy, hogyan nem megyünk el mellettük: mit mondunk, és hogyan mondjuk, mit nem mondunk és hogyan nem; mit és hogyan cselekszünk.

Mert például, akármilyen álláspontot is vall valaki magáénak nem nélkülözhet egy olyan (erkölcsi és intellektuális) minimumot - amelynek tényleges hiánya esetenként igencsak szembeötlő -, mert hiánya megtorpedózza magának a mérlegelésnek a lehetőségét. És ugyanígy, az üzengetés, az erőfitogtatás, a hangerő fokozása, a ki-kit-győz-le játszma láthatóan eredménytelen - a konszenzus megteremtése szempontjából. Vagy ugyanezt a tapasztalatot kérdésként megfogalmazva: mi a társadalmi kommunikáció funkciója? A társadalmi integráció növekedésének segítése és fenntartása, avagy egyes csoportosulások (legyenek azok pártok, "holdudvarok" vagy mások, akár például értelmiségi csoportok) sajátos szemléletmódjának uralkodó helyzetbe hozása mások ellenében - bármi áron?

Ezek a sorok annak a felfogásnak a jegyében születtek, hogy a társadalmi integráció a cél. Az integráció mindenek előtt együttműködést (kooperációt) igényel a társadalom tagjainak és csoportjaiknak - saját igényük szerinti - boldogulása érdekében, amelyben - természetesen - a vetélkedésnek (a kompetíciónak) is van helye (de nem helyettesíti a kooperációt). Tulajdonképpen nem lehet úgy tennünk egy tagolt társadalomban, hogy nincs más igény csak a magunké. Tulajdonképpen nincs okunk azt hinni, hogy az egész társadalom számára vannak eleve kitüntetett meggyőződések egy bizonyos minimumon túl. Legfeljebb annyi mondható, hogy vannak támogatottabb meggyőződések, véleményáramlatok és kevésbé támogatottak. De mindegyik véleményáram és a közélet valamennyi témája ugyanazon a színtéren, a társadalmi nyilvánosságban van jelen, és ott kell a kompetitív viszonyban álló véleményáramlatok közül valamelyiknek maga köré rendeznie a többieket, vagy netán integrálnia magába amazokat.

Ha vannak különböző véleményáramlatok, akkor ez éppen azt jelenti, hogy különböző igényeket tartanak érvényesnek a szereplők. Az integráció előmozdításának pedig az a módja, hogy először is érvényesnek tartjuk egymás igényeit egy bizonyos minimum 'felett', illetőleg az érvényességi igényeket egyeztetjük, közelítjük egymáshoz. Arra volna célszerű törekedni, hogy a polarizálódott véleményeket, a véleményáramlatok különbségeit annak tekintsük, amik azok valójában: a megoldatlan problémák jelzéseinek és magukat a problémákat törekedjünk megoldani, nem pedig a jelzésekkel hadakozni. Arra kell törekednünk, hogy minél több résztvevő, minél több érvényességi igényre mondhassa, elfogadottsága immáron kölcsönös. Ez mindenek előtt (udvarias, empatikus, türelmes) diszkussziókat igényel a társadalmi kommunikáción belül, esetenként pedig akár formális tárgyalásokat és megegyezéseket is; végeredményben egy olyan demokrácia-felfogás érvényesülését - noha a manapság érvényesülőnek tekintett képviseleti demokrácia nem feladható és a kisebbség tiszteletbetartása sem lehet kérdéses -, amely a részvételen (a participáción) alapszik.

Soha semmi nem valósul meg ebből - marad a gyűlölködés és a hisztériázás -, ha nem kezdünk hozzá. Meggyőződésem, hogy hosszabb távon nincs esélye a kikényszerítésnek és a kényszerpályára való helyezésnek, ezért önként be kell látnunk, hogy csak az önkorlátozás útján áll előttünk. És nem a másiknak kell kezdeményezni: elsőnek lenni, hanem nekem magamnak, mindannyiunknak részben egymástól függetlenül, részben pedig az egyivásúaknak - együtt is - kell, hogy hozzákezdjünk (és köztünk, elfelejthetetlenül, a média különböző szervezeteinek is). Nyilván nem mindenben azonos pozícióból: a társadalmi státuszok (szervezeteké és egyéneké), a személyes karizmák különbségeket visznek a részvételbe és az eredményekbe (például a véleményáramlatok változásába) egyaránt, de ez aligha lehet probléma, ha egyébként senki nincs kirekesztve, aki részt kíván vállalni (amely nyilván magával kell hogy hozza azt, hogy ő sem mozdít elő semmi kirekesztést). Az is nyilvánvaló, hogy ebbe a diskurzusba egyetlen résztvevőnek sem kell üres tarsollyal érkeznie (miközben bárki is lehet résztvevő akkor is, ha csak részvételét hozza): felkínálhat értékeket, jövőképeket, stratégiákat és megannyi egyéb (szükségletet kielégíteni képes) felkészültséget (és tudást) a soron következő (és az ezt követő) probléma megoldásához. S ha ez minél inkább megvalósul, a megoldatlan problémák is annál inkább megoldottá lesznek. A kezdeményezésben, pontosabban a mintaadásban a társadalom különböző elitjeire, köztük arra a magyar értelmiségre, amely az elmúlt évtizedben jelentősen alul teljesített - nyilvánvalóan - megkülönböztetetten nagy szerep vár*.

De akárhogy is áll a helyzet: rögös az út (talán ezért a hiedelem, hogy a demokrácia a gazdagok luxusa), de el kell indulnunk rajta: arra a csodára nem várhatunk, hogy bárki is helyettünk elvégzi a ránk váró dolgokat.


(4) Először is tehát a hisztériázást tessék abbahagyni! Nevetséges (volna - talán -, ha nem a bőrünkre menne)! És ezzel együtt lépjük meg a szükséges következő lépéseket: így - mások mellett -

ˇ erősítsük meg egymást abban, hogy van (morális és intellektuális) minimum, amit minden körülmények között és mindenkinek, aki részese kíván lenni a magyar társadalmi kommunikációnak önként megtart;

ˇ erősítsük meg egymást abban, hogy amikor nem látszik, hogy mit kell minimumnak tekinteni egy témában, akkor ezt is a társadalmi kommunikáció témájának tekintjük;

ˇ erősítsük meg egymást abban, hogy megtartjuk a szükséges modorbelit minimumot is: tehát erősítsük meg egymást abban, hogy nem leszünk faragatlanok - például úgy, ahogy atyáinktól tanultunk: mielőtt megszólalunk először tízig számolunk;

ˇ erősítsük meg egymást abban, hogy nem kívánjuk a kirekesztést, hogy segítünk egymásnak leküzdeni a kirekesztő tendenciákat;

ˇ erősítsük meg egymást abban, hogy a társadalmi integrációhoz vezető legjobb út mindannyiunk egymás iránt vállalt szolidaritásával kezdődik;

ˇ erősítsük meg egymást abban, hogy a nagyobb társadalmi integrációt demokratikus úton akarjuk elérni (amelynek a jogállamiság tiszteletbetartása csak egyik, bár alapvető összetevője), vagyis erősítsük meg egymást a demokrácia melletti őszinte elköteleződésünkben;

ˇ erősítsük meg egymást abban, hogy résztvevőként felismertük azt, hogy a saját kezdeményezés és az önkorlátozás semmivel sem helyettesíthető; és végül

ˇ erősítsük meg egymást abban, hogy vállaljuk a rögös utat abban az értelemben is, hogy nem rövid távra, néhány évre tervezünk, és vállaljuk, hogy akár százszor is visszatérünk ugyanahhoz a ponthoz, ha szükséges, vagyis erősítsük meg egymást abban, hogy türelmesek vagyunk a célok elérését illetően.


Jegyzet:

* Az Irodalmi Kerekasztal alighanem reménysugár e tekintetben (www.litera.hu), a filmtörvény létrejötte is szolgálhat jó példával erre, Csak emlékeztetek rá, hogy a Magyar Pax Romana (amelynek egyik vezetője vagyok) is kezdeményezett már effélét: A következő lépés című vitaestekre gondolok 2002 őszén a Kossuth Klubban (anyaga elolvasható a honlapon: www.communio.hu/pax-romana), amelyeknek akár folytatásában is lehet gondolkodni.

 


a lap tetejére