A népszavazást követően

Exterde Tibor és Horányi Özséb beszélgetésének szerkesztett és kiegészített változata;
eredetileg az Info Rádió Aréna című műsorában hangzott el 2003. április 13-án;
nyomtatásban várhatóan a Jel-Kép 2003/3-as számában jelenik meg


Pozitív szavazás után vagyunk, viszonylag alacsony részvételi aránnyal; a viszonylag alacsony részvételi arányon belül viszont magas igenlő szavazási aránnyal. Amikor az előzetes eredményeket olvasta, mit gondolt először, milyen benyomásai voltak?

A Magyarország EU csatlakozásával kapcsolatos cél meglehetősen régen fogalmazódott meg. Gyakorlatilag a rendszerváltoztatás után nem sokkal világossá vált, hogy mi is az az út, vagy mi is az az irány, amit - minden valószínűség szerint - az országnak követnie kell. Az akkori remények szerint néhány évre volt tehető a csatlakozás és nem Magyarországon múlott, hogy nem így történt. A Nyugat és a Kelet közötti választás dolga - amely a magyar államiság évszázadait Szent István óta kísérte (méltán tartják sokan Magyarországot kompországnak) - a mai remények szerint most egyszer s mindenkorra nyugvópontra ért. Bár ki tudja, vajon ez a népszavazási döntés is csak ideig-óráig mutatkozik-e véglegesnek, amelyet majd követ a történelmi jövőben egy újabb átkelés a mostani túlpartra, vagy egy újabb (és eddig mindig instabilnak mutatkozó) horgonyzási kísérletet középütt? Én magam szeretnék hinni a mostani döntés véglegességben.

Magáról a népszavazásról lehetne úgy vélekedni, hogy megtörténtével részletei elvesztették jelentőségüket. Ezzel egyet is lehetne érteni, ha eredménye nem lett volna meglepő. A meglepetés ténye miatt nem lehet minden további nélkül napirendre térni a dolog felett. Vajon mikor jut el ez az ország oda, közvélemény kutatóival együtt, hogy az efféle eredmények nem meglepetésszerűen jelennek meg? Vagyis oda, hogy az előrejelzések csakugyan előrejelzések, azaz beválnak. A magyar társadalom ugyanis folyamatosan vizsgálva van és a vélemény-kutatások eredményei a közéletben természetesen vannak jelen. A társadalomvizsgálat pedig szakma, s az, hogy ha nem sikerült jól egy előrejelzés, első közelítésben szakmai kudarc és ez az, ami nem engedi, hogy reflektálatlanul menjünk el mellette. Meg kell érteni, hogy mi történt a népszavazás alkalmával éppen a jövő érdekében.

Ha vannak okai annak, ami a népszavazáson történt, akkor egészen biztosan ezek egyike az a magyarországi közvélekedés, hogy a társadalomvizsgálat (ténylegesen vagy nem, de legalábbis gyaníthatóan) manipulált eredményeket mutat fel. Ezzel együtt azt is lehet gyanítani, hogy az ország lakossága válaszaival visszamanipulál; és így könnyen lehet, hogy az érdekeltek most a kölcsönös manipulációkba belezavarodtak, mert a megrendelők is zavarban voltak ... Ennyiben a kudarc nem teljesen a társadalomvizsgálat szakmai kudarca. Ennek a hipotézisnek azonban utána kellene járni.

Szinte biztos, hogy egy másik - előkelő helyet elfoglaló - ok maga a csomagolás, amibe már jó régen (és tartósan) bele volt csomagolva az EU csatlakozás ügye: azokról a szokásos (magyaros?) formulázásokról van szó, mint például "megyünk Európába" vagy még inkább "mindig is Európában voltunk." Ami éppen azt jelenti, hogy a világon semmi tennivaló nincs. Vagy egy ehhez hasonló másik mondás, számtalan esetben lehetett hallani, hogy "egész Európa tanulja még az EU-t": vagyis van idő, az ország nincs lemaradva. Ezek a fordulatok voltaképpen félrevezetőek és mindig felidézték azt a régit - jól beleágyazva a magyar közgondolkozásba, meg a társadalomtörténetben, hogy "Ej, ráérünk arra még!" - Pató Pál úrtól. Noha egyáltalában nincs idő! Éppen hogy rengeteg tenni való volna, amit - s népszavazási adatok ismertté válása után nyilvánvalóan - a történtek feltárásával kellene kezdeni, például a különböző súllyal érvényesült véleményáramlatokról, azok belső szerkezetéről, vagyis a pro és a kontra érvekről és struktúráikról.


Talán nem ismertük föl azt, hogy az egyik ilyen fontos tennivaló volna nagy részvételi aránnyal nagy legitimációt adni, ha egyáltalán lehet ezzel legitimációt adni, az Uniós csatlakozásnak?

Erről egészen másként célszerű gondolkozni. Ugyanis magáról a legitimációról való közbeszéd a magyar közállapotoknak egy felettébb érdekes megmutatkozása. Nincs ugyanis kisebb, vagy nagyobb legitimitás a népszavazással kapcsolatban, mindössze jogszerűségek, vagyis érvényességi feltételek vannak; s a feltételek teljesültek. Ezt egyrészt felelős magyar tényezők deklarálták, és deklarálta az EU is. Ezek után azon gondolkozni, hogy mi lenne akkor, ha nem így lenne, hanem még inkább... és nagyobb arányban... és... - értelmetlen, sőt célját tévesztő volna. A viszonylag hosszú idő óta magunkkal hurcolt dolgok egyike válik ismételten láthatóvá ebben: azt hinni, hogy az EU csatlakozással kapcsolatban partnereinket nem a józan, a racionális, a saját közösségeikről nagy távlatokban való gondolkozás felelőssége vezérli, hanem valami más. Folyamatosan az érzékelhető, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a józan mérlegelés, az önérdek szabályozott és fegyelmezett érvényesülése csak látszat és valójában partnereink döntéseit is zsigerből jövő érzelmi állapotok alapozzák meg (legyenek azok eufórikusak vagy szkeptikusak), mint a magyarországi megnyilvánulások egy jó részét. Csakhogy ez a hozzáállás többször vezet félreértésre, mint valóságos helyzetértékeléshez.


De akkor ennyi erővel fölösleges volt, vagy fölösleges lehetett ügydöntő népszavazást szervezni, mikor ezt az országgyűlés ugyanúgy el tudta volna dönteni. Az az országgyűlés, ami a mi választott képviselőinkből áll, és reprezentálja a politikai törésvonalakat.

Igen, elképzelhető volt, hogy nem így dönt az országgyűlés, de most már erről sem érdemes gondolkozni, mert egyrészt így döntött; másrészt pedig a döntés következményeként megtartott népszavazás pozitív eredménnyel zárult. Abból a tényből viszont, hogy az EU integrációnak ma már jogilag sincs alternatívája nem csak intellektuálisan, egyáltalán nem következik, hogy nincs is miről gondolkozni a magyar társadalom jövője szempontjából.


Mi dolga van, az állampolgárnak, az uniós szavazás után, a következő egy évben?

Beláthatatlanul sok dolga van és legfőképpen azért van ez, mert kevés dolog történt a megelőző évtizedben, főként ha a még szükséges történésekhez képest vizsgáljuk. Dokumentálhatunk ugyan közigazgatási igyekezeteket különböző sikerrel; van orientálódás és iparkodás a (magán)gazdaság részéről is, de egyik sem mutatkozik olyannak, amely elérte volna már a kritikus méreteket. Vagyis még nem indult be a felkészülés dolga.

Könnyen lehet azonban, hogy mindezen hiányosságokból adódó problémáknál nagyobbak keletkeznek majd azokból a hiányosságokból, amelyek megszüntetéséhez nagyon sok idő szükséges. Ezen ügyekben pedig - legalábbis minden látszat szerint - semmi sem történt. És ez azért jelent majd másoknál nagyobb problémát, mert sajátos társadalomtörténetünkből is adódóan számunkra nem természetes az, ami a szervesen fejlődött demokráciák közösségében természetes a Lajtától (és még inkább a Rajnától) nyugatra eső világban. Nyilván az a világ sem egyféle, de ezzel együtt is többé-kevésbé lehet azt mondani (a közép-európai társadalomtörténetekhez képest), hogy a nyugat-európai azért egységesen a világ érettebb (és talán ezért is a boldogabbik) részéhez tartozik. Vannak ugyanis olyan evidenciák, amik egy nyugat-európai ember számára evidenciák, de a mi számunkra nem azok, noha a társadalom normális működésének alapjait érintik, mint például az, hogy becsületesnek kell lenni; hogy pontosnak kell lenni; hogy tisztességesnek kell lenni; hogy az életünknek rendezettnek kell lennie; hogy bizalommal kell lennünk egymás iránt. Ezek nagyon súlyos mondások, mert elveszteni őket könnyű, hiányuk igen súlyos, újratermelésük pedig roppant lassú. S a fentieken kívül szívesen hozzá teszem még a keresztény társadalmi tanítás három alapelvét, amelyek egyébként beépültek az EU jogrendjébe és szokásrendszerébe (hiszen ne feledjük, hogy az európai kultúra alapjaiban a teljes zsidó-keresztény hagyomány jelen van). Először: szolidárisnak kell lennünk egymással (arról a szolidaritásról van szó, amely az egymás iránti intézményes szeretetet jelenti: a személyes vonzalomként megélt szeretet nyilvános, intézményes formáit, amely nem csak a kooperációra törekvést, de a kompetíciót is képes magába foglalni). Másodszor: a szubszidiaritás elvéhez kell igazodnunk (azaz mindenkire ráhagyni mindazt, amit maga el tud dönteni, és nem dönteni helyette). Harmadszor: a személyesség semmivel sem helyettesíthető (vagyis látni kell mindannyiunkban az egyszerit és a megismételhetetlent). De ugyanígy: nincs demokrácia önrendelkezés nélkül (az alávetettségtől való mentesség nélkül; illetőleg a csatlósként létezés elkerülése, mert nem lehet cél mások versengésének eszközeként való létezés), méltányosság nélkül és az egyéni kezdeményezés szabadsága nélkül. Az öntudatos, saját sorsát felelősséggel igazgatni akaró, cselekvéseiben méltóságra törekvő és felkészült polgár attitűdjére van minden másnál nagyobb szükség.

Nagyon sokszor ezek az evidenciák nem választékos nyelven és hosszan csiszolódott formulákban mutatkoznak meg, hanem történelmi eseményekben (mint például a Francia Forradalomban, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban vagy a magyar nyelvújításban), kulturális teljesítményekben (mint például Chopin zenéjében) vagy éppen egy meghatározó személyiségben (ahogy például W. Churchilléban vagy K. Adenaueréban).

Annak a felismeréséről van szó, hogy az EU minden látszat és hangoztatott nézet ellenére sem egyszerűen közös piac; még akkor sem, ha a csatlakozási tárgyalásokon közös piacként mutatkozott volna meg. Nem egyszerűen gazdasági és a hátterét adó sajátos közigazgatási vállalkozás (projekt). Vagyis nem egyszerűen jogi kérdésekről van szó; vagy a politikai cinizmus szintjén: nem naivságokról, már abban az értelemben, hogy például lobbi-tevékenységgel minden megoldható, mert éppenhogy az látszik, hogy a hiányosságok csak nagy és kitartó erőfeszítésekkel pótolhatók. Az EU sajátos értékek megjelenítése, amelyek közül nagyon sok azért nem kerül szóba, mert a Lajtától nyugatra, vagy másként: Európa szerencsésebb felében élők számára ezek az értékek szóba se hozandó módon természetesek, sőt talán nem is könnyű őket megnevezniük annyira természetesen részei kultúrájuknak. Az EU a gazdasági és a jogi mellett, kulturális integrációról is szól: mindarról, ami a gazdasági és a jogi integráción túl az EU-t európaivá teszi. Amelybe mások mellett vagy beleértjük a moralitást vagy nem: alighanem bele kell érteni ezt a sajátos perspektívájú integrációt is, esetleg a mögötte meghúzódó Európában tradicionális (vallási) konfessziókat is. Kétségtelen, hogy a csatlakozási tárgyalásokon a gazdasági kérdések, illetőleg a jogharmonizáció előkelő helyen szerepeltek; más integrációs témák azonban jószerivel szóba se kerültek (a kultúra kérdései például csak annyiban voltak a csatlakozási tárgyalások témái, amennyiben kulturális témájú keretprogramokban támogatásra lehet majd pályázni vagy a műkincsek mozgása korlátozható). A folytonosságnak, a szerves fejlődésnek - úgy látszik - vannak vakká tevő vonásai: az újonnan csatlakozók számára azonban világossá kellett volna tenni, hogy mihez is csatlakoznak. Ez nem történt meg, sőt - talán - éppen az ellenkezője történt. Dehát azoknak kell résen lenniük, akik csatlakozni óhajtanak és nem partnereiknek. Partnereink evidenciái közül több, számunkra, a mai magyar társadalomban élők számára nem evidencia (pontosabban: a társadalom egy igen jelentős része számára nem az, hiszen kivételek itt is vannak), vagyis van valami deficit - hogy így mondjam; sokkal inkább a magyar (közép-európai) társadalomtörténet okán, mintsem személyes torzulások okán. De tény és az is, hogy ez jelentős részben az EU integrációból adódó probléma: az itt szóba hozott evidencia-deficitek nem, de legalábbis nem így terhelnék a magyar társadalmat, ha nem kívánnánk integrálódni. A "deficit"-ben megjelenő negatívnak mutatkozó értékelő jelentéskomponens pedig csupán látszat szerint negatív, mindössze arra utal, hogy az EU-hoz csatlakozó országok (társadalmak) mozgástere most csak az elfogadásra korlátozódik (az alkalmazkodásra) e deficitekkel jelzett területeken. És ez a lényeg: az, hogy illeszkedési zavarok tömegével fogjuk magunkat szembe találni, értetlenségek övezik majd lépéseinket és a válaszlépéseket egyaránt: ha más rúgókra és más evidenciákra jár a mi eszünk kereke, mint az EU korábban bekerült vagy éppen alapító tagjaié. A probléma abból adódik majd, hogy ezek az evidencia-deficitek napi ügyekké válnak: a szavak tényleges megértése jelenti majd a problémát; mint kommunikációs esemény jelent majd illeszkedési zavarokat, ha például adott esetben a pályázó evidenciái és a bírálók evidenciái nem azonosak.


Így van. Tény, hogy az EU - mondjuk így - közös piacként mutatkozott meg a tárgyalásokon.

Ha az okokat keressük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy az EU-nak volt tapasztalata korábbról a tagfelvételre vonatkozóan. És a velünk való tárgyalások témáinak kialakításában - nyilván - ezekre a tapasztalatokra hagyatkoztak. Éveken keresztül figyelhettük azt, hogy a számunkra kulcs fontosságúnak tűnő kérdések egyáltalán nem jelentek meg a tárgyalásokon. Magyarország természetesen Európában van, a magyar kultúra természetesen része az európai kultúrának. Ennyiben nem is kell nulláról indulnunk, de magunkat csapjuk be, ha azt gondoljuk, hogy az európai kultúrának az a változata, ami Magyarországon érvényesül (ha egyáltalán lehet akár csak ezt a magyarországi kultúrát egységesnek látni), az azonos a Nyugat-Európában található kulturális viselkedésekkel, értékekkel. Közeli a rokonság, de igen nagyok a különbségek is. Az európai kultúrát mindig is a változatosság, a sokszínűség jellemezte, ami azonban sohasem volt azonos - ahogy a mai posztmodern diskurzusban mondani szokás - a jöhet bármivel, az anything goes-zal. És például ezekről a kérdésekről egyáltalán nem volt szó.

Az is lehet, hogy van ebben a hiányban egy teljesen természetes gesztus. Nevezetesen az, hogy egy franciának egy másik franciát bizonyos dolgokról nem kell meggyőznie. Egy angol és egy francia vagy egy német között ezer ellentét feszülhet, de van egy sereg olyan evidencia is, ami evidencia. Például a becsületességről: értelmetlen volna azt gondolni, hogy ha valaki franciának születik, akkor becsületesebb, mintha magyarnak születik. Azt sem volna értelmes gondolni, hogy egy angol vagy egy német feltétlenül becsületesebb, mint egy magyar, vagy egy francia, bár van egy tapasztalat a katolikus és a protestáns országok között meghúzódó törésvonalra vonatkozóan épp e tekintetben. És arról sincs szó, hogy például Franciaországban vagy Angliában vagy Németországban nincsenek devianciák (ha nem volnának, akkor azt látnánk, hogy a helyi igazságszolgáltatás kenyér nélkül maradna, és ez nincs így). Nem erről van szó, hanem arról, hogy ha egy angol vagy egy francia vagy egy német át is lépi azokat a határokat - amik adott esetben jogiak, de nem feltétlenül csak jogiak, minthogy a társadalmi életet ezer egyéb szabályzás rendezi és konstituálja (ezeket foglaljuk össze a kultúrában) -, akkor pontosan tudja, hogy átlépte. A becstelenség ugyanis becstelenség. És az egyén nem érezheti jól magát, ellentétben, mondjuk, az elmúlt években nyilvános, nagy port felvert magyarországi becstelenségekkel: ha visszaemlékszünk a magyarországi hullámverések következményeire, akkor - azt gondolom, hogy - azonnal érzékelhetjük azt a különbséget, amit valahogy le kell küzdenünk; és amely különbség Magyarország átmeneti társadalmi jellegéből adódik.

A viszkis-rabló akár példa is lehetne erre, az ártatlanabb fajtából. Tény, hogy népi hősként vonult be az emlékezetünkbe. De az is tény, hogy csak addig volt népszerű, ameddig nem lőtt, vagyis csak addig ameddig a korruptnak tartott rendőrség és a rendszerváltás közvetlen gazdasági győzteseinek szimbolikus manifesztációjaként tekintett bankok kifigurázásának Sobri Jóská-s, Vitéz László-s, Robin Hood-os forgatókönyve szerint folytak az események. Méltán gondolhatjuk tehát azt, hogy Magyarországon is éppen elég ember tudja, hogy hol a határ, legfeljebb csak hagyományosan több önfeloldozási mechanizmussal rendelkezünk (olyannal, mint például: "mindenki lop, ha én nem teszem, akkor kisemmiznek" vagy "az államtól lopni nem csúnya dolog" stb.). És az is tény, hogy Magyarországon kívül is vannak megdöbbető helyzetek: a magyarok Zámolyban lerombolták ugyan a romáknak szánt épületet, de mégsem úgy, mint Németországban a németek vagy éppen Franciaországban a franciák tették, hogy úgy gyújtottak fel törökök, algírok lakta házakat, hogy a családok bent is voltak. Magyarországon manapság nagyok sok társadalmi intézmény még csak az (újra) intézményesülés fázisában van és így az intézményi világ ezen átalakuló része nem is integrált, ami éppen azt eredményezi, hogy nem rögzültek a társadalom tagjaiban szocializációjuk során. Márpedig csak egy jól szocializált egyén érzékeli azt, hogy az intézmények egymással összehangoltak (stimmelnek). Talán nehéz volna igazolni, hogy ez az integráltság összefüggésben lehet a becsületességgel (az integráció hiánya meg a becsületesség hiányával), de példák mérlegelése talán éppen ezt mutatja.

Mindazonáltal az efféle történetek, utalások - vélekedhetünk így - nem mondanak semmit sem egy társadalom mentális és morális állapotáról: minthogy találhatók példák erre is meg az ellenkezőjére is. Ha viszont nem mondanak semmit, akkor hogyan lehet megérteni egy társadalom - mondjuk így - spirituális állapotait?; hogyan lehet ezeket összevetni?; hogy az erre való kísérlet lehet-e több mint egy retorikai fogás?; vajon lehet-e a mikrótörténésekből átlépni a makró szintre? Mintha a "cseppben a tenger" metafora nem működne, minthogy az egyik "csepp" reprezentál, a másik meg nem. Lehet viszont, hogy ezeket a mikrótörténeteket, egy-egy példát nem tekinthetünk reprezentációnak (vagyis olyannak, ami megmutatja, esetleg feltárja a "tenger" állapotát), hanem csak szimptómának (amely mindössze jelzi, hogy volna mire figyelni)? Lehet még másként is fogalmazni: a mikróesemények szintje nem tudja megalapozni az adekvát társadalmi cselekvést makró szinten, hanem csak motiválni tudja. Azokat a típusú társadalmi cselekvéseket, amelyekkel kapcsolatban felmerülhet a becsületesnek kell lenni maximája (evidenciája) értékracionálisnak szokás nevezni és értékkultivációjukban egyáltalán nem a racionális megalapozás (ez társadalomtudományi erőfeszítést involvál) a döntő, hanem az értékválasztás. Ez az értékválasztás egyrészt nem a Duna jegén történik, vagyis nem demokratikus módszerekkel, másrészt csak annyiban racionalizálható, amennyiben belátható, hogy hiánya (nem választása, evidenciájának kétségbe vonása) a társadalmi integrációt ássa alá, vagy éppen szünteti meg; vagyis azt kell látni, hogy hiányuk a társadalom alapszövetét támadja meg.

Ezeknek a hiányzó evidenciáknak a meghonosítása (esetleg: újra honosítása) - kétség kívül az EU csatlakozással kapcsolatban (mondhatnánk: kultúra közi módon) válik sürgető témává, de annak is nyilvánvalónak kell lennie, hogy az EU csatlakozástól függetlenül is, a normális társadalmi élethez is szükségünk van pótlásukra (mondhatnánk ezeket a saját-kultúra deficitjeinek). És egy-egy adott esetben csak a gondos mérlegelés állapíthatja meg, hogy miféle természetű is a deficit.


No de azért vannak olyan kihívások, amelyek még Európának is újak!

Így van. Vannak olyan helyzetek, amelyeknek nem csak nekünk nehéz megfelelni, de - ha kifejezhetem magam így: - Európa számára sincs a kérdésben evidens megoldás. Ezeknek egy jó része magával a globalizációval van kapcsolatban. A globalizáció egyrészt nem értelmezhető a hajtóerőt jelentő fogyasztás fenntartásának (sőt növelésének) követelményétől függetlenül (követelmény - többek között éppen ez a kérdés), másrészt pedig ez a hajtóerő - úgy látszik - csak a szociális biztonság közepette tud érvényesülni. Vannak - természetesen - másféle megválaszolandó kihívások is, mint például az, ami rövidtávon megoldandó, hogy milyen döntési mechanizmusok alakuljanak ki (a jelenlegiek hogyan alakuljanak át) a taglétszám jelentős növekedésével egyidejűleg.

Fontosabbnak látszanak azonban az olyan hosszú távú kérdések, mint például az a feldolgozatlan tény, hogy Európa gazdagsága - a világ más vidékeihez képest - történetileg részben ezen más vidékek kizsákmányolásán alapszik. Az EU-ba egyesült országok más térségek kizsákmányoláson alapuló gazdagsága azonban nem csupán egy történelmileg feldolgozandó tény, hanem a jelen is. Azaz nem csak arról van szó, hogy most azért gazdag az EU, mert elődeink a távoli múltban olyanok voltak amilyenek, hanem azért is, mert az a fajta kizsákmányolás - más néven és más formában - ma is folyik: a harmadik világbeli munkaerő árában, az életszínvonalában, valamint azoknak a fogyasztási cikkeknek az árában, amiket európai piacokra termelnek. Magyarország a 90-es években még talán mentes volt ezektől a kivételezettségektől, de ma már nem az: már a mi életszínvonalunk is alapvetően azokon a világgazdasági aránytalanságokon alapszik, ugyanúgy mint a jelenlegi EU országok polgáraié, csak nekünk kisebb szeletet jut a tortából.

Vagy például az is a jelentősebb kérdések között van, hogy Európa kimerültnek mutatkozik (agonizál - így hallani időnként) s talán csak annyit lehet tudni, hogy a korábbi erőszakos integrációs törekvések nem kínálnak járható utat (mint a kolonializmus, a napoleoni birodalmi kísérlet, illetőleg az újabbak: a nácizmus: a harmadik birodalom is egységes Európát vizionált, vagy a bolsevizmus: világ proletárjai egyesüljetek!). Uniós válaszra vár a globalizációból adódó kihívás-köteg is.

Az sincs tematizálva - a mi számunkra biztosan nem -, hogy ki és mire vonatkozóan lehet kritikus. Például lehet-e kritikus egy társadalmi szervezet saját társadalmának valamely ügyében olyan színtereken, amelyek a csatlakozás előtt külügyinek voltak tekinthetők. Vagy például felülírhatja-e egy tagország az EU intézményei által elfogadott törvényeket? És hogyan vethetők fel ilyen esetekben a célszerűség és a hasznosság kérdései?

Újfajta válaszokat kell találni olyan kérdésekre is (amelyek megválaszolása egyúttal közigazgatási következményekkel jár), mint az etnikai kisebbségé: a magyaroké nem Magyarországon vagy a romáké szerte Európában és így tovább (például lesz-e bejegyzés az európai útlevélbe a nemzeti hovatartozást illetően; vagy másként: értelmezhető lesz-e - és hogyan - a "15 millió magyar" kifejezés?). Ugyanígy megválaszolatlan kihívást jelent az iszlám európai megjelenése (jól példázta ezt ahogy az EU először hagyta kivérezni, majd aztán megvédte Boszniát, és a minap bejelentette, hogy a Balkán egészét integrálni fogja; vagy az EU alkotmányának nevezett dokumentum kidolgozása körüli vita a kereszténység megemlítését illetően). Ez az iszlámmal kapcsolatos kihívás persze másként is koncipiálható a magunk szempontjából: mi a viszony az EU és az európaiság között, ha az európai kultúra egyik gyökerét adó zsidó-keresztény hagyományrendszer nem (lesz/lehet) része evidens módon az EU szokásrendszerének? Lehet már magát a kérdést botránynak tekinteni a szekularizált világban, de tény, hogy az a típusú integráció, amit a vallások tudnak adni, mással nem pótolható; a vallások pedig a transzcendensre irányuló hivatásukon túl kultúrateremtő potenciállal is rendelkeznek.

Vagy még egy másik módon is koncipiálva: mi is a tartalma (sőt, mi legyen a tartalma) az európai identitásnak - ha egyáltalán adható értelem ennek a kifejezésnek a "nemzeti identitás" mintájára, vagy másként? Az EU-n belüli viták érzékeltetik a forrongást a kérdésre adandó választ illetően. Annyiban azonban talán van egyetértés, hogy Habermas-szal szólva a (kollektív) európai identitás a jövőre orientált módon, mint egymással versengő identitás-projekciókkal kapcsolatos azonosság (és nem kizárólag mint ezek deskriptív tartalmának azonosság) tudata jelenik meg (talán mondhatjuk így: alulról fölfelé például az érdekérvényesítés formájában): s lehet, hogy a népszavazásnál éppen ezeknek a projekcióknak a tartalmával volt baj. Azzal, hogy mire (mi mindenre) is vonatkozzék az azonosságtudat (ha például azokat az óriásplakátokat idézzük fel, amelyekből megtudtuk ki mindenki ért valaki mással egyet az EU csatlakozásban, bár...). Mindezekkel együtt tényként érdemes nyilvántartanunk, hogy legalábbis Goethe és talán még inkább Voltaire óta lehet Európa egységéről beszélni. Voltaire-nél olvashatunk például az európai respublica litterariaról, ami a tudósok, a filozófusok és az irodalmárok európai identitástudatáról árulkodik. Az európai identitás tartalmáról nagyon sokféle diskurzus folyt, folyik és lehetséges, hogy folyjék azon az egyetlenen kívül, amely arról akarna szólni, hogy ilyen nincs, a kérdés értelmetlen. Az európai identitásnak az a problémája, amivel ma szembe találjuk magunkat inkább abból a jól ismert szociológiai tényből eredeztethető, hogy a társadalom rétegzett és az identitás ezen társadalmi rétegzettségen belül mutatkozik meg. A legalapvetőbb és a leginkább megoldandó kihívást Európa számára így éppen abban kell látnunk, hogy meg tud-e indulni az egyes rétegekben megfigyelhető és különböző mértékű bezárkózások ellenére (illetőleg ahol már megindult, tud-e tovább folytatódni) a goethe-i-voltaire-i minta áramlása lefelé; vagyis működik-e manapság európai méretekben a viselkedésmintáknak fölülről lefelé ható dinamikája?

Mint már szó volt róla, az EU-hoz csatlakozásból olyan kihívások is érik Magyarországot, amik a csatlakozás nélkül nem érnék, de legalábbis másként. Ilyenek például azok a (kultúrák közi) evidencia-deficitek (például másféle kultúraközi kommunikációra vonatkozó tapasztalatai vannak az egyik országnak és másfélék egy másiknak, ami az adott ország történelméből is adódik, illetőleg abból a módból is, ahogyan az adott történelem-kép mellett az illető ország polgárai szocializálódtak). Van azonban más is: a csatlakozással például le kell mondani a nemzeti szuverenitás egy részéről, vagy ahogy az EU-terminológia adja: bizonyos kompetenciák EU hatáskörbe kerülnek. A szuverenitás kézen-közön ettől függetlenül is csökkenőben van a korábbi helyzethez képest részben a világgazdasági, részben pedig a globális kommunikáció fejlődése következtében. Az EU csatlakozással azonban a trend sajátos elágazást nyer, például alapvetően megváltozik a magyar alkotmányos rend annak következtében, hogy az EU joganyag magasabb szintű lesz, mint a magyar parlament által hozott törvények és így például új kérdések vetődnek fel a mindenkori magyar kormány felelősségével kapcsolatban. Vagy új kontextusba kerül például az a régi kérdés is, hogy mi a magyar? (avagy ahogy most szokás beszélni róla, a nemzeti identitás): egyáltalán nem kell azt gondolnunk, hogy le kell erről mondanunk, vagy azt, hogy a róla szóló diskurzus jó része illegitimmé válik; de hogy a régi diskurzus és benne a régi válaszok minden további megfontolás nélkül nem lesznek adekvát diskurzusok és válaszok a jövőben, az szinte bizonyos. Ebből azonban egyáltalán nem következik szükségképpen, hogy a centrum és a periféria viszonyára tekintve mindössze az lehet a dolgunk, hogy a periférián átvesszük a centrum koncepcióit és megoldásait, vagyis egyszerűen csak alkalmazkodunk. Nem feledkezhetünk meg ugyanis arról a horizontális dinamikáról sem, amely szerint a centrum sokat szokott tanulni a perifériától. Ez a horizontális dinamika kezdetben bizonyosan csak a centrumtól a periféria irányában lesz megfigyelhető. Kérdés, hogy ezen alkalmazkodó típusú dinamikát mikor tudja felváltani (de legalábbis kiegészíteni) a kultúra terjedésének valamilyen más módja? Kérdés, hogy mit tehetünk ennek érdekében?


Nem tartja ebből a szempontból akár azt is biztatónak, hogy a magyar közvélemény például a korrupciót negatívan ítéli meg?

Nem vonom kétségbe azt, hogy rengeteg egészséges tendencia van Magyarországon. Nem vonom kétségbe, azt sem, hogy Magyarországon is sokan pontosan tudják, hogy mikor mi az, ami normális az adott helyzetben (hogy másként is megfogalmazzam az előbb említett kulturális kötöttséget). De azon túl, hogy tudja, mi a korrupció és negatív attitűdöket táplál iránta, vajon el is kerüli-e, hogy korrumpáljon és nem is engedi, hogy korrumpálják? Ez nem hihető a magyar viszonyok ismeretében. Egy dolog az, hogy az egyes emberek miről mit gondolnak, mit és hogyan tesznek, és egy másik dolog, hogy milyen tendenciák érvényesek a társadalomban és ezek miként valósulnak meg.

És ezzel egy másik nagyon fontos kérdéshez értünk: az önrendelkezés hiányán túl (az alávetettség elfogadásának érvényesülésén túl): a társadalom atomizáltságához. A népszavazáson való alacsony részvétel egy másik forrásához (és remélem, hogy a majdani elemzések megerősítenek ebben): a magyar társadalom meglehetősen atomizált. Az "atomizáltság" itt azt jelenti, hogy a társadalom közösségeket egyesítő, véleményt formáló ereje kicsi, és az egyén, a polgár egyre inkább magára marad. A társadalom atomizáltsága az integráció hiányát jelenti, azt például, hogy nem működik a szolidaritás, nincs meg a társadalom tagjai között a szükséges bizalom és így tovább. A rendszerváltoztatás környékén mindenki arról beszélt, hogy az elmúlt 40-50 év atomizálta a társadalmat, és valóban: a diktatúra természetéhez tartozik, hogy rongálja a horizontális kapcsolatokat. A magyar társadalom tagjai bizalmatlanná váltak minden nagy(obb) horizontú kérdés, távlatos(abb) cél tekintetében.

Meglepve tapasztaltuk azonban, hogy a rendszerváltoztatás utáni években az atomizáltság a várakozásokkal ellentétben nem mutatkozott meg: talán azért - visszatekintve könnyű okosnak lenni -, mert az atomizáltságot a negatív konszenzusok sajátos kohéziója takarta el ("én nem szavaztam meg, engem nem köteleznek az országosan megjelenő kötelezettségek; én nem ígértem meg, hogy megváltozom ..."): szörnyülködő, felháborodó, tiltakozó és elutasító egyetértésekben találkoztak az emberek, akik azonban pillanatok alatt szétszéledtek, amikor felsejlett egy pozitív akcióban való részvétel kockázatának réme (aki erre rájött, dolgozott is azon, hogy legyen min szörnyülködni, ... miközben így elintézhetőkké váltak olyan dolgok, amelyekre egy nem atomizált társadalomban nem volna mód): és egyáltalán nem biztos, hogy már vége ennek az időszaknak.

Eredetileg azt lehetett gondolni, hogy azoknak a kötöttségeknek, vagy azoknak az egyenirányítottságoknak (még ha puhának is lehet nevezni a volt diktatúrát, de egyenirányította az embereket) az elmúlásával szétesik a társadalom. Ez nem történt meg azonnal, de az elmúlt évek ádázkodásai bizonyosan erre a kevésbé mutatkozó atomizáltságra vezethetők vissza. És azt gondolom, hogy az, ami a népszavazáson történt (hogy sokan gondolhatták úgy, hogy nincs szükség arra, hogy kifejezzék magukat) erről is szól. Sokféle nyelvi megformálása lehet annak az érvnek, ami miatt valaki nem ment el szavazni, de mindegyik ugyanoda mutat: a társadalom alacsony integráltságára.


De esetleg azt is mutatja, hogy a magyar állampolgár nem érezheti még úgy, hogy mint adófizető állampolgár ura a politikai mozgásoknak.

Vagy sokan gondolhatták azt, hogy teljesen mindegy, mert úgyis az úri huncutság a döntő, ahhoz nem kell az én részvételem. Kétségkívül, lehetett ilyen motívum is. Hogyha visszagondolunk az elmúlt évek népszavazási kezdeményezéseire Magyarországon, amelyekből egyetlen egy valósult meg a NATO belépésre vonatkozó (és ez jól egybecseng azzal a társadalomtörténeti ténnyel, hogy formálisan - vagyis de iure - senki sem kérdezte meg a magyar társadalmat arról, hogy például belépjen-e az ország az első világháborúba, amelyet Trianon zárt le; de arról sem, hogy akarja-e a rendszerváltoztatást, ami Jalta felszámolását hozta; noha a négy-igenes népszavazás és az első szabad választás együttesen de facto tekinthető ennek), akkor bizony gondolhatta az állampolgár azt is, hogy ez az uniós ügydöntő népszavazás sem tartozik a fontos dolgok közé.

És ez a tény azt a kommunikációs kérdést mindenképpen felveti, hogy vajon elég jól meg lett-e magyarázva az ország lakosságának, hogy mi a népszavazás értelme.


Ezek szerint nem?

Nem. És legfőképpen azért nem, mert valójában ez is a szőnyeg alá söpört kérdések közé került (voltaképpen nem is ez a népszavazási kérdés a főkérdés, hanem az alkotmányozási folyamat ciklusról ciklusra történő halogatása). Pedig már aligha halasztható tovább az, hogy felszínre hozzuk, nyilvános diskurzus tárgyává tegyük és ezen keresztül rendezzük azokat a dolgainkat, amelyeket korábban a szőnyeg alá söpörtünk (mindegy hogy miért: például elhárításból, vagy éppen bizonytalanságból). Pontosabban: kellene valami jövőbe tekintő stratégiánknak lenni (talán valamiféle nemzeti minimumnak: amelyet - természetesen - pozitív és nem negatív konszenzusoknak kellene alkotniuk); sőt nem is egyszerűen stratégiának, inkább egy közszellemnek kellene kialakulnia végre, hogy ezek a szőnyeg alá söpört kérdések (néha magyar sorskérdéseknek hívjuk ezeket) Trianontól és az ügynököktől a Don-kanyarig és 56-ig, illetőleg az antiszemitizmustól a magyarországi nemzeti kisebbségekig (nem feledve a romákat sem) miként rendeződjenek el - nyilván nem egyik napról a másikra, de ha nem teszünk érte, csak múlik az idő. És bizonyosan a napi politikától távoli színtereken kellene ezt tenni - valamiféle össztársadalmi konszenzusba: a lövészárkok betemetésével, az egymással szembenállások felszámolásával és - nincs menekvés! - érzelemmentesen és szakszerűen (be kellene végre látni: megalázottságok, botrányok, veszteségek nem csak a magyar történelem sajátosságai; meg kellene végre békülni saját tragédiáinkkal; és hozzá kell járulnunk mások szenvedéseinek feldolgozásához és ezáltal az ő megbékélésükhöz). Ha nem sikerül a parlamenti ciklusoknál sokszorosan nagyobb időhorizontú elképzelésekre szert tennünk saját jövőnket illetően, akkor esély sem lesz arra, hogy kialakulhasson a közbeszéd azon kultúrája, a társadalmi méretű kommunikáció olyan stratégiája, amely esélyt ad arra, hogy a korábban szőnyeg alá söpört kérdésekre társadalmi szinten elfogadható válaszokat adjunk.

Ennek hiányában viszont továbbra is számíthatunk arra, hogy a rossz pillanatokban, szerencsétlen módon felszínre kerülő és a társadalmi progressziót aligha segítő indulatok formájában élnek tovább nemzeti sorskérdéseinknek nevezett történelmi megoldatlanságaink, mint ahogy így élnek manapság is többnyire a nyilvánosságtól távol. Más szavakkal: ha nem látunk tisztán, mint ahogy most nem látunk, mert fontos dolgok rejtve vannak, látensek, akkor bizony optikai csalódások áldozatai lehetünk a jövőben is: mint voltunk az elmúlt évtizedben és azt megelőzen is nem egyszer.


Akkor tehát hogyan tovább?

Mindenek előtt annyit mindenképpen érdemes leszögezni, hogy nem megy magától (meg sem vásárolható, mint valami szolgáltatás): az egyének (a polgárok), a közösségek (a szervezetek, az egyesületek és mások), az egész társadalom, sőt az állam iparkodására egyaránt szükség van. Az előzőek értelmében a két helyzet közti különbség (amiben szeretnénk lenni, és amiben ténylegesen vagyunk) talán jellemezhető úgy, hogy nem vagyunk eléggé felkészülve, vagy: felkészültségünk hiányairól van szó. Ennek megfelelően a két helyzet közti különbség csökkentése érdekében a tennivaló sem más, mint felkészültségünk növelése: az egyéné (a polgároké), a közösségeké (a szervezeteké, az egyesületeké és másoké), az egész társadalomé, sőt az államé egyaránt. És nyilvánvaló, hogy egy adott helyzetben az egyik felkészültsége (mondjuk a polgáré) többnyire nem helyettesítheti a másikat (mondjuk egy szervezetét). A szükséges felkészültségek pedig önmagukban igen sokfélék: a sokféleségből most csak egyetlen sajátosságot kiemelve, lehet azt mondani, hogy van olyan, ami könnyen megszerezhető, hiszen csak meg kell mondani... és máris tudjuk (az év elején számtalan olyan közvetlen kommunikációnak voltunk tanúi, amelyek éppen ezt a célt szolgálták); egy másik fajta felkészültség olyan természetű, hogy betanulás, gyakorlás szükséges hozzá, de ez viszonylag rövid idő alatt teljesíthető, ha a szükség úgy hozza (például az EU intézményekben a sikeres ügyintézéshez); és végül vannak olyan típusú felkészültségek, amelyek csak hosszabb idő alatt sajátíthatók el és főként hosszabb idő alatt képesek a társadalomban oly mértékben elterjedni, hogy annak (társadalmi méretekben) észrevehető következménye legyen (például az EU-ban szükséges nyelvtudás megszerzése is ilyen természetű). Voltaképpen a helyzet, amiben ez a magyar átmeneti társadalom van, mint akkulturációs helyzet jellemezhető. Maga az akkulturáció e tekintetben folyamat jellegű, amelynek hosszadalmasságát, tartósságát a tapasztalatok igazolják. Vagyis az EU egyes kívánatos jellemzőinek átvétele, beemelése, rögzülésük hosszabb távú program részét képezik, amely csak a normál szocializáció során mehet végbe. Ez azt is jelenti, hogy a folyamat végeredménye nem a nyugati kultúra valamely kulturálisan leképződött klónja/klónjai (és egyes, a magyar társadalomban akár tudattalanul is meglévő félelmek éppen erre vonatkozhatnak), hanem egy olyan sajátságos kultúra, ami egyszerre szól a két világról (és ez öltheti végül magára az evidenciák formáját). A kontaktus köbeeső időszakát jellemző relativizálódás, az EU-világ és a magyar-világ között létrejövő köztes világot jellemző kognitív bizonytalanságok, a definiálatlanságtól való félelem, az intézmények légiesülése után elinduló intézményesülés nem megy végbe egyetlen generáció alatt. Az intézmények a szocializáció során válnak majd olyanokká, hogy nem a definícióktól függenek. Az akkulturáció során olyan elemek (hogyan-tudások) átvétele történik, amelyek használatai nem magától értetődőek a saját kultúrában. A kapcsolatot ezért állandó definíciós kényszerek terhelik, viszont a kapcsolatot az aktusok sikertelensége (a sikerfeltételek nem teljesülése) esetén sem lehet megszakítani (az akkulturációs helyzeteknek ez is az egyik jellemzője). A definíciós kényszer meghatározóvá válik, aminek esetleges sikertelensége nem vonja maga után azt, hogy az emberek azt gondolják nem függenek attól, amire a definíciók irányulnak. Olyan játékszabályokat kell elfogadni, amelyek (fenomenológiai értelemben) nem adottak, viszont a játékból nem lehet kiszállni. Nem adottak olyan értelemben, ahogyan a saját társadalmi világunkat valóságosnak érezzük. A saját intézmények (mint például a nyelv és más hogyan-tudások) már a létükben, az evidenciák szintjén fejtik ki elsődleges ellenőrző szerepüket. Az akkulturációs folyamat végeredménye pedig az, hogy az ami ma még az EU-ba való belépésből, az egyes idegen elemek megegyezés formájú átvételéből következik, végül saját intézmények, az önmagunkról való tudások, a társadalmi valóság formáiban jelennek meg - az evidenciák szintjén.

Az identitások - tapasztalatok szerint - az akkulturáció első fázisában gyengülnek: ez jelzi azt, hogy az evidenciák (a relativizálódás első fázisában) nem működnek evidenciákként. Az akkulturánsok első generációja esetében csak definíciós kényszereknek megfelelő játékszabályok válnak evidenciákká, a második generáció esetében jelennek meg az életvilág, a mindennapi gyakorlatok részét képező evidenciák. Második generáción itt azok csoportját kell érteni, akik az első generáció tapasztalatai alapján szocializálódnak, vagyis másodkézből kapják a másik kultúrából átvett felkészültségeket (tudásokat).

Ez a kommunikációs, illetőleg kognitív szempontból is feldogozatlan helyzet az akkulturációs modellek tanulsága szerint a kontaktus elején igencsak passzivitást vált ki általában. Ezt a zavart úgy látszik, hogy a népszavazási kampány sem volt képes elfedni, noha esetenként éppen a magától értetődőségekre appelált (pl. azzal a plakáttal, amely azt a kérdést tette fel, hogy jók-e a csajok Európában), azt sugallva, hogy valójában nem nagy ügyről van szó.


Elég szerteágazó dolgok ezek.

Igen és szerteágazó módon kellene viszonyulnunk is hozzájuk. Alighanem a következő időszakban is szükség van közvetlen kommunikációra. A tájékozatlanság eléggé nagynak mutatkozik, s ameddig a tudatosítható felkészültség a társadalom jó néhány szegmensében gyakorlatilag kimutathatatlan, addig a folyamatos, sokféle és sokféle hatásmechanizmust megcélzó tájékoztatás semmi mással nem helyettesíthető. Arról nem is beszélve, hogy ennek a közvetlen kommunikációnak számtalan olyan dologról kellett volna már korábban is (és kellene ma is) tájékoztatni a társadalmat, amiről EU-csatlakozás nélkül is kellene.

Az EU-ra való felkészültségnek azonban csak nagyon kis része a tájékozottság, hacsak nincs oly módon aprópénzre váltva (és ez el is van terjesztve a társadalomban), ami már a különböző felkészültségek elérhetőségéről szól, vagyis arról, hogy miként lehet például pályázati űrlaphoz jutni, milyen határidők vannak, milyen bírálati szempontok és még ezer efféle. És azt is tudottá tenni, hogy hol lehet megtudni azt, hogy hol lehet pályázati űrlaphoz jutni és így tovább. Fontos, ebbe a körbe tartozó felkészülési feladat-csomag, például a korábban elvégzett jogharmonizációkat követően a magyar intézményrendszer felkészítése (illetőleg ennek befejezése) a szabályok és egyéb szerződéses kötelezettségek betartására, illetőleg ennek ellenőrzésére. Ugyanígy nem közvetlen kommunikáció tárgya magának a csatlakozási szerződésnek a szövege, de nagyon fontos volna, hogy megfelelő feldolgozottságban (kommentárokkal, példákkal, az aktuális magyar viszonyokkal szembesített figyelemfelkeltésekkel; nem is feltétlenül egyfélében) hozzá lehessen jutni. Hogy egy harmadikat is említsek: az EU-s forrásokért való verseny bizonyosan átalakítja a korábbi helyi stratégiákat is. Egyáltalán: a versenyképesség, pontosabban a versenyképesség lehetősége olyan felkészültségeket igényel, amelynek közvetlen kommunikációs igénye roppant csekély, rövidtávú programokkal azonban nagyon sok korrigálható, de még ezzel sem abszolválható minden. A magyarországi versenyképesség hiánya, amelyet már most is lépten-nyomon lehet tapasztalni (sőt a versenykerülést vagy éppen a versenyiszonyt is), az egyik legfájóbb és legmesszebbható felkészületlenségünk.

Akár ennek részeként is tekinthetünk a "magyar föld"-ként megnevezhető kulturális koncepciónkkal kapcsolatos feladatunkra is: újragondolására. Végül nem feledhetjük szóbahozni a 2004-es újabb népszavazást az uniós alkotmányt illetően: fel kellene készülnünk erre is, különös tekintettel arra, hogy a magyar alkotmány olyan állapotban van amelyben, mert az is lehet, hogy ez még fontosabb döntés lesz, mint az idei volt. Ha nem lesznek jól artikulálva a kérdések (tétek), kihasználható lesz belpolitikailag. S ha ehhez hozzáadjuk még a várható kezdeti sikertelenségeket, csalódásokat az EU-val szemben, akkor bizony könnyen negatív oldalára billenhet a 2004-es népszavazási mérleg. S akkor az ország tényleg ott áll majd megfürödve és jóformán minden csatlakozással kapcsolatos erőfeszítést lehet kezdeni elölről. Sokkal rosszabb pozícióból hiszen már az EU tagjaként mondunk nemet az EU alkotmányára. Az efféle helyzetek megoldására - kétség kívül - szokás a több sebességű Európa koncepcióját emlegetni, s valóban ennek lehetősége fennáll, de ha nem tudunk részt venni azokban a szavazó és döntéshozó grémiumokban, amelyeknek új alapszabályát nem fogadtuk el, akkor bizony befolyásunk sem lesz ezek alakulására: s így önmagunk elől zárnánk el a számunkra is megfelelő viszonyok kialkulását. Remélhetően nem következik be a számunkra a többsebességben rejlő negatív forgatókönyv: annyi bizonyosnak látszik, hogy a környező országoknak eszük ágában sincs ilyen helyzetbe kerülni...

Rövidtávon a legfontosabbnak mégis csak az látszik, hogy valóban meginduljon az EU csatlakozásra (és mindarra, aminek legalább ezzel összefüggésben meg kellene történnie) az érdemi felkészülés. Meg kellene találni ehhez a jó alaphangot, mert sem az eufória, sem pedig a szkepticizmus nem eléggé távlatos. Egy olyasfajta pozitív, de távolságtartó attitűdöt kellene felkelteni, amely nem azonos annak a kissé stréber kisdiáknak az attitűdjével, aki a bölcs és tapasztalt öregek csepegtetett mondásait óhajtja biflázni, de annak a kamasznak az attitűdjével sem azonos, aki (a felszínen mindenképpen, de mögötte is) már létező vagy vélt integritását az elzárkózással, külön utak keresésével, vagy éppen mások támadása által látja megvédhetőnek. Szerencsésebb volna, ha az érett, mindenre figyelő, mások jó témafelvetései és megoldásai (mások gyakorlata és a benne megmutatkozó értékkultivációk) iránt érdeklődést és készséget mutató, a többiekkel diszkusszióban álló és így saját álláspontját mindig természetes módon kifejteni kész attitűdöt találnánk meg társadalmi méretekben, amely képes reflektálni például arra, hogy az EU csatlakozás befolyással van/lesz mindennapi tudásunkra, kulturális készleteinkre és felkészültségeinkre; vagy a mindennapi élet változására a csatlakozás nyomán (és nem csak a közélet és főként nem csak a politikai élet - bár az is) és általában a bennünket érintő kérdésekre.

Vagyis az látszik rövidtávon a legfontosabbnak, hogy tematizálódjanak - lehetőség szerint rendszeres és kimerítő formában - a felkészülés előttünk álló kérdései. Ezek megoldás aligha rövid távú feladat, de áttekintésük és felvetésük nem tűr halasztást. Tipikus közéleti, illetőleg értelmiségi feladat (konferenciák és kutatási projektek keretében), amelyben a pártpolitikának is meg lehet a maga szerepe, de rosszul tenné a magyar társadalom, ha bármi okból kizárólag a politikusokra hagyná.


Mire gondol a hosszú távú kérdéseket illetően?

A hosszú távú felkészültségeket illetően elsősorban kommunikációs kérdésekről kell gondolkozni. Amikor például a pontosságról volt szó, akkor olyan kulturális kérdésről volt szó (mikor, hol, mily mértékben és ennek változatai), amellyel kapcsolatos evidencia végeredményben a kölcsönös értés vagy éppen egyetértés, mint kommunikációs sikerfeltétel tekinthető. Az aligha remélhető, hogy kisebb-nagyobb zavarok ne adódnának, mondjuk így, súrlódások a (társadalmi) kommunikációban, de nem mindegy, hogy mennyi és nem mindegy, hogy mivel (milyen témával) kapcsolatban. A kommunikációs sikernek általában három feltételét szokás számba venni: (a) magának a kommunikációs rendszernek az ismeretéből eredőket, amelyek a már említett nyelvtudástól kezdve akár az EU közigazgatási rendszerének ismeretéig terjedhetnek és részben rövid távon megszerezhető felkészültségekről is szó van; (b) a világismeretet, például a működő európai evidenciák ismeretét, amiről már volt szó: ez egy igazi hosszú távú felkészülést igénylő ismeretanyag, a normális szocializáció részeként; végül (c) nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kommunikációban résztvevő ágensek szerepviszonyait és az ezekről való evidens tudást sem. Például azt, hogy az EU küszöbén állók mennyire vannak szerénységre kötelezve és meddig? Jelenleg tematizálva sincs az, hogy Magyarország felvehet-e ellenzéki pozíciót egyik vagy másik kérdésben, vagy akár csak kritikusat az EU-n belül? Legfeljebb riadozásoknak vagyunk egy-egy esetben tanúi. A határon túli magyar közösségeket érintő kedvezmény törvénnyel kapcsolatos erőfeszítések (úgy látszik, mintha ez ügybe sem volna valódi stratégia, amelynek bizony különbözőnek kellene lennie - néhány szakembert nem számítva, jelenleg ennek felismerése is hiányzik - attól is függően, hogy az adott magyar nemzeti kisebbség milyen országban él, velünk egy időben csatlakozó, vagy néhány éven belül csatlakozó országban, vagy olyanban, amely könnyen lehet, hogy a távolabbi jövőben sem lesz része az EU-nak) és a különböző ellenállások különösen tanulságosak a lehetséges szerepviszonyok tekintetében is. És így tovább.


Mozgósított-e a katolikus egyház az EU mellett?

A népszavazást megelőzően a történeti egyházak közös nyilatkozatot adtak ki az igen mellett (amelyet támogatott a MAZSIHISZ is, mondván, hogy egyetért az igennel, de nem szokása körlevél formájában megnyilvánulni társadalmi kérdésekről). A kérdés mindenképpen jó: mi a szerepe az egyháznak (és természetesen nem csak a katolikus egyháznak, hiszen aligha valószínű, hogy e tekintetben lehetnek valódi különbségek az egyházak között), egy olyan intézménynek, amely célokat jelöl ki, értékeket közvetít, közösséget épít és felelősséget vállal a közösségért. Az így feltett kérdésre a nyilvános válasz az egyházpolitika (mindkét lehetséges értelemben): a magyar állam (és ténylegesen a mindenkori magyar közigazgatás, illetőleg átfogóbban: a magyar társadalom) politikáját (netán politikáit) az egyház(ak) irányába és fordítva az egyház(ak) politikáját (politikáit) az állam (a közigazgatás, a társadalom) irányába. Ha nem alkalmi megnyilvánulások után érdeklődünk, hanem a kölcsönös és rendszeres érdemi kapcsolatot firtatjuk a társadalmat érintő fontos kérdések megválaszolásához, mint most az EU integráció ügyében, akkor azt lehet látni, hogy néhány jól meghatározott témát (az egyházi alaptevékenység szabadságának deklarációját, a normatív támogatást a közfeladatok ellátásáért, a kárpótlást, az 1 %-ot stb.) nem számítva, nincs érdemi viszony. A meglevő témák viszont egyáltalán nem specifikusak az egyház vonatkozásában (bármely olyan szervezet vagy intézmény alaptevékenységét, amennyiben az nem alkotmányellenes, szabadon végezheti; közfeladatok ellátásáért normatívát kap és így tovább): ebben az összefüggésben ma nem lehet egyházpolitikáról beszélni (amivel - érzékelhetően - a viszony mindkét résztvevője: az állam is meg az egyházak is elégedettek). Ami ebből a hiányból a jelenlegi diszkusszióra tartozik, az mindössze annyi, hogy így éppen azok a specifikus tudások (felkészültségek) maradnak rejtve, amelyekre pedig a társadalom méltán tart(hatna) igényt, hiszen a vallási konfesszióknak a társadalomban olyan integratív szerepük van, ami mással nem helyettesíthető. Hiányuk a társadalom szövedékének állapotáról szól, amely különösen olyan akkulturációs helyzetekben válik fontossá, mint amilyenben a mai magyar társadalom van éppen az EU integrációt megelőző időben (vagy optimistábban: az EU integrációs folyamat kezdetén).

Az igazi kérdés azonban egy kicsivel még általánosabb: mit tudnak tenni egyáltalán az intézmények a társadalom javára? És ebbe simul bele a kérdés, hogy mit tudnak tenni a különös morális kötelezettséggel élő egyházak. A gondolataim ez ügyben nem egyszerűen egy keresztény ember gondolatai, benne van most - közelebbről - a katolikus konfesszió is, például olyan implikációkkal, mint a keresztény társadalmi tanítás, ami alapján szívesen gondolkodunk a világról, vagy a II. vatikáni zsinat: ezek éppen arra irányítják a figyelmünket, hogy nekünk keresztényeknek nem csak a személyes emberrel kapcsolatban van kötelességünk, de a társadalmi struktúrákkal is. Nagyon az elején vagyunk még ennek a felismerésével. Még nem igazán tudjuk, hogy miként is kell ezt keresztényként megélni, miként célszerű keresztényként gondolkoznunk róla, hogyan kell keresztényként tenni érdekében.

Látnivaló azonban, hogy itt egy még általánosabb és talán még fontosabb kérdés vetődik fel: vajon egy olyan átmeneti társadalom, mint a magyar az EU integrációra készülve honnét meríthet? Az egyházaknál levő tudások kétségtelenül lehetnek ilyenek. Nyilván nem minden szükséges felkészültség meríthető innen és legfőképpen nem gondolhatjuk, hogy a szükséges formában vannak jelen a társadalom számára többé-kevésbé láthatatlanul. Sokkal inkább olyan módon célszerű gondolkoznunk ezekről a sajátos tudásokról, hogy működőképessé kell tenni őket a modern világban: a mai társadalmi diskurzusok részeivé kell tenni ahhoz, hogy kifejthessék hatásukat bennük. S ezt egyáltalán nem gondolhatjuk egyszerű feladatnak, de talán kisebbnek, költséghatékonyabbnak (hogy így fejezzem ki magam), mintha nulláról kívánnánk indulni.

Az egyházak mellett legalább két olyan helyről érdemes még szót ejteni, amelyek lehetnek (lehetnének) forrásai a szükséges felkészültségeknek (de legalábbis egy részüknek). Az egyik a magyar történelmi családok, például a könyvtáralapító, az akadémiát alapító, a hídépítő, a vonatközlekedést segítő, a lósportot meghonosító Széchenyiekre emlékeztetni igazán felesleges volna. A másik a magyar emigráció szerte a világban (csak egy néhány nevezetes csoportosulásra emlékeztetve, így a hollandiai Mikes Kelemen Körre, vagy a svájci Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemre, vagy a németországi Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalomra. Ezek természetesen nem azonos státusú helyek az egyházakéval: nem intézmények, hanem a szó klasszikus értelmében magánvállalkozások, személyes erőfeszítéseken alapulnak. Nem hihetjük ezekről a helyekről azt sem, hogy minden további megfontolás nélkül érdemes elfogadnunk mindazt, ami innen érkezhet, de az is igaz, hogy megbocsáthatatlan luxusnak látszik az a pillanatnyi társadalmi gyakorlat, ami - egy-egy esetet nem számítva - semmi különösebb figyelemre nem méltatja sem a magyar történelmi családok, sem pedig a magyar emigráció életében, működésükben megmutatkozó felkészültségeket, esetenként éppen azokat, amelyekre a mai magyar társadalomnak nagy szüksége volna. A magyar történelmi családokra manapság egy sajátos rejtőzködő életmód a jellemző. Sajátos, mert egyesületeiken, alapítányaikon (például a Nádasdy Alapítványon) keresztül tulajdonképpen jelen vannak, mégsem funkcionálnak mintaként, amint ezt az elittől a társadalom mindig elvárhatná. A visszahúzódás okainak egy része nyilvánvaló a magyar társadalomtörténetből; de manapság legalább annyira igaz az is, hogy maga a társadalom sem igényli hatékony jelenlétüket. S talán éppen ez az a helyzet, amin célszerű volna változtatni: megszólítani őket, elismerni az általuk képviselt tradíciók jelentőségét, felfigyelni szempontjaikra, bevonni őket a különböző és az érdeklődők számára nyilvános társadalmi diskurzusokba, elősegíteni integrációjukat a mai magyar társadalomba, felkérni közülük azokat, akiket erre tapasztalataik különösen alkalmassá tesznek, hogy ne maradjanak saját zárt, a magyar társadalom legnagyobb része számára elérhetetlen köreikben (nyilvánosságaikban), de éppenhogy járuljanak hozzá az ország EU integrációs felkészüléséhez.


Az EU csatlakozás elég nagy esemény, lehetőség, lehet-e erre így tekinteni? Ad-e lehetőséget a saját ügyeink másként látására; valamiféle Új Évi fogadalom megtételére?

A Magyar Pax Romana, amelynek jelenleg elnöke vagyok, 2000-ben ökumenikus konferenciát tartott, amelynek anyagából kötet is jelent meg a Balassinál A vallások és az európai integráció címmel. A konferencia azt a kérdést vetette fel, hogy hozzá tudnak-e járulni intellektuálisan a különböző vallási konfessziók (katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók, adventisták, baptisták, pünkösdisták, unitáriusok: a felsorolás a konferencia szervezésében részt vetteket adja meg és nem szól arról, hogy csak velük lehet közösen gondolkozni), illetőleg egyházak az új helyzet kialakításához. Utóbb annak érdekében is próbáltunk lépéseket tenni, hogy valóban tematizálódjon a felvetett kérdés, induljanak például kutatások e témában. Meglepetten vettük észre, hogy végül is semmi sem történt (a Wesly Lelkészképző Főiskola hasonló tematikájú rendezvényén kívül 2003. március 22-én). Tavaly ősszel, 2002-ben Debrecenben tartottunk ugyancsak ökumenikus konferenciát arról, miként tudnak az egyházak mintát adni a magyar társadalomnak a társadalmi integrációt segítő együttműködésekhez, majd pedig ugyancsak 2002 őszén a budapesti Kossuth Klubban A következő lépés címmel tartottunk beszélgetéssorozatot. A kérdés gyakorlatilag ugyanaz volt: mi a magyar társadalom feladata boldogulása ügyében a jogállamiság megteremtését követően, mit kell mint megoldandó feladatot maga elé tűznie, minthogy a rendszerváltás nem hozta (nem is hozhatta) meg mindazokat a prosperitásokat, életminőség javulásokat, azt a társadalmi békét, amit várt a magyar társadalom. Arról beszélgettünk (talán ebből is lesz könyv): mi kell a jobb minőségű léthez, s közte ahhoz, hogy a magyar társadalom tagjai sikerrel tudjanak szóba állni egymással. Mit kell tennie a magyar társadalomért felelősséget vállaló embereknek (a hivatalt viselőknek és a hivatalt nem viselőknek egyaránt), hogy ez a kommunikációs siker megszülessen. A vitaestek roppant tanulságosak voltak, igen érdekes és kidolgozott nézetek kerültek szóba, például a hiányzó evidenciákkal kapcsolatban. Vagyis akár sikeresnek is tekinthetnénk az akciót. Ámde ha végigtekintettünk az arcokon: a mai magyar társadalom szellemi elitjének jó néhány tagja jelen volt, többen közülük aktívan. De nagyon sok arc hiányzott. Ha a manapság szokásos jobb-bal beosztásra is figyeltünk: a hiányok még nagyobbaknak és főként beszédeseknek mutatkoztak. Mintha a magyar társadalom megszólított értelmiségi elitje nem lett volna fogadókész, pedig a MPR közreműködése esélyt adhatna arra is, hogy ezek a kérdések ne pártpolitikai artikuláció mentén tematizálódjanak. Nem vált értelmiségi közbeszéd tárgyává, hiába voltak fontosak a kérdések, hiába volt jól koncipiálva a kérdésfeltevés. Tényként állapíthatjuk meg, hogy ezek olyan kérdések (s talán az EU is ide tartozik), amit az emberek alighanem meg sem akarnak beszélni (nemrégiben egy igen gondolatgazdag beszélgetés szövegét közölte erről a Századvég, 2002/4). Szükség van fölé rendelt cél(ok)ra, nagy ábránd(ok)ra, például az egységes Európa víziójára, de ez nem lehet vita tárgya. Sőt, lehet, hogy a politikai elit (és a társadalom egyéb elitjei) egyébként sem érdekeltek abban, hogy valódi vita legyen ezekben a kérdésekben (arról nem is szólva, hogy ha nincs vita, akkor akár stikliket is el lehet követni: lehetséges például "az EU akarja..." típusú érvelés). Itt valódi érdekellentétekről van szó.


OK, de a pályázataimat pályázati szakértők írják jó pénzért.

Ha valaki közülünk nyugat-európai közéleti emberrel beszélget, hamar megtudhatjuk tőle, miként látja a mai magyar viszonyokat. Észrevehetjük, hogy szinte minden második mondat után van egy fura gesztusa: nem értem miről beszélsz. Ha például a rendszerváltás előtti időszakról beszélnek, akkor bizony majd minden magyarnak a "szocializmus"-ra áll rá a szája. Abban a pillanatban viszont, amikor ezt a kifejezést Európa nyugati térségében használja egy magyar, beszélgető partnere egyáltalán nem érti, de mi több, nem is értheti, hogy magyar partnere mire gondol. S ha hosszú magyarázkodás után végül is megérti, hogy a Kádár redszert Magyarországon még 13 év elmúltával is szocializmusnak titulálják, akkor sok minden történhet. Gondolhatja például azt, hogy mennyire sértő egy szociáldemokrata számára az, hogy az egypárt rendszert szocializmusnak gúnyolják. De gondolhatja azt is, hogy talán a magyaroknak nincs fogalmuk arról, hogy a szociáldemokrácia elkötelezettje a polgári demokráciák demokratikus játékszabályinak a többpártredszerű társadalmi berendezkedésnek, az emberi jogoknak a modern jogállamiság keretében. S midezt arról a rendszerről, amit a magyarok szocializmusnak neveznek a legjobb indulattal sem lehet elmondani. Az efféle fogalmi zavarokat tisztázni nagy feladat.

És az a félő, hogy ez a nem értés voltaképpen kölcsönös, mintha a magyar társadalom arra volna szocializálva, hogy a kölcsönös megértés helyett belefeledkezzen a félreértésekbe. Lehet, hogy az efféle belefeledkezés éppen annak szimptómája, hogy az akkulturációs folyamat egyik krízisében (fordulópontján) levőnek kell látnunk magunkat. A krízis mindig a belátható jövőtől való félelem, a rettegés ideje és az a tapasztalat, hogy sem elkerülni, sem megoldani nem lehet a meglévő és már kipróbált problémamegoldó kapacitással. Ilyenkor általában a preventív beállítódás az igazán effektív. Az interventív és posztventív mérsékelheti a bajokat, de mindkettő eső után köpönyeg. A krízis mindig egy trauma ismétlődésétől való rettegés, egy olyan traumáé, ami elfelejtődött, el- és kibeszélhetetlenné vált, tabu lett. A prevenció ennek kiküszöbölésén alapul nem csupán az individuum, hanem a közösségek esetében is. Az EU viszont ártatlanságunk elveszítésének kollektív félelmét kelti, kiderülhetnek deficitjeink, a közös evidenciák krónikus hiánya, és így tovább. Tulajdonképpen az előttünk álló feladatokat úgy is fel lehet fogni, hogy vajon hajlandóak vagyunk-e társadalmi méretekben a tanulásra: azaz elébe menni a problémáknak (felismertük-e már ennek szükségességét, vagyis annak szükségeségét, hogy nem elegendő várnunk azokra a spontán eseményekre, amelyek következtében majd megoldódnak mai problémáink, hanem tennünk is kell ennek minél hamarabbi bekövetkezéséért)? És mi van akkor ha nem, mert a magyar társadalomban szokásos diszkontálásról van szó, amely a bizonytalanságra adható reakciók egyike (a nem közvetlen, távolabbi veszélyt kisebbnek látjuk és láttatjuk): vajon erről csak, mint felelőtlen álláspontról lehet-e gondolkodni? És mi, ha mégis igen: vajon ez esetben van-e módunk a tanulási folyamatot optimalizálni (és így lerövidíteni), avagy csak a kudarcokból vagyunk képesek (esetleg: vagyunk hajlandók) tanulni? Az biztosnak látszik, hogy a társadalmi értékteremtés szempontjából csak a kudarcra hagyatkozó tanulási stratégia nagyon alacsony hatásfokú volna.


De vajon nem az lesz-e, hogy megtanulok jó lobbistákat megfizetni Brüsszelben, ha kicsi vagyok, akkor meg úgy se sikerülhet.

A magyar társadalom számára az EU csatlakozás nem lehet csak egy modernizációs projekt-cél, és főként az nem engedhető meg, hogy a csatlakozás tényleges részese ne az egész társadalom legyen (a sikeres EU-s pályázatok, illetőleg a mostanáig megítélt támogatások társadalomföldrajzi értelemben nem adnak okot a derűlátásra: valódi veszély az, hogy a magyar társadalmi megosztottságok egy újabb törésvonallal gazdagodnak a meglevők megszűnése helyett és ténylegesen nem az egész magyar társadalom lesz része az EU-nak, hanem csak néhány szelete, metszete, kategóriája): magunknak és a jövőnknek tartozunk annyi felelősséggel, hogy ezeket a kérdéseket nagyon élesen felvessük. És azokat a kérdéseket sem kevésbé, amik nem evidencia-deficites szerkezetűek, hanem a magyar társadalomtörténet elintézetlen ügyeivel kapcsolatosak.


De mi késztet bennünket erre? Európa biztosan nem kéri rajtunk számon azt, hogy feldolgoztuk-e például Trianont!

Lehet, hogy nem kéri számon, de ugyanakkor feltételezi, hogy feldolgoztuk. A dán, a holland, a portugál nemzet is látott szebb napokat, azután romlást - mikor nézzük meg, hogy mi emelte-emeli őket vissza oda, ahol mi is szívesen lennénk? Amúgy az is biztosnak látszik, hogy a felkészületlenség esetleges megmaradásának is volnának haszonélvezői. A felkészülés késletetése valós érdekek mentén mutatkozhat meg. Vajon föltettük-e magunknak azt a kérdést élesben, hogy mi hasznunk nekünk ebből? Legfeljebb annyiban, hogy talán már jó néhányan tudunk €-ban számolni. De mit jelent maga a haszon? Az egyes ember hasznát: ez bizony egy nagyon sok szemszögből föltáratlan dolog (vagy nem fontos az, hogy mi polgárok jól érezzük magunkat a bőrünkben? hogy őszintén és feltétel nélkül tudjunk ünnepelni: például az Európa hídon, amely racionálisan nézve teljesen értelmetlen és fölösleges volt mégis, százezreknek adott élményt, százezrekkel éltette át érzelmileg az EU-csatlakozás metafóráját; hogy tudjunk örülni, például egy pozitív népszavazás eredményének?, például annak, hogy a népszavazást követő reggel végre európai polgárként ébredtünk?; hogy mi kell ahhoz, hogy a magyar társadalom minden tagja, minél több tagja, hasznát lássa a dolognak? Nem magától értetődő, és nem megválaszolt kérdés, hogy mit jelent az, hogy Magyarország különböző régióinak (a különböző fejlettségű régióknak) mikor hasznos ez a csatlakozás. És hát, egy bizonyos értelemben, és ez az EU-n belüli közigazgatásának a szervezetéből is adódik, nem magától értetődő, hogy az egész országnak mikor hasznos. Föltettük-e - megfordítva - azt a kérdést, hogy az EU-nak mi haszna van belőlünk? Nem azért, mert az EU sem tudja, hogy neki mi a haszna: alighanem nagyon is tudja. Magunknak, mert rajtunk az múlik, hogy értékén adjuk-e azt, amink van. És el tudjuk-e adni egyáltalán, amire az EU egyébként vevő volna, ha megjelenünk vele, és nem csak beszélünk róla. Vagyis föltettük-e azt a kérdést, hogy mi magunk mivel tudunk hozzájárulni Európához? És ez egyáltalán nem csak az újabban hungarikumnak nevezett dolgokról szól (sem materiális értelemben, mint a pálinka vagy a tokaji; sem pedig nem-materiális értelemben, mint Bartók vagy Ránki vagy éppen az innovatív magyar elmék); hanem inkább arról, hogy megjelenésünk az EU-ban hol, miben, mennyire magabiztosan van az EU javára, hogy létre tudjuk-e hozni önmagunk számára Európát, az európai magyart, amit mások számára is elérhetővé teszünk (talán maga a részvétel jelentheti azt, amit európaiságnak lehetne nevezni) - Habermas-szal szólva -: "[...] az identitás azon kommunikációs folyamatokban való részvétel általános és egyenlő esélyének tudatán alapul, amelyekben az identitás kialakulása szakadatlan tanulási folyamatként végbemegy." A magunk lingua francaját magunknak kell megtalálnunk az integrálódás érdekében.

Ezek a kérdések mintha senkit sem érdekelnének (a nemzeti radikálisok kivételével - amely módja az érdeklődésnek viszont mások számára roppant nehezen elfogadható). Mintha a magyar társadalomban bizonyos kérdéseket nem lehetne tematizálni. Mintha nem volna érdekeltség abban, hogy a dolgok meg legyenek beszélve és el legyenek rendezve. S a társadalom szegmensei és elitjei, köztük politikai sem nagyon látszana készülődni erre a feladatra.


Ki fogja ezt kezdeni?

Egy biztos, a nyilvánosság és a tematizálás belátható folyamat; az is biztos, hogy ha mindig másokra várunk, akkor soha sem kezdődik el; akkor mindig követők leszünk (sohasem az történik, amit mi szeretnénk). Ha nem az önrendelkezés dolgait tartjuk fontosnak, akkor sohasem. Amikor csak azt halljuk, hogy mindannyiunknak nyerteseknek kell lennünk (amivel egyetértek), akkor félelem foghat el bennünket, vajon nem tévesztjük-e el a főcsapást: ha a mostani alkalmat, a csatlakozásig előttünk álló rövid időt - ezt az integrációs pillanatot, hogy kissé fellengzősen fogalmazzak - nem a szó valódi értelmében vett felkészülésre használjuk ki; vagyis ha az átalakulóban levő társadalmi helyzetből adódóan felszabaduló energiákat nem arra, hogy a rövid távú felkészülésekből minél többet elvégezzünk és a felkészülési rakéta következő fokozatait elindítsuk: vagyis a hosszú távú felkészültségek társadalmi méretű megszerzésének elindítására; ha nem segíti(k) a szükséges teendőket tematizálni képes elit(ek) a felszabaduló energiákat a társadalom javára jó irányba fordulni, hogy a megoldatlan kérdésekből minél több meg legyen oldva, hogy a nagyon sok szempontból merőben új viselkedésminták megjelenjenek és megkezdődjön társadalmi méretű rögzülésük, - nos - akkor bizony nagyon nagy dolgot hagyunk ki: nem tudunk majd illeszkedni ahhoz a világhoz, ami nem olyan, mint a miénk.

Az pedig egészen biztos, hogy nem szívesen vállalnám az elintézetlenségekből rám eső morális felelősséget - akármekkora is legyen az.



a lap tetejére