"Nem örülök annak, hogy Magyarországon van politikai kereszténység"


Hazafi Zsolt (Hírszerő) interjúja Horányi Özséb egyetemi tanárral,
a Magyar Pax Romana katolikus szervezet egyik tagjával



A Jézus állítólagos nősüléséről szóló "A DaVinci-kód" című könyv és film teológiai és tudományos blődséget tartalmaz, mégis milliók érdeklődését felkeltette. Kommunikációkutatóként és keresztény értelmiségiként milyen tanácsot adott volna a katolikus vezetőknek, hogyan reagáljanak?

A lehető legönfeledtebben elnevetném magamat, mert ez a kód mindössze egy ócska vicc. Ha pedig ez a könyv valakit netán félrevezetne, annak szívesen segítenék a normális észjáráshoz való visszatalálásában. Sajnos, még manapság is az egyházi vezetőktől mindenki azt várja, hogy komolyan vegyenek mindent, és még véletlenül se nevessék el magukat, ha netán okuk is volna rá. Csakhogy ha komolyan kezdjük taglalni A Da Vinci-kód állításait, azaz ha komolyan vesszük a művet, akkor éppen ezáltal felértékeljük, felemeljük egy számára érdemtelen szintre. És ennél nagyobb hibát ezzel nem is lehet elkövetni.

Érdekes megfigyelni, hogy évek óta botrányok veszik körül a Jézus Krisztus személyéről készült könyveket és filmeket. Két éve például a Mel Gibson rendezte Passió váltott ki "világhisztériát". Vegyük azonban észre, hogy nem akárkivel lehet ilyen ügyeket gerjeszteni! Csak olyan személyiségekkel, akik érzékelhetően izgatják, érdeklik a társadalmat, de legalábbis egyes csoportjait. Ilyen helyzetben számtalan (akár egymásnak is ellentmondó) könyv és film hozhat kasszasikert. Ha rajtam múlna, az egyházak arra használnák fel a botrány fokozta érdeklődést, hogy hiteles mondatokat mondjanak ki: ki is valójában Jézus Krisztus? Hiszen nyilvánvaló, hogy kétezer éve, Jézus Krisztus színre lépésével, új helyzet alakult az (üdvösség) történetében, személye kitörölhetetlenné vált az emberi gondolkozásból, vagy éppen a kultúrában. Ahogyan számtalan vallásalapító, próféta vagy tanító nevére már jó ha a művelődéstörténészek emlékeznek, Jézus Krisztussal nem ez a helyzet. és ez voltaképpen megfejtetlen rejtély, amely méltán érdekelhet sokakat. Ezt kellene kihasználni.


Ha Jézus személye ennyire izgatja az embereket, hogy megveszik hatvan millió példányban A Da Vinci-kódot, tömeghisztéria övezi a Passiót, akkor az egyház miért nem képes profitálni ebből? Az egyházak szerepét a magyarok leginkább az idősek, hajléktalanok és a betegek segítésében látják, egyébként az a közvélekedés, hogy a papok és a lelkészek ne szóljanak bele az emberek életébe.

Szó, ami szó, sokkal jobban is alakulhatott volna a dolog, és ez nem jámbor képzelgés, mindössze csak egy beható pillantást kell vetni a rendszerváltoztatás környéki egyházszociológiai és más empirikus társadalomkutatási adatokra, ahhoz, hogy világos legyen: az egyházaknak igen magas volt a presztízsük, ami azóta jócskán csökkent. A társadalom igényelte, egyes rétegei pedig kifejezetten elvárták az egyházi iránymutatást társadalmi kérdésekben is. Ugyanakkor az is igaz, hogy az egyházak 1989 előtti vezetőinek jelentős része együttműködött azzal a rendszerrel, amely bevallottan egyházellenes volt. Az állambiztonsági hivatal által beszervezett személyek - általában ezt mondják -, azért léptek be - például - a III/III-ba, hogy belülről segítsék az egyházat; hogy legalább valami megmaradhasson eredeti célkitűzései közül; hogy mentsék az embereket. Furcsa párhuzam adódik abból, hogy a 80-as évek első felében ugyanezt mondták a fiatal értelmiségieknek: lépjenek be a pártba, mert belülről megváltoztatható és majd emberibb lesz az arca. Nem lett. Nem a struktúra változott meg, a sajátos kulturális "szerkezet," hanem az esetenként jó szándékú - de mégiscsak naiv - belépő. Meglepő és megdöbbentő, hogy a kétezer éves hagyományokkal rendelkező egyház nem ismerte fel a mindennapokban azt, amit amúgy tanít is: nem lehet a konkoly közé keveredni, és így tagjait sem tudta megvédeni.

Nem jelenti azonban ez azt, hogy ne lettek volna neves vagy névtelen hősök, mert voltak Bulányi Györgyök, Lénárd Ödönök, Bellin Gellértek és mások, vagyis olyan keresztény férfiak és nők, akik helyt tudtak állni; de összességében mégiscsak az igaz, hogy már a rendszerváltoztatás pillanatában a kollaboráció gyanújának árnyéka lengte körül az egyházakat, noha azt sokáig nem lehetett tudni, hogy ez milyen kiterjedt volt, s talán a valódi méretekről és a tények teljességéről még ma sincs biztos tudás.

Ráadásul mindez a beszervezettség és a kollaboráció - a dolog természetéből következően - az egyházi vezetőket (a hierarchiát) érintette első sorban. Azokat, akik amúgyis a nyilvánosságban voltak. Ők lettek utóbb a rendszerváltoztatás egyházi kárvallottjai is. Jóformán elkerülhetetlen volt, de tény, hogy besétáltak abba a csapdába, amit az egyházi kárpótlás jelentett. Nem lehetett nem igényelni az egyház funkcióit biztosító intézményeket (iskolákat, szociális intézményeket, kórházakat), illetőleg a működést lehetővé tevő ingatlan-vagyont. Mindazonáltal csapdának bizonyult ez a nem kicsiny vagyontest, minthogy a működtetésükhöz az egyházaknak nem volt tőkéjük. Ebből kerekedett ki az a jónak nem mondható kép az egyházakról, hogy anyagiasak és kizárólag panaszkodni tudnak. Így aztán nem is volt meglepő a kilencvenes évek egyik egyházszociológiai vizsgálatának konklúziója, miszerint a megkérdezettek túlnyomó többsége (nagyságrenddel többen, mint a hívők száma) látta volna szívesen az egyházakat a karitatív tevékenységek körében, a szegények és az elesettek istápolójaként mint a kárpótlás ügyintézőiként vagy éppen politikailag elkötelezett szerepben. Ezzel a társadalomnak csak igen csekély része ért egyet.

Ebből a tényleges helyzetből két irányba is volna kivezető út: egyrészt nagyon fontos volna rámutatni arra: vagy még inkább felismertetni a magyar társadalommal azt, hogy például a katolikus egyház sem monolitikusan egységes, éppenhogy roppant színes és sokféle, nem csak a hierarchiából áll, de különféle mozgalmakból, kisközösségekből, plébániai csoportokból, szerzetesközösségekből és más képletekből, amelyek igen-igen sok szempontból különböznek egymástól közvetlen céljaik és tényleges tevékenységüket illetően (például sokan közülük kifejezetten kerülik a nyilvánosságot, amely viszont másoknak, például a nyilvánosságban jelenlevő egyházvezetésnek felelősséget is kellene jelentenie: ezeket az egyházrészeket nekik kellene bemutatni a magyar társadalmi nyilvánosság számára): vagyis az a látszat, ami van, nem érvényes az egész egyházra. Másrészt pedig lehetne az egyház a maihoz képest sokkal aktívabb is: akár az 1989 előtti és az egyházat érintő ügyek feltárásában (most, sajnos nem az, inkább kullog az események nyomában): noha példájával adhatna is erkölcsi értelemben mintát az egész társadalom előtt álló megtisztuláshoz (ami éppenséggel tekinthető volna küldetése részének is); akár pedig olyan szükséges társadalmi tevékenységekkel, amelyeket szívesen látna a mai magyar társadalom az egyháztól (ilyen lehetne például az említett és egyébként folyó, de kevés nyilvánossághoz jutó karitatív tevékenység), amelyek más módon is mutathatnák az egyház jelenlétét a társadalomban, nem csak panaszkodóként vagy megbántottként.


De valóban nincs a történelmi egyházaknak pénze a rendszerváltás után felturbózott intézményrendszerük fenntartására.

Igen, de a kommunikációjukban szinte csak és kizárólag erre helyeződött a hangsúly, másra nem. Miközben 1989-előtt lényegileg az egyház volt az egyetlen olyan szervezet, amely nem a kor államilag is terjesztett ideológiáját jelenítette meg a társadalomban. Következésképpen nagyon sokan azt hitték, hihették, hogy oda kell menniük, ha valamiben nem látnak világosan. Ennek félreérthetetlen nyomai adatolhatók voltak, nem feltétlenül a hitéleti aktivitásban. A rendszerváltás után is sokan várták ugyanezt. Ezért olyan fájdalmas, hogy a nyilvánosságban többnyire a kárpótlás környéki problémákkal jelent meg; illetőleg gyakran olyan társadalomkép alapján voltak és vannak megszólalásai, amelyeket manapság nehéz adekvátnak tekinteni. Nagyon hosszan lehetne erről beszélni, a helyzetet megértő hangnemben is, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy a társadalom és csoportjai, illetőleg tagjai csak ritkán találkoznak az egyház azon arcával, amellyel bármit is tudnának kezdeni a maguk mindennapi és nem vallási életében.

Mindenestre - szerintem - pozitívan értékelendő az a társadalmi igény, amely például az elesettek megsegítését várja el az egyházaktól. Valódi keresztényi feladatvállalásra szólítanak fel. Keresztényibbre, mint amikor azt igénylik a hívek, hogy az egyház mondja meg melyik politikai pártra szavazzanak és keresztényibb ez, mint amikor az egyház nevében papok vagy éppen püspökök egyenként vagy kollektíven nyíltan vagy burkoltan arról beszélnek, hogy például a katolikusoknak kire is kellene szavazniuk és miféle politikai tömörülés(ek)re nem.


Igen ám, de ez egy olyan gondokozásra utal, amely az egyházak számára periférikus helyet képzelnek el a közéletben. A hajléktalanszállón és a faluvégi putriban ott lehet az egyház, de például a Rózsadombon és a Belvárosban; a felső- és középosztály életében nincs szükség a kereszténységre.

Látszólag igen, valójában éppen hogy nem. Minden jel arra utal, hogy az egyházak elvesztett tekintélyüket és társadalmi befolyásukat közvetlenül a politikai küzdőtéren nem tudják visszaszerezni (arról nem is szólva, hogy a politikai küzdőtér mindig megosztó, ami a csökkenő befolyást aligha erősíti). Nem is baj ez, hiszen a kereszténység nem politikai ideológia. A bizalmat, azt a reményt, hogy a keresztény életforma a társadalom valamennyi tagjának bármilyen élethelyzetben (a nyilvánosságban és a magánszférában egyaránt) adhat eligazítást problémái megoldásában csak a mindennapokban való szelíd, ámde hatékony jelenléten keresztül adhatja vissza. És most az egyházaknak hitéleti feladataik tejesítése mellett ez is feladatuk, ha csakugyan jelen akarnak lenni a társadalomban, mint ezt én szeretném.


Tehát Semjén Zsolt és társaik kárt okoznak a kereszténységnek a harcos politikai katolicizmusukkal?

Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű a dolog. Ma Európában a keresztény beállítottságú pártok jelenléte teljesen szokásos. A KDMP alapítása az első magyar polgári demokráciáig vezet vissza. Akkor a Barankovics István által alapított párt az európai modernizáció, és a szociális gondolkodás élvonalába tartozott. Mai megjelenési formájában - leszűkülve a harcos politikai katolicizmusra kérdéses, hogy mennyire tudja szolgálni a magyar demokrácia kibontakozását. A fenntartásomnak az az egyszerű oka, hogy a sajátos magyar társadalomtörténet folytán nagyon sok, másutt természetes tudás itt hiányzik (például a közélet és a pártpolitikai élet közti világos különbségtétel képessége), s ebből következően könnyű félrevezetni másokat és tévedésben tartanunk magunkat. Az országnak például ma elsősorban nem arra van szüksége, hogy legyen egy magát kereszténynek valló pártja, hanem, arra hogy jól működő demokráciája legyen. Ezzel nem azt mondom, hogy a keresztények vagy éppen a katolikusok vonuljanak vissza a templomokba, hanem csak azt hangoztatom, hogy a kereszténység nem politikai ideológia, hanem életforma. Vitatható éppenséggel, vajon a KDNP segíti-e a keresztény életforma kiteljesedését Magyarországon, miközben léte önmagában nem lehet ennek akadálya, nem is az; miként abban is biztos vagyok, hogy nemcsak a KDNP segíti az előbb említettek megvalósulását. Ez utóbbit el tudom képzelni a Fideszről, az MDF-ről, az MSZP-ről, sőt az SZDSZ-ről is. Józan ember olyat nem mond, hogy ezek a társadalmi szervezetek, mint a demokratikus berendezkedés politikai tényezői eleve nem segíthetik a keresztényeket. De azt mondom, hogy egy politikai párt célja nem azonos, nem is lehet azonos egy egyház céljaival; azzal az életformával még kevésbé, amelynek segítésére az adott egyház működik. Egy-egy részcél egybeesése viszont lehetséges, sőt meglepő volna, ha nem így volna.


Akkor hogyan politizáljanak az egyházak?

Tény, hogy közpolitikai értelemben az egyházak, mint a társadalmi nyilvánosság részei nem tudnak nem politizálni. Ezt a közpolitikát azonban világosan el kellene választani a pártpolitkától. Az egyházi politizálás, sajnos, eddig általában azt jelentette, hogy rejtetten vagy kevésbé rejtetten részt vettek a választási kampányban, majd az így biztosított politikai legitimációért cserébe előnyöket várnak (vártak) például az egyházi intézmények finanszírozásában vagy a vitás kérdések megoldásában. Az egyházak vezetőinek és a politikai elitnek fel kellene azonban már ismernie azt, hogy nem vezet jóra a "rövid pórázos" gondolkozás: a nekem tetsző felekezeteket támogatom, az ellenszenveseket visszafogom.

Az uralkodó nézet szerint a magyar államnak szektorsemlegesen kell foglakozni az egyházakkal. Ha közfeladatot vállalnak át, akkor az önkormányzatokkal és az alapítványokkal egyenlő elbírálás alá essenek, a hitélet kapcsán pedig az államnak semmilyen hatásköre nincs. Tehát az államnak mint a társadalom nevében eljáró intézményrendszernek valójában a szektorsemlegesség elve miatt voltaképpen nem lehet egyházpolitikája. De ha így, akkor mi a különbség egy civil szervezet és egy egyház között? Erre ez a ma uralkodó felfogás semmiféle választ nem ad. Az egyház funkciója viszont nem merül ki sajátos feladatok teljesítésében; a hitélet gondozásában és olyan közfeladatok átvállalásában, mint az oktatásban vagy a betegellátásban való részvétel. Az egyházaknak olyan társadalmat integráló feladatuk is van a modern korban (a társadalmi igazságosság szolgálatával, a gyűlölködéssel, a diszkriminációval szembeni fellépéssel és folytatható volna még; röviden: egy átfogó és konzisztens értékrend képviseletével), amely sajátos integrációt nem háríthatja át (szerintem, nem is tudja áthárítani) más társadalmi szervezetre.

És mit tesz ezek után a magyar állam annak érdekében, hogy az egyházak ezt az integrációs feladatot ellássák? Jószerivel semmit! Mert nagyot változott ugyan a világ 1989 óta, például nem üldözik az egyházakat, mint a Kádár-rendszerben, de ebben ki is merül minden. A mai állami viszonyulás lényege sem más, mint a korábbié volt, és ebben aztán nincs is pozitív helye az egyháznak Maga az integrációval kapcsolatos kérdés fel sincs vetve. Pedig itt kezdődne a valódi egyházpolitika: az integrációs feladat teljesítését illető kölcsönös egyetértésben és ennek előmozdításában.


A közelmúltban konferenciát szerveztek az "Igazságosabb és testvériesebb világot!" címet viselő, a Magyar Katolikus Püspöki Kar által kiadott körlevél tizedik évfordulója kapcsán. Képesek az ilyen jellegű egyházi dokumentumok hozzájárulni az előbb bemutatott visszás helyzet rendezéséhez?

Feltétlenül. A látszat ellenére a kereszténység mindig is kisebbségben volt a társadalomban. Az, ami ma Magyarországon történik - természetesen - nem keresztényi mentalitás alapján történik. Egy hívő ember azonban rá tud nézni a mai magyar társadalomra is keresztényként és keresheti tapasztalataira, mint kihívásokra a keresztény válaszokat. Mások mellett a Magyar Pax Romana éppen ezt teszi. Azt a kérdést feszegeti, hogy miként lehet a jelenben kereszténynek lenni. Hogyan adhatók a mai kihívásokra olyan keresztény tradíciók szerinti válaszok, amelyek hozzájárulhatnak a kihívások megválaszolásához? Az afféle egyházi megnyilatkozások, mint a 10 év előtti körlevél is volt, képesek lehetnek olyan intellektuális tartalmakat megjeleníteni, amelyek például a társadalmi értelemben vett tisztánlátást szolgálhatják.


Tíz éve részt vett a dokumentum fogalmazásában. Egy újabb körlevél mikor várható?

Ezt a Magyar Katolikus Egyház vezetőitől kellene megkérdezni. Tény, nagy szükség lenne arra, hogy a katolikus egyház rendszeresen elmondja a véleményét a magyar társdalomról, de ne valamilyen pártprogramra hajazó módon. Az efféle megnyilatkozásokból aztán a pártvezetők levonhatnák a maguk számára a megfelelő következtetést. Tíz évvel ezelőtt az "Igazságosabb és testvériesebb világot!" körlevélből kimutathatóan merített a Fidesz, az MDF és az MSZP is. Talán meglepő, de ezzel a megállapításommal nem pártatlanul mondtam valamit a kiegyensúlyozottság értelmében, hanem csak a helyükön kezeltem a dolgokat.



a lap tetejére