A keresztény ember morális kötelezettsége

 

Nagy különbség van a politikai és a közéleti kereszténység között, az előbbi normatív, a utóbbi viszont csak javaslatokat fogalmaz meg, mondja Horányi Özséb kommunikációkutató, egyetemi tanár. Szerinte ha van ma közéleti feladata egy kereszténynek, akkor az az, hogy tegyen mind a baloldali, mind a pedig a jobboldali paternalizmus ellen. Nagy László interjúja.

 

Keresztény értelmiségiként mit gondol arról, hogy a belpolitikai szembenállás magyarázataiban feltűntek vallási fogalmak? Például hogy valójában a Jó és a Rossz harca zajlik?

Úgy látszik, erősödőben van Magyarországon egy olyan beszédmód, amely kereszténységgel összefüggő szavakat használ a kereszténységről való beszéd szokásos színtereitől távol eső színtereken is. Ezeknek a szavaknak a tartalmában azonban az elmúlt évtizedekben már nagyon sok kár esett. Óriási felelősségük van tehát azoknak, akik a kereszténység szavait használják például politikai színtereken. Abban a társadalomban, amelyben élünk, nagyon kevés követhető minta van jelen. Ha valaki felmutat egy olyat, ami akár igazodási pontként is működhetne, az emberek egy része - a hosszú ideje meglévő társadalmi értékzavar és az igen erős paternalista indíttatás következtében - vakon fogja követni. Csak remélni tudom, hogy akik mostanában keresztény hívószavakat használnak, tudatában vannak morális felelősségüknek.

Vannak, akik az ilyen beszédmódból valamiféle keresztény fundamentalizmust hallanak ki.

Fundamentalizmus alatt mást szokás érteni, de kétségtelen, hogy a konstantini idők óta időről-időre beszédtémává válik az egyházi hatalom szövetsége a világi hatalommal. Sokszor nem is alaptalanul. Mindazonáltal talán közelebb kerülünk a dolgok valódi értéséhez, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy miért jó egy politikusnak a történelminek nevezett egyházak árnyékába húzódnia. Azt szokták erre válaszolni - és az ember tapasztalata megfigyelőként vagy éppen társadalomkutatóként is az -, hogy az egyházaknak mint a társadalomban benne élő szervezeteknek van legitimációs hatalmuk. Ennek a legitimációs hatalomnak a használata, úgy látszik, a modern társadalom működéséhez is hozzátartozik. A politikus támaszt keres a politikájához; nyilván azért, mert szükségét látja ennek. És ezzel a kereséssel önmagában nincs is semmi probléma. De nyilván kap is támaszt, mert egyébként hamar felhagyna a kereséssel. Ezzel viszont már lehet problémánk, mert a legitimációs igény kielégítésével az egyház elhagyja a maga logikáját és magára veszi a politikákét. És egy ilyen helyzetben nem igazi mentség azt mondani, hogy a politika esetenként visszaél vele, mint mostanság a Karácsony előtti köztéri keresztállítások esetében. Sajnos a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tiltakozása ez ellen - noha helyénvaló - megkésett és alighanem hatástalan is.

De még közelebb kerülhetünk a dolgok megértéséhez, ha megfordítjuk a kérdést: miért is jó ez a legitimáló tevékenység maguknak az egyházaknak. Mi a benefit, mi hasznuk származik ebből? Mindössze annyi biztos, hogy én nem tudok - akácsak a magam számára - elfogadható választ adni rá, és közben egyáltalán nem gondolom magamat naivnak.

Néhány éve egy interjúban azt nyilatkozta, nem örül annak, hogy Magyarországon van politikai kereszténység, mert a kereszténység inkább életforma.

Változatlanul azt gondolom: a kereszténység életforma. Individuális és szociális értelemben egyaránt. És így helye van a társadalmi nyilvánosságban, természetes része a közéletnek. Sőt, ha nincs jelen, akkor van baj. De azzal, hogy egy politikai párt a kereszténységet politikai ideológiaként tűzi zászlajára, nem a közélet nyilvánosságaiba viszi a kereszténységet, hanem a politikai nyilvánosságba. Ezzel pedig nem értek egyet. A politikai pártok ugyanis nyilvánvalóan arra törekszenek, hogy megszerezzék a politikai hatalmat. És ha ez a politikai hatalom egy olyan keresztény mentalitásból indul ki, amely az Igazság letéteményesének tekinti magát, akkor azt tűzi ki céljául, hogy maga az ország váljék kereszténnyé. Ebben az országban azonban nem csak keresztények élnek. És nem látom megalapozhatónak azt, hogy egy nem keresztény emberre - beleértve azokat is, akik magukat ateistának vagy éppen vallástalannak mondják - valamely politikai párt hatalmi helyzetben rákényszerítse a maga kereszténynek cimkézett ideológiáját.

Különbség van a közéleti kereszténység és a politikai kereszténység között, mégha nem is könnyű mindig a különbségtevés. Valójában érdemes volna ezeket vitakérdéseknek tekintenünk, és értelmiségi feladatnak a lehetséges tisztázásokat. Ránk férne, jut eszembe Advent tájékán. Míg ugyanis a politikai kereszténység a pártpolitika természete szerint a hatalomról szól, a közéleti - szokták közpolitikainak is nevezni - nem a hatalomról szól. A politikai kereszténység előíró, normatív jellegű; a közéleti viszont ajánlattevő. Éppen ezért egy keresztény ember ugyanúgy részt tud venni a közéletben és ott politizálhat is saját keresztény mentalitásának feladása nélkül, mint bárki más mentalitású. Sőt, meggyőződésem, hogy részt is kell vennünk, mert hitünkből eredő meggyőződésünk lehet az, hogy a keresztény elvek megtartásával a jelenleginél igazságosabb társadalom építhető.

A politikai kereszténységben azonban kirekesztést látok. Nem arról van szó, hogy egy ténylegesen létező magyar keresztény politikai párt kirekesztő módon gondolkodik-e vagy sem. Mert még ha nem is így gondolkodik, a politikai aréna többi szereplője könnyen úgy gondolhatja, hogy kirekesztő. És innentől kezdve nem jó a dolog. A társadalomban ugyanis nemcsak valahogy megmondani kell és lehet valamit, hanem valahogy meghallani is. A megmondók és a meghallók együtt alkotják a társadalmi kommunikáció szereplőit. Ha a meghalló félreért vagy félreérthet valamit, mert az elmúlt évszázadban így történt a dolog, akkor azt bizony nem szabad kimondani. Tehát történelmi okokból gondolom, hogy a politikai kereszténység inkább kárára van a magyar társadalomnak, mint hasznára. El tudok képzelni persze olyan lehetséges világokat, amelyekben másként mennek ezek a dolgok, nekünk azonban ehhez a mi valós világunkhoz kell igazodnunk.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Az Egyház élő hitével összhangban című szeptemberi körlevelében azt olvastam, hogy Krisztus "az út, az igazság és az élet az egyének és a nemzetek számára is". Ez nem a politikai kereszténység megnyilvánulása?

Az volna, ha egy hatalomba készülő párt programjában olvasnám, nem pedig ebben a körlevélben, amelynek címzettjei a katolikusok. És miért ne igazíthatnák el a katolikusokat életvitel dolgában egyházi vezetőik? Nyilván eligazíthatják.

Semmi problémát nem látok abban, hogy valaki jó keresztény és jó magyar ember, vagyis nemzeti és vallási identitását egyszerre éli meg. Nemcsak el tudom képzelni, de erősen remélem, én is ezek közé tudok tartozni. E kettő megélhető egyszerre, úgy, hogy kölcsönösen segítik egymást. Azonban a kétféle identitásnak egy olyan típusú kényszerkapcsolata, mint amit ez az igen röviden fogalmazó körlevél sugall, félreérthető, mert van olyan olvasata, amely kirekeszti azokat, akik nem magyarok és keresztények egyszerre. Ez pedig nem jó, mert a megmondóknak a meghallókban keletkező hatásokra kell figyelniük mindenekelőtt.

Idéznék még a körlevélből: "Szükséges és jogos, hogy helyes öntudatra ébredjünk, keressük, újra tudatosítsuk igazi értékeinket, magyar örökségünket kulturális, történelmi és tudományos területen egyaránt."

Ezzel a mondattal viszont maradéktalanul egyetértek. Nagy szükség van a tudatosságra, hiszen több generáció nőtt fel úgy, hogy nem segítették abban, hogy kezdeni tudjon valamit saját magyarságával. Sőt, inkább megpróbálták lebeszélni erről. Rövid távon, természetes kontextusából kiragadva a magyarság kérdéseit nagyon nagy tévedések áldozatai tudunk lenni. De hosszabb távon nézve sokkal magabiztosabban lehet pozitívan gondolni magyarságunkra; nem szélsőségekről van szó, hanem olyan lokális sajátosságokról, amelyek egy globalizálódó világban természetesek, akár azt is mondhatnánk: egészséges reakcióként jelennek meg. Miért ne lehetne pozitív társadalompolitikai stratégiát kidolgozni arra vonatkozóan, hogy az egyre erőteljesebben globalizálódó világban legyenek kis, barátságos, mondhatnánk: intim, lokális szigetek vagy éppen öblök, ahogy szokták ezt metaforizálni? És aztán ezeket meg lehet nevezni tartalmukkal összefüggésben sokféle módon; az egyik ilyen megnevezés pedig éppen a "magyar". Ebben nem látok semmilyen problémát; nincs benne semmi mások ellen irányuló vagy éppen kirekesztő. Probléma akkor van, amikor kiszakítják természetes kontextusából, és így kiemelve akarják fényesíteni vagy valamilyen ideologikus okból felhasználni. Magyarán, olyan területre viszik el, ahol nem honos.

Vannak pártpolitikától független fórumai ilyesfajta keresésnek?

Azt szoktuk mondani, hogy Magyarországon nincs civil szféra. Szerintem elég volt már az efféle mondásokból! Miért nem állunk neki, és miért nem hozzuk létre azt, ami hiányzik, és erősítjük meg, ami megvan? Éppen ezért ebben a körlevélben nagyon szívesen olvastam volna olyan mondatot, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ezután aktívan törődik a civil társadalom erősítésével, mert ez következik a társadalomért viselt keresztény felelősségünkből. Hány és hány olyan ország van, ahol az egyház a döcögő vagy éppen nem létező civil társadalom funkcióit rövidebb-hosszabb időre átvállalta. A Magyar Katolikus Egyház évtizedekig nem vállalhatott ilyen feladatokat, és talán ebből adódik az egyik legnagyobb problémája is: ma sincs jelen, nincs hatékonyan jelen a társadalomban, az iskolák, a szociális intézmények és más aktivitása ellenére sem. Pontosabban, úgy nincs jelen, ahogy ezt a társadalom várja. S hogy ez mit jelent? Felsorolni is nehéz volna, annyi mindent, de nem az az érdekes, hogy én mit mondok most, hanem sokkal inkább az, hogy ez olyan kérdés, amely kikutatható és megvitatható.

A közéletben keresztényként ön szerint most mi a teendő?

Ha az elmúlt húsz év fejleményeit nézem, a magyar társadalom integráltsága, tagjainak olyan egybecsengő viselkedése, amitől az egyetlen egésszé válik, hihetetlenül alacsony. A szétesés környékén van. De ez nem egy atomizált szétesettség, amire a rendszerváltoztatás idején számítottunk. A magyar társadalom nem atomizálódott oly mértékben, amennyire atomizálódhatott volna, hanem kettéhasadt, bifurkálódott: a korábbi diktatúra mögött meghúzódó évszázados paternalizmus kettős paternalizmussá alakult át, egy jobboldali és egy baloldali paternalizmussá. Mindegyik őrzi a maga bástyáit, megosztja a társadalmat és hihetetlen alacsony teljesítményre kényszeríti. Ráadásul egymást is foglyul ejtették, ami egészen addig terjed, hogy egy új politikai erő megjelenése nem a politikai értelemben vett nyitottság megnyilvánulása, hanem az egész alulteljesítő politikai rendszer kudarca.

Ebben a helyzetben azt kellene várnunk a keresztényektől a közéletben és a társadalmi nyilvánosságban általában, hogy jövőt építő ajánlatokat tegyenek: a szavakban és tettekben áradó erőszak megfékezéséről; a legnagyobb magyarországi római katolikus etnikumról, a romákról; a szegénységről a jelenlegi gazdasági világválságban; a nagy társadalmi változásokban - mint például az elektronizáció, a bankok uralma vagy a média mindenhatósága - magára maradt ember megsegítéséről; a közérdek szem előtt tartásáról vagyis a fair playről és másokról.

Ha egy keresztény embernek ma van morális kötelezettsége, akkor az éppen az, hogy segítse ezt a bifurkáltságot feloldani. Ezt rábeszéléssel nem lehet elérni. Talán csak úgy szüntethető meg, hogy elmélyítjük az Európai Unióhoz való csatlakozottságunkat. Bármennyire is meglepő, de az unió legfontosabb szervezési elve, a szubszidiaritás - mely szerint nem ott kell eldönteni a dolgokat, ahol szokásosan eldöntik a paternalisták, hanem el kell vinni a lehető legtávolabb a központtól, ahol ez a bifurkáció már kevésbé tud érvényesülni - egy eminens keresztény elven, a személy méltóságán alapszik. Ki kell kényszeríteni ezt, adott esetben a hatalom csúcsán ülők, a bifurkáció fenntartásában érdekeltek akarata ellenére, akár Brüsszel segítségével. És ebben például a katolikus egyházra fontos szerep hárulhatna, ha már a keresztény társadalmi tanítás néven összefoglalt társadalomképének előkelő helyén szerepel a szubszidiaritás.

Az európai kultúra kétség kívül zsidó-keresztény hagyományokra épül. Európában egy nem-keresztényt egyáltalán nem kell, hogy zavarja, ha mi, keresztények például a tízparancsolat talaján állunk. Ugyanígy tesz ugyanis maga az európai kultúra is. A keresztény embernek azonban hitéből fakadóan van morális kötelezettsége a körülötte lévő világgal szemben, vagyis közéleti mentalitásúnak kell lennie. Ha nem közéleti, nem lehet teljes értékűen keresztény. Ugyanakkor ma egy keresztény embernek a maga kereszténységét a közéletben majdnem elég a maga európai kultúráján keresztül megélnie. Ma közéletiként alig kell többet tennem, mint elősegíteni, hogy minél inkább európaiak legyünk. De tíz évvel ezelőtt mást kellett tennem, és lehet, hogy öt év múlva újra egészen mást kell majd tennem. A Krisztus-követés, szoktuk mondani, nem egy állapot fenntartása, hanem út.

Befejezésül visszatérnék a Jó és a Gonosz küzdelmére. Az ilyen kijelentések azt sugallják, használóik akár rá is kényszerítenék a társadalomra a maguk meggyőződéseit.

Aki Jó és Rossz harcáról beszél, az valami száz évvel ezelőtti nyelvet használ. Ebből csak kirekesztés következhet, az pedig egy plurális társadalom számára nem éppen jövőt építő. Ha ez a politikából jön, nagy baj, mert nem szolgálja a társadalmi integrációt sem a makrotársadalom, sem pedig a mezotársadalom szintjén. Ami ennél még rosszabb, hogy ugyanezt a logikát követi a körlevél is: "Katolikus hitünket kikezdheti az a felfogás is, amelyet így szoktak megfogalmazni: 'vallásos vagyok a magam módján'. Csak akkor vagyunk és maradunk katolikusok, ha az Egyház élő hitével összhangban hiszünk, mert egyedül egyházának ígérte meg Jézus Krisztus: 'Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig'. (Mt 28,20)"

Ma Magyarországon a lakosság több mint hetvenöt százaléka meg van keresztelve. A lakosságnak körülbelül húsz százaléka vallásos szigorúan egyházias értelemben, vagyis rendszeres templombajáró, az egyház előírásai szerint gyakorolja a vallását és így tovább. És harminchárom százalék körül vannak azok, aki tágabb értelemben egyháziasak, vagyis elmennek a barátjuk egyházi esküvőjére, nem ellenzik, ha anyósuk egyházi temetésben részesül és így tovább. Az adatokból kiderül, hogy a lakosság minimum negyvenkét százaléka a maga módján vallásos. Róluk beszél tehát ez a körlevél és kirekeszti őket. Vagy elképzelhető, hogy a maguk módján vallásosak másként, nem kirekesztőnek olvassák? Aligha.

Először is nagy kérdés, hogy Máté evangéliumának ez a helye az egyházra vonatkozik-e? Vagy inkább a tanítványok közösségére, ahogy szoktuk mondani a magunk szavai szerint: Krisztus testére, vagyis ránk. A tanítványok között, köztünk, bizony ott vannak a maguk módján vallásosak is, akik nem feltétlenül állnak szemben az egyházzal. Nyilván van köztük ilyen is, mint például a New Age vagy a Szcientológia vagy a magyar ősvallás utódjának mondott mai táltosok, de nincsenek többen a lakosság egy százalékánál. A maguk módján vallásosak legtöbbje inkább kereső egy individualizálódó, második modernitását élő társadalomban. Miért kell őket távolítani, pusztán azért mert a maguk módján igyekeznek a maguk számára érvényes válaszokat találni, és nem elégszenek meg kész válaszok puszta elfogadásával? Miért tesszük ellenségünkké őket a kirekesztéssel, ahelyett hogy a hozzánk tartozásukat erősítenénk? Van-e joga egyáltalán bárkinek is kirekeszteni bárkit az üdvösségből? Netán az egyház egy olyan golfklub, amelynek szabályai tetszés szerint vannak megállapítva, például a klubtagságot illetően? Miért nem megérteni igyekszünk azt, ami távol tartja őket, és próbáljuk közös válaszkereséssel is segíteni, hogy közelebb tudjanak jönni? Vagy nem érezzük az elmaradó hívó szó, a valódi megbeszélést kínáló szó felelősségét? A tiszta beszéd és a világos eligazítás lehet nagyon fontos, talán ma Magyarországon nincs is fontosabb ennél, de miért nem párosul ez a törekvés a keresztény szeretet megértő hangjával? Miért nem az evangéliumok logikája a talmi logikák helyett?


 



a lap tetejére