Az Európai Unió nem csupán közös piac

Hovanyecz László: Beszélgetés Horányi Özsébbel kulturális integrációnk problémáiról

Ön számos felsőoktatási intézményben - így a Budapesti Műszaki Egyetemen, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen - a kommunikációelmélet professzora, emellett a Magyar Pax Romana nevű katolikus értelmiségi szervezetben dolgozik. Két cikluson keresztül, 1998-2004 között elnöke is volt.

A Pax Romana nemzetközi katolikus szervezet, amelyet az 1920-as években hoztak létre. Magyarország alapító tag volt. A második világháború után különböző okok miatt újra kellett alapítani a szervezetet és ebben Magyarország akkor már nem kívánt részt venni. Így egy svájci, illetőleg németországi egyetemi-értelmiségi mozgalom dolgozott benne magyar tagként. Ez a mozgalom, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom 1991-ben úgy döntött, hogy áttelepedik Magyarországra: ebből következően jött létre a Magyar Pax Romana. Így mi jogfolytonosnak tekintjük magunkat az 1920-as évektől kezdődően. A Pax Romana a társadalom békéjének megérkezését, erősödését és maradását kívánja szolgálni magyarországon is. Ennyiben nem hitbuzgalmi társaság: közéleti aktivitást fejt ki, amelyre itt megkülönböztetetten nagy szükség van: hosszú évtizedekig hallhattuk és kellett is abban élnünk, hogy a kereszténység, a vallás magánügy, a templomba való és nincs helye meg szerepe a nyilvánosságban.


Hogyan működnek?

Ahhoz, hogy a nemzetközi Pax Romana szervezet tagjai lehessünk, kell legyen bizonyos egyházi beágyazódottságunk. Ez azt jelenti, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Karnak tanusítania kell, hogy működésünk egyházias. Viszont mindenképpen civil szervezetként működünk. A Szent Szék mellett négy civil szervezet működik ezek közül az egyik a Pax Romana. Nyolcvanhárom országban vagyunk jelen, van pozíciónk az ENSZ-ben. Magyarországon egy 1998-ban elfogadott középtávú terv jelöli ki a célokat. Eszerint a Magyar Pax Romana olyan értelmiségi szervezet, amelynek kereszténysége azt jelenti, hogy van vallásos elkötelezettsége és ezt az elkötelezettségét a társadalom különböző színterein kívánja megmutatni és ezen keresztül a társadalomra hatást gyakorolni. Tematikus projekteket működtetünk, konferenciákat tartunk, könyveket jelentetünk meg. Kiemelten foglalkozunk egy-egy társadalmi problémával. Például a korrupcióval, a romaüggyel, az egyháznak a társadalomban elfoglalt helyével, a családdal és így tovább. A családról tartott kongresszus anyagát is megjelentettük könyvformában, és jelentős eredménynek tartottuk, hogy a benne megfogalmazott teológiai, morális megfontolások papok figyelmét is felkeltették.


Ön több írásában foglalkozott azzal, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunk számos olyan problémát vet fel, amelyet nem lehet adminisztratív szabályozással, politikai rendeletekkel megoldani. Tágabb értelemben vett kulturális, magatartásbeli, mentalitásbeli kérdésekről van szó. Beszéljünk ezekről.

Igen, az elmúlt években világossá vált, már a csatlakozás előtt és azóta még inkább, hogy mostmár a magyar társadalom valamennyi problémáját az EU vonatkozásában kell átgondolnunk. Egyáltalán nem az újsütetűségre jellemző hanyateső kirikátlansággal, ellenkezőleg, annak tudatában, hogy az EU-hoz csatlakozásunk olyan kihívásokat gerjeszt, amelyek minden dolgunkban meg kell hogy mutatkozzanak hosszabb időn keresztül.

Ami pedig az Európai Uniót illeti, most, hogy Törökország felvétele konkrétan napirendre került, talán még jobban látszik, mint bármikor korábban, hogy mennyire nem csupán gazdasági kérdésekről van szól ez az Unió. Az ugyan teljesen világos, hogy az európai kultúra valamiképpen zsidó-keresztény gyökerű, de azon voltaképpen már nem lehetett volna csodálkozni, hogy vita kerekedett arróla: bekerüljön-e az alkotmány preambulumába a keresztény jelző vagy sem. Hiszen például Németországban vagy Franciaországban nagy számú muzulmán közösség él. És ha Törökország is tagjává válik az Uniónak, még bonyolultabb lesz a helyzet. Az EU muzulmán tagjai akár kirekesztve is érezhetnék magukat.

Itt nálunk sokan azt gondolják, hogy persze Törökország azért mégis csak más, mert földrajzi értelemben mindössze egy kicsiny része fekszik Európában. De hát látható, hogy az Európai Unió tulajdonképpen nem földrajzi egységben gondolkodik, hanem kulturális közösségben. Arról pedig viszonylag kevesen hajlandóak elgondolkodni, hogy Európa centrálisabb vidékei és a mi térségünk között milyen jelentős különbségek vannak. És ez esetben is a különbségeken van a hangsúly. Ezeknek a különbségeknek egy jó része kulturális. Nagyon sokan viszont úgy gondolják, hogy az a kultúra, amit európainak lehet tekinteni sohasem volt homogén, éppenhogy igen-igen nagyok a változatok: ezért ki se kellene egyenlíteni ezeket. Így van. De ha így van is, a muzulmán közösségek kultúrája nem ebben az értelemben más, mint az Európán belüli változatoké. Vagyis az a kérdés, hogy az európai kulturális integráció legyen-e befogadó vagy sem. Van persze más kérdés is, ami bennünket elevenebben is érint, a mentalitások kérdése. Természetesen ezek is kulturálisan jelennek meg, de sajátosak és velük kapcsolatban sokkal inkább a homogenizáció a jó társadalmi cél, mint a diverzitások fenntartásáé (ami az egész kultúrára inkább érvényes). A cél az, hogy ebből a két, ma a mentalitásokat tekinteve még erősen különböző területből ne csupán jogilag, gazdaságilag, de főként mentalitásaiban viszonylag egységes Európa szülessen meg. És ez természetesen igen hosszú távú feladat.


Azért így más értelemben használjuk a "kultúrá"-t mint szokásos, hiszen itt és most inkább a magatartást, a mentalitást értjük rajta. De azért azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szűkebb értelemben vett magyar kultúra szőröstől-bőröstől európai kultúra
.

Magyarország természetesen Európában van, a magyar kultúra természetesen része az európai kultúrának. Nem arról van szó, hogy nulláról kell indulnunk, amennyiben európaiak akarunk lenni, sőt már tartós ideje európaiak vagyunk. Ámde az is látnivaló, hogy magunkat csapjuk be, hogy ha úgy gondoljuk, hogy az európai kultúrának az a változata, amely Magyarországon érvényesül - már persze ha a magyarországi kultúrát egyáltalán egységesnek minősíthetjük - azonos a nyugat-európai kulturális viselkedésekkel, értékekkel, mentalitásokkal. Vannak persze azonosságok, de óriási különbségek is.


Mire gondol konkrétan a mentalitásbeli különbségeket illetően?

Arra, ami a rendszerváltás immáron másfél évtizedében egyre világosabbá válik, tehát nem az Unióhoz való csatlakozásunk teszi láthatóvá. Hogy tudniillik van itt egy nagyszabású gazdasági-szerkezeti átalakulás, de ezt nem követi a megfelelő kulturális-mentális változás. Nyilván nem azért, mert rosszabbak vagyunk, mint Nyugat-Európa lakói, hanem, mert másféle társadalomtörténet van mögöttünk. A nyugat-európai polgár számára például evidencia, hogy becsületesnek kell lenni, hogy pontosnak kell lenni, hogy tisztességesnek kell lenni, hogy bizalommal kell viseltetnünk egymás iránt. Ezek olyan evidenciák, amelyek a társadalom normális működésének alapjául szolgálnak. Hozzájuk sorolható még a keresztény társadalmi tanítás három alapelve is, amely az imént említett evidenciákkal együtt beépült az Európai Unió jogrendjébe, szokásrendszerébe.


Melyek ezek?

Elsőként a szolidaritást említeném. Arról a szolidaritásról van szó, amely az egymás iránti intézményes szeretetet jelenti. A személyes vonzalomként megélt szeretet nyilvános, intézményes formáit, amelyek a kooperációra való törekvést, egyszersmind az egészséges versengést is lehetővé teszik. Másodszor a szubszidiaritás elvét említem. Ez az én felfogásomban azt jelenti, hogy mindenkire rá kell hagyni, amit maga el tud dönteni és nem kell helyette a döntésre törekedni. Végül a személyesség elvét hangsúlyoznám. Azt, hogy minden emberben az egyszerit és a megismételhetetlent kell látnunk. Mindemellett természetesen tudnunk kell, hogy nincsen demokrácia önrendelkezés nélkül, alávetettségben, csatlósként nem lehet élni. Nem lehet élni méltányosság nélkül. De nem lehet élni az egyéni kezdeményezés szabadsága nélkül sem. Szinte minden másnál nagyobb szükségünk van az öntudatos, a saját sorsát felelősséggel igazgatni kívánó, cselekvéseiben méltóságra törekvő és természetesen a feladataira felkészült polgárra.


Ezekről a kérdésekről a csatlakozási tárgyalásokon nem esett szó.

Azt hiszem, hogy értelemszerűen nem és ezzel kapcsolatban csak egyetlen szempontot említek. Azt nevezetesen, hogy Nyugat-Európában az említett értékek magától értetődőek. Mondhatnám: természetesen részei az ottani kultúrának. Ott magától értetődőnek tartanak bizonyos fajta moralitást. Ezt tőlünk is elvárják, annak ellenére, hogy az ezzel kapcsolatos követelmények a felvételi tárgyalásokon nem kerültek szóba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kérik számon rajtunk az európai normákat. Szerintem tapasztalni fogjuk majd, hogy illeszkedési zavarok seregével kell szembenéznünk. Látni fogjuk, hogy értetlenségek övezik majd lépéseinket és az Európai Unió válaszlépéseit. Hiszen más rúgóra jár a mi eszünk és az alapító vagy a régebben bekerült tagoké. Ez pedig azzal jár, hogy időről időre kommunikációs zavarokkal lesz dolgunk. Nem egyszerűen egyes résztvevőkre gondolok, hanem adott esetben társadalmi csoportokra, kategóriákra. Gondoljunk például az olyan konfliktusokra, amelyek abból fakadnak, hogy a pályázók és a bírálók evidenciái nem azonosak. Ezzel kapcsolatban egy konkrét, a napi életünket érintő problémát említek. Én rendszeresen kapok felkérést bizonyos fajta pályázatok elbírálására. Amikor felkérnek, rákérdezek, milyen határidővel kell számolnom. Általában azt tapasztalom, hogy egy-két-három nappal az előtt, hogy nekem el kell készülnöm, kapok egy értesítést: az anyagot már postára tették. És itt nem kis terjedelmű, hanem több száz oldalas dokumentumokról van szó, nem egy, hanem olykor tíz pályázatról. Ebben az esetben nagyon jól látható, mit is jelentene a pontosság erénye, és érzékelhető, milyen káros ennek az erénynek a hiánya. Szóval, nem magától érthető az, hogy mindenki nyertese lesz a csatlakozásnak, még akkor sem, ha egyébként lehetne éppen: egészen biztos, hogy ezzel a kibontakozó társadalmi konfliktussal önállóan is foglalkozni kellene.


Említette a becsületességet, mint nyugat-európai értéket. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy egy francia becsületesebb, mint egy magyar.

Persze, hogy nem. Semelyik országban nem születnek az emberek becsületesebbnek, mint egy másikban. Egy franciának azonban nem kell egy másik franciát bizonyos dolgokról győzködnie. Ugyanúgy, ahogyan egy németnek nem kell egy másik németet vagy egy angolnak egy másik angolt. Tény azonban, hogy van egy tapasztalat, amely szerint a katolikus és a protestáns országok között van bizonyos különbség éppen a becsületesség felfogását illetően. És az is tény, hogy a nyugat-európai országokban ugyanúgy vannak devianciák, mint nálunk. Mi több, még olyat is tapasztalhatunk, hogy e devianciák nagyobbak. Gondoljunk arra, hogy nálunk Zámolyban ugyan lerombolták a romáknak szánt épületeket, de azokban nem voltak emberek. A sokszor példaként emlegetett Németországban vagy Franciaországban viszont úgy gyújtottak fel a törökök vagy az arabok lakta házakat, hogy a családok bennük voltak.

Szóval amikor mentális és morális különbségekről beszélek, nem ilyesmire gondolok. Hanem olyasmire, hogy ha egy angol, egy német vagy egy francia átlép bizonyos - nem jogi - határokat, akkor sokkal inkább tudatában van annak, hogy normát sértett, mint egy magyar. Tudja, hogy a becstelenség az becstelenség. Mert amit elkövetett, az esetleg már évszázadok óta becstelenségnek számít. Nálunk pedig nem. Az állami tulajdon fosztogatása például nem olyan rég - mondjuk finoman - ügyesség számba ment ebben az országban. Most pedig egy olyan átmeneti állapotban élünk, amikor megint csak nagyon bizonytalan annak a megítélése, mi az, ami társadalmilag elfogadható és mi az, ami nem.


Az évszázadok alatt megszilárdult európai normák bensővé tételén túl azonban olyan problémákkal is szembe kell néznünk, amelyek Európa számára is újak. Például a migrációval, az európai identitás kérdésével vagy a nemzeti szuverenitás meglehetősen gyors zsugorodásával.

Valóban szép számmal látunk olyan kérdéseket, amelyekre nem csak nekünk lesz nehéz megfelelni, hanem az új Európa egészének is. Máig nincsen megfelelőképpen feldolgozva az a tény, hogy Európa gazdagsága történetileg nem elhanyagolható mértékben a más földrészek számára előnytelen kapcsolatokon alapul. Ám a probléma nem csupán történeti, hiszen bizonyos következményei - például a migráció - mindennapi gondot okoznak az Európai Unió számára. Magyarország a legutóbbi időkig esetleg még hangoztathatta kívülállóságát, de ma már tagadhatatlan, hogy életszínvonalunk nem kis mértékben függ azoktól a világgazdasági aránytalanságoktól, amelyektől a közösség fejlett országaié is.

De itt van problémaként az iszlám már említett integrálása. Amint tapasztalható, az Európai Unió a Balkán egészét be kívánja fogadni Boszniával és Albániával együtt, a törökökről nem beszélve. Csak idő kérdése, hogy mindez mikor történik meg. Ezzel kapcsolatban sok kérdés adódik, de csak egyet említek. Azt, hogy az a típusú integráció, amilyet a vallások tudnak adni, mással nem pótolható. Ugyanakkor ismeretes, hogy a vallások a spirituálisra, a transzcendensre irányuló hivatásukon túl kultúrateremtők is és éppen abban az értelemben, amilyen értelemben mi beszélünk róla. Kérdés, mi lesz a helyzet, hogy ha az iszlámot azonos rangúnak tekintjük a keresztény egyházakkal.

És az egész közösség számára kardinális kérdés: mi is a tartalma az európai identitásnak? Vajon a nemzeti identitáshoz hasonló dologról van szó? Úgy látom, hogy az európai identitás problémája ma abból a jól ismert szociológiai tényből eredeztethető, hogy a társadalom rétegzett és az identitás ezen a rétegzettségen belül mutatkozik meg. Innen nézve a legalapvetőbb kérdés az Európai Unió számára, hogy meg tud-e benne indulni az egyes rétegeknél megfigyelhető bezárkózás ellenére egy, mondjuk, goethe-i vagy voltaire-i minta áramlása lefelé. Másképpen szólva: működik-e ma a viselkedésmintáknak a fölülről lefelé ható dinamikája?

Abban biztos vagyok, hogy téved, aki úgy hiszi, hogy nekünk, tehát a perifériának csupán az lesz a dolgunk, hogy átvesszük a centrum koncepcióit vagyishogy egyszerűen az alkalmazkodás lesz a feladatunk. Ugyanis nem feledkezhetünk meg arról a horizontális dinamikáról, amelynek keretében éppen a centrum vesz át sok mindent a perifériától. Persze kezdetben elsősorban az figyelhető meg, hogy a centrum ad a perifériának. A későbbiekben azonban feltétlenül megjelenik az ellenkező irányú folyamat is. Ezt azért is fontosnak tartom kiemelni, mert a nyugat-európai kultúra normáinak a meghonosítása korántsem jelenti azt, hogy végeredményként Magyarország majd annak a kultúrának valamilyen klónja lesz. Vannak ezzel kapcsolatos félelmek, de ezek szerintem nem jogosak. Úgy gondolom, hogy azoknak az értékeknek az elsajátítása, amelyekről beszélünk, végül is egy olyan sajátos kultúrát eredményez, amely egyszerre lesz európai és magyar.


Úgy véli, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunk meggyorsítja bizonyos normák, értékek meghonosodását Magyarországon?

Ezeknek a normáknak a meghonosodása a csatlakozás nélkül is elengedhetetlenül szükséges volna a magyar társadalom számára. Úgy gondolom azonban, hogy az Európai Unióban - hogy úgy mondjam - kultúraközi sürgetésre is felgyorsulhat a normális társadalmi élethez szükséges mentális változás.


Számos társadalomkutató beszél ma arról, hogy a magyar társadalom túlzottan atomizált. Nem lehetséges, hogy ez az atomizáltság is akadályozza az említett normák bensővé tételét?

De igen. Hiszen az atomizáltság azt jelenti, hogy a társadalom közösségeket teremtő, véleményt formáló ereje kicsi, hogy az egyén, a polgár túlzottan magára van utalva. Az atomizáltság a társadalmi integráció hiányát jelenti, azt, hogy nem működik a szolidaritás, nincs meg a társadalom tagjai, különböző csoportjai között a szükséges bizalom.


Mi ennek az oka?

Könnyű volna - amint az szokás - az egészet ráfogni a rendszerváltást megelőző évtizedekre. Tény, hogy a diktatúra természetéhez tartozik, hogy szétrombolja a társadalomban működő horizontális kapcsolatokat. Az atomizáltság azonban a rendszerváltás környékén sokkal kevésbé mutatkozott meg, mint mostanában. Úgy látom, hogy egyre kiáltóbbá válik egy konszenzuson alapuló közszellem létrehozása, mert ennek hiányában csak fokozódik a társadalom atomizáltsága.


Hogyan történhet ez meg?

Fontos teendőnk, hogy felszínre hozzuk és nyilvános vita tárgyává tegyük és ily módon rendezzük azokat a problémáinkat, amelyeket korábban szőnyeg alá söpörtünk. Valamiképpen a napi politikától eltávolodva kellene érzelemmentesen és szakszerűen kialakítani egy nem politikai ciklusokra szóló, hanem generációkon átívelő össztársadalmi konszenzust. Be kellene végre látnunk, hogy a veszteségek, a megaláztatások nem a magyar történelem kizárólagos sajátosságai. Meg kellene békülnünk saját tragédiáinkkal és az általunk okozottakkal. Ennek a felfogásnak a jegyében kellene megtárgyalnunk például a Trianoni trauma problémáját. Ugyanígy a Don-kanyarét vagy az ügynökproblémát; 1956-ét vagy az antiszemitizmus kérdését. Helyére kellene kerülnie a romakérdésnek. Ez a számvetés a záloga annak, hogy nagyobb időtávú elképzeléseink lehessenek jövőnkről. Ez a záloga annak, hogy ne a legrosszabb pillanatokba kerüljenek felszínre a nemzeti sorskérdéseknek nevezett frusztrációink.


Európához való kulturális felzárkózásunknak tehát egyaránt feltétele az egyének és az egész társadalom mentális megváltozása. De miként valósítható ez meg? Említette, hogy erre a politika nem képes.

A felelős magyar értelmiségben látnám azt a csoportot, amely képes lehetne a szükséges lépések megtételére és természetesen, megkülönböztetetten a keresztény értelmiségben, mert azt remélem, hogy még érzékenyebben reagál a társadalmi felelősségére. Az értelmiséginek van meg az a felkészültsége, amely szükséges ahhoz, hogy felismerjen helyzeteket, szükségszerűségeket és a felismerésekről tájékoztassa először a hozzá hasonlókat, majd azután, ha elfogadottá válnak bizonyos felismerések értelmiségi körökben, azok elterjednek az egész társadalomban. Tudni kell azonban, hogy az említett problémák megoldásához olyan mértékű társadalmi egyetértésre van szükség, amilyen nem hozható létre kényszerrel, rendelettel és hasonlókkal. Csupán a résztvevők közös és kölcsönös felismerése és a nyomában járó egyetértés kialakulása által jöhet létre. Lehet, hogy ez nagyon naivnak látszó elképzelés, de gondoljuk csak meg: milyen intenzív természetes együttes cselekvések tudnak lenni sorsközösségekben. Olyan helyzetekben, amikor a résztvevők minden különösebb erőfeszítés nélkül képesek hasonlóan látni dolgaikat: semmit nem kell elrendelni, nincs szükség bonyolult törvényalkotásokra és viszonylag könnyű az eltérő nézeteket harmonizálni. Ez olyankor tud bekövetkezni, ha magas szintű a társadalmi integráció. Úgy látom, hogy ma éppen az a probléma, hogy a magyar társadalomban igen alacsony a valódi integráció, inkább csak a szociális reprezentáció szintjén van meg. A szociális reprezentáció azonban egy atomizált társadalomban elfedi a valóságot. Nem biztos például, hogy a munkaadók képviselői munkaadói érdekeket jelenítenek meg (hanem inkább saját vállalkozásukét) a szociális érdekegyeztetés fórumain és könnyen lehet ugyanez a helyzet a munkavállalói oldallal is. Ezt az utóbbi egy-másfél évtizedben gyakran tapasztalhattuk, a korábbi időkről nem is szólva.

Sok, kitartó és nyugodtan végzett munkára van tehát szükség. Ha nem volna olyan permanensen felbojdulva a magyar közoktatás, mint van, akkor egyszerűen közoktatási innovációt kellene e téren kezdeményezni. Szerte a világon ez sokszor, esetenként a mi helyzetünkhöz képest siralmasabb körülmények között is sikerült, ha meg volt az elszántság és a kitartás. Ezt az innovációt azonban ma a magyar közoktatás aligha tudná jól kezelni; ezért ebbe jelenleg bele se szabad fogni. Mást kell kieszelni megoldásként. És nem nagyon van más, mint a nyilvánosság: ebben kellene tartósan olyan helyzetet teremteni, amely kedvez például az európai értékekről való diskurzusnak. Ez is szocializációs folyamat volna, mint a közoktatási, csak éppen az iskolarendszeren kívüli. Könyveket kellene megjelentetni (én magam iparkodok is e tekintetben: olyan könyvek publikálásán munkálkodva, amelyek a weberi értelemben, ideáltipikusan mutatnak be értékeket: a szolidaritástól a pontosságig, hogy lehessen kölcsönös tudás a magyar társadalomban arról, hogy miféle normákat, mentalitásokat kellene megvalósítani - ahogy ugyancsak Weber mondaná - a célracionális társadalmi cselekvések mellett értékracionálisan), vagy a Mindentudás Egyeteméhez hasonló média nyilvánosságot az Európa Egyetemhez (de éppenséggel mondhatnánk azt is, hogy Sorskérdéseink Egyeteméhez; sőt Hankiss Elemért megidézve: Magyarország kitalálásának Kutatóegyeteméhez), vagy arra is figyelve, hogy sok a tematizálandó kérdés még, sok a jó kérdésfelvetés után kiáltó probléma és nagyon kevés még a jó (vagyis itt és most működőképes) válasz, értelmiségi műhelyekben és konferenciákon kellene dolgozni ezeken. A Magyar Pax Romana tett már efféle lépéseket és tervez is hasonlókat, de a MPR önmagában igen-igen kis erőt képvisel az elvégzendő feladatokhoz képest.


Ön - amint mondta - egy egyházias egyesületnek az egyik vezető alakja. Hogyan látja? Lehet-e a keresztyén egyházaknak szerepük a mentális-kulturális átalakulás kibontakoztatásában?

Azt tapasztalhatjuk, hogy ezek az egyházak is nagy átalakuláson mentek át a rendszerváltás óta eltelt időben. Az utóbbi két esztendőben fontos személyi változások történtek abban a két egyházban - a katolikusban és a reformátusban -, amelyek megnyilatkozásai nyomán a társadalom elsősorban képet alkot arról, milyen is valójában a keresztényi magatartás. Ebből következően minden alapunk megvan arra, hogy higgyük, a kereszténység be tudja tölteni ebben az országban azt a szerepet, amely már tartósabb ideje vár rá. Tehát remélhetjük, hogy a keresztény egyházak lehetőségeikhez mérten egyre inkább valódi értékközvetítőként tudnak majd fellépni. Még látszat szerint sem arra törekszenek majd, hogy választói voksokat irányítsanak ide vagy oda. A rendszerváltást követően például számos új út avatásánál istentiszteleteket tartottak. Sokak meggyőződése volt, hogy ezek valamiféle politikai aktusok. És csak nagyon kevesek értették meg, hogy imádkozni, hálát adni bármilyen térben, bármi eseménynél mindig lehet. Tehát - nevezzük így - olyan kommunikációs hibának lehettünk szemtanúi, amilyenre nincsen szükségük az egyházaknak. Mert az a legfontosabb feladatuk a társadalom szempontjából, hogy a mai kor nyelvén szólaltassák meg (vagyis számunkra érthetően, vonzóan és a mindennapokban is használható módon) a kereszténység és az emberiség sok ezer esztendő alatt felhalmozott értékeit. A keresztény egyházak nagy feladata lesz nálunk - és persze máshol is Európában - hogy megértessek: ha becsületesek vagyunk akkor nem csupán valamilyen parancsolatnak teszünk eleget, hanem a társadalmi integrációt is leginkább éppen ezzel segítjük elő. És az teljesen mindegy, hogy ez a beláttató mondás a katolikusoktól vagy a reformátusoktól jön. Már csak azért is, mert egyre világosabban látszik, hogy a kereszténységnek valamiféle lényegéhez tartozik a felekezeti sokszínűség.


Említette, hogy generációk életét átfogó konszenzusra van szükség felzárkózásunkhoz. Mégis, lehetne-e mondani valamit arról, hogy vajon mennyi idő szükséges hozzá, hogy kijelenthessük: társadalmi magatartásunkat illetően is Európához tartozunk.

Én optimista vagyok, és úgy látom, hogy felzárkózásunk minden rossz tapasztalat ellenére halad előre. Inkább az a kérdés, mennyire tudatos ez a folyamat. Hogy vajon megfelelő energiát fordítunk-e rá; nem lehetne-e felgyorsítani a felzárkózást, és így tovább? Nagyon összetett kérdések ezek és a társadalom felkészültségével vannak kapcsolatban. Szinte biztos például, hogy előbb-utóbb azokat a gondolatkísérleteket is el kell végezni nyilvánosan, amelyek megengednek negatív következtetéseket is Magyarország EU csatlakozásával kapcsolatban. Ezeket a gondolatkísérleteket (nyilvános vitákat) ma még azért nem lehet lefolytatni, mert könnyen rásülne az euroszkepticista bélyeg arra, aki ezt megkísérelné, amiből aztán politikai tőkét lehetne kovácsolni a társadalom azon tagjainak körében, akik törekvései biztosan nem vezetnek sehova. De előbb-utóbb el kellene jutnunk oda, hogy az efféle elmegyakorlatok megtehetők legyenek méghozzá a folyamatok optimalitzálásának pozitív eredményével, hiszen az efféle vállalkozásoknál hatékonyabb optimalizálási eljárás el sem képzelhető.

 


a lap tetejére