Szőnyeg alól a felszínre

Gagyi Ágnes interjúja Horányi Özsébbel

 

"Az erdélyi vagy egyáltalán a határon túli magyarság
és Trianon következménye egyáltalán nem ugyanaz a dolog."


Úgy tudom, hogy az utóbbi időben is többször kezdeményezted azt, hogy a határon túli magyarokról különböző fórumokon párbeszéd induljon. Miért tetted ezt? Miért gondolod, hogy ez fontos, vagy kinek fontos és miért?

Nagyon hosszú időn keresztül gyakorlatilag nem tudtam semmit a határon túli világokról. A hetvenes évek elején házasság révén lettek rokonaim Kolozsváron. S ennek következtében jó néhányszor megfordultam Erdélyben. De elég hamar kezdett átmenni ez a jövés-menés embermentés-jellegűvé: vittünk élelmiszert, vittünk könyvet, aztán már nem csak a rokonoknak, hanem másoknak is, főként erdélyi egyetemi, illetőleg közéleti személyiségeknek. De ez nem ment túl azon, amire most Te azt mondanád, hogy vagány. Az első valódi találkozásom azzal a problémával, amit talán Trianon következményének lehet mondani, Németh László erdélyi útinaplója volt.[1] Ebből értettem meg azt, hogy az erdélyi vagy egyáltalán a határon túli magyarság (ahogy ezt manapság Magyarországon mondják: elég szerencsétlenül, ha olyan alternatív ajánlatokkal vetjük össze, mint például a romániai magyar társadalom) és Trianon következménye egyáltalán nem ugyanaz a dolog. És nem is olyan, amiről nem lehet (pontosabban: nem szabad) nem tudni. Miközben az erdélyiek identitásában Trianon talán mégsem annyira meghatározó mint ezt Magyarországról gondolnánk. Mintha nem ebből vezetnék le, vagy éppen származtatnák identitásukat: valamiféle szakadásból, vagy „csonkulásból". Egyrészt az erdélyi magyar 60 éven át jószerével történelem nélkül élt (avagy legfeljebb a román történelmmel, amit az iskolában kapott, és amelyet így vagy úgy értelmezett), másrészt a nem hivatalos, titkosként kezelt és szóban terjedő történelem-mozaikok között legalább ugyanakkora súllyal szerepeltek azok például, amelyekben Erdély önálló fejedelemség volt, arról nem is beszélve, hogy - mintegy védekezésként - a diktatúrával szemben, a lokális történelemnek vagy éppenséggel anekdotikus formájú történeteknek a jelentősége is megnőhetett, amelyek túlmutathattak önmagukon, szimbolikussá válhattak - talán azért is volt akkora bizalom a rendszerváltoztatás idején az írókban, a költőkben, de általában a művészekben, mint közszereplőkben. Mi több, tudom, hogy hasonló nem hivatalos történelem-mozaikjaik, történeteik voltak a szászoknak, a zsidóknak, sőt a románoknak is. De - mondom - minderről korábban nem tudtam semmit.

A másik szálát az érdeklődésemnek - és ebből sem szeretnék titkot csinálni -, az adja, amit keresztény felelősségnek, vagy éppen szolidaritásnak szoktak mondani. Azt gondolom, hogy mindenkinek van felelőssége: a maga státusa szerint figyelni a többiekre. Főképp olyan ügyekben és pillanatokban, amikor mások nehezebben tudnak saját maguért bármit is tenni.

Ennek a figyelemnek, persze, sok formája van (vagy éppen lehet): szerintem másként kell figyelni a rokonra (mint a nem rokonra), a barátra (mint a nem barátra), másként háziasszonyként (mint nem háziasszonyként), másként értelmiségiként (mint nem értelmiségiként), másként politikusként (mint nem politikusként) és ezeknek a különbségeknek különböző típusú és főként különböző értékű (vagy éppen értelmű) cselekvésekben kell megmutatkozniuk. Ha élelmiszert vittem, akkor lehet, hogy rokonként vagy éppen háziasszonyként megtettem a magamét, de értelmiségi voltommal összefüggő sajátos felelősségem (ha értelmiségi vagyok) ekkor még nem mutatkozott meg.

Az első komolyabb vállalkozás az volt, amikor még Pécsről egyetemi hallgatókat terepgyakorlat címén vittem Erdélybe, hogy kolozsvári értelmiségiekkel találkozzanak, Cs. Gyimesi Évával, Egyed Ákossal és Péterrel, Balla Zsófiával és másokkal. Ez még a '80-as évek elején-közepén volt, valamiféle repülő egyetemet csináltunk, csak nem a tanárok 'repültek', hanem a diákok. Én inkább mosolyogni valónak tartottam azokat a konspirációkat, amiket lebonyolítottunk - esetenként erdőben, meg ehhez hasonló helyeken találkoztunk, nem egyszerre érkeztünk, hanem szétszóródva és így tovább. Vannak az embernek olvasmány- meg filmélményei arról, hogyan kell konspirálni: ezeket hasznosítottuk. Valójában és főként nem nekünk volt félnivalónk, hanem azoknak, akikhez mentünk. De amikor már ott voltunk, egyszerre csak megnyílt számunkra egy világ, amelyről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy jó, sok esetben intellektuálisan sem; miközben megjelentek ebben a világban olyan mondatok és olyan egybefüggő gondolatsorok, amelyek a világ bármelyik pontján megállták volna a helyüket. Úgy vettem észre, hogy sok pécsi diáknak maradandó tapasztalatot jelentettek ezek az órák, ezek a mondatok. És azt se felejtsük el, hogy mit jelentett (jelenthetett: sohase mertem megkérdezni tőlük, mit jelentett valójában nekik) az a megnyilatkozási lehetőség, amit mi jelentettünk erdélyi barátainknak az ott tartózkodásunkkal. Ne túlozzuk el a dolgot, de arról se feledkezzünk meg, hogy azokban az években boldognak kellett tudnia magát annak, akinek módja volt írni egy rövid bevezetőt vagy utószót a Kriterion Kiadónak, mondjuk, egy Newton-válogatásához: oly ritkán adódott ennél többre lehetőség.


És később? Milyen más akciók voltak?

Különfélék. Például egyetemi együttműködés a csíkszeredai Kommunikációs Antropológia Munkacsoporttal - amely 1995-től KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központ néven fut -, mindenek előtt Bíró A. Zoltánnal, Gagyi Józseffel, édesapáddal, Bodó Juliannával és másokkal; ennek egyik eredményéért csak fel kell ütni a Janus VIII. számát 1995-ben; vagy a Magyar Pax Romana elnökeként volt törekvéseim a határon túli - köztük a romániai - magyar Pax Romana szervezetekkel való viszony átalakítására), de sose gondoltam, hogy az efféle dolgokat életprogram-szerűen kell csinálnom. Utóbb azonban már nem hárítottam el semmit, ami adódott. Ilyen volt például most legutóbb, 2006. májusban a Tízéves a Szociális Körlevél konferencia, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által 1995-ben kiadott, Igazságosabb és testvériesebb világot! című dokumentum tíz éves évfordulójára szerveztünk a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Ebben a dokumentumban - ami pásztorlevélként jelent meg öt évvel a rendszerváltoztatás után - a magyar társadalomra, fejlődési trendekre, és nem egyszerűen napi tapasztalatokra reflektált mintegy húszfőnyi társadalomkutatókból, teológusokból álló és Gyulay Endre szeged-csanádi püspök vezette csapat. Ezt a dokumentumot fogadta el annak idején sajátjaként a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. A dokumentum most is könnyen hozzáférhető a www.katolikus.hu oldalon. Már megírásának idején felvetődött az, hogy a határon túli magyarságról is szót kellene ejteni benne. Ez végül is nem történt meg (bár én sokszor eltűnődtem azon, mi volna ma másként, ha a Magyar Katolikus Egyház nagyobb szerepet vállal, egyáltalán vállal szerepet, az identitás-diskurzus alakításában), de most, amikor tíz évvel később ünnepeltük magunkat, immáron a világ legtermészetesebb módján adódott, hogy legyen a határon túli magyarokkal kapcsolatos előadás is.

Maga a konferencia két részből állt, az első rész egy rátekintés volt a tíz éves körlevélre: milyennek látszik ez a dokumentum ma, hogy amit akkor leírtak, leírtunk, bevált-e, mi és hogyan igazolódott vissza a tíz év előtti meglátásokból. A másik rész pedig arról szólt, hogy ha ma íródna egy ilyen körlevél, amelyben tehát a Magyar Katolikus Egyház álláspontokat fejt ki a mai magyar (illetőleg magyaarországi) társadalommal kapcsolatban, akkor ennek mi lehetne a tematikája és mi a tartalma. Természetesen egy konferencia nem alkalmas a kimerítő és mindenre kiterjedő bemutatásra vagy éppen összegezésre, de tematizálásra igen. Tehát megkérdeztünk embereket - akiknek a konfesszionális hovatartozását másodlagosnak tekintettük, ezzel szemben fontosnak gondoltuk, hogy a maga szakmájában komoly ember legyen -, hogy ő, a saját szempontjából, ha tanácsot kérnének tőle, mit ajánlana. S így került bele Bárdi Nándornak, a budapesti Teleki Intézet munkatársának előadása (akit éppen Te javasoltál előadónak), ami abból a szempontból volt nagyon inspiratív, hogy sikerült plauzibilissé tennie azt, hogy erről a határon túli magyarok kérdéséről hány különböző módon lehet (következésképp: kellene is) gondolkozni (túl az identitás, illetőleg autenticitás diskurzusokon), és hogy ezeknek a különböző gondolkodásmódoknak adott esetben mi a viszonyuk egymáshoz, mik a következményeik, vagy mik nem következményeik. Nekem azért tetszett nagyon Bárdi Nándor előadása, mert azt erősítette - az én olvasatomban -, hogy egy olyan értékközvetítésre, jó esetben mintaadásra hivatott szervezet, mint a Katolikus Egyház manapság nem is nagyon tud(hat) mást csinálni, mint hogy elgondolkoztatja a társadalmat arról, hogy egy széles kereten belül, nevezzük ezt keresztény mentalitásnak, hogyan lehet még gondolkozni valamiről, vagy miért nem érdemes beleragadni egyfajta gondolkodásmódba. Annak a beszédmódnak ugyanis, ami korábban jellemezte ezt a önmagára népegyházként gondoló Katolikus Egyházat (amely igazság deklaráló volt, ellenmondást nem tűrő a tekintetben, hogy mi a norma), mára elfogyott a legitimációja. Minthogy az a világ, amelyben lehetett kvázi külső presszióval élni (tartok a plébános úrtól...), főleg városi környezetben, de talán Magyarországon általában is - lehet azt mondani -, javarészt elmúlt. Hogy ez jó vagy rossz, azon persze lehet gondolkozni; én, személyesen azt gondolom, hogy jó. Ami nem jelenti azt - természetesen -, hogy ne lennének olyan tagjai a társadalomnak, elsősorban a keresztény konfessziót vallók között (akik - ráadásul - igen sokfélék demográfiai értelemben): számukra az egyházi megnyilatkozások feltétlen iránymutatást jelentenek manapság is; olyan iránymutatást, amelyet a tényleges élethelyzet sajátosságainak figyelembevétele nélkül is meg kell valósítani.

Van - késégkívül - egynéhány olyan dolog, amiben manapság is lehet legitim az egyház normatív beszédmódja, például a keretek kijelölésében vagy Erdélyben a magyarsághoz való viszonyt illetően, noha ennek - természetesen - nincs semmi biblikus alapja. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne lehetne ez ügyben is keresztényi álláspontot képviselni. Éppen hogy lehet (mondjuk a liturgia nyelvén: elgondolkoztató példáját láttam ennek a horvátországi Porečben - noha szinte biztos, hogy Romániában nem valami efféle volna a jó megoldás -, ahol a horvátul miséző celebráns időről-időre olaszra váltott és ugyanez történt az olasz nyelvű miséken is), sőt - sajnos - lehet olyan, esetenként kereszténynek nevezett álláspontokat is képviselni, amelyek borzasztóak, például mert nem szolgálják az érintettek javát sem materiális, sem pedig spirituális értelemben (ez utóbbinak 'szép' példája az a tény, hogy a romániai román Pax Romana szervezet és a romániai magyar Pax Romana szervezett között nincs semmi intézményesített kapcsolat, pedig ez volna a természetes a nemzetközi Pax Romana mozgalom mentalitása szerint). És így tovább.


Ez mit jelent konkrétabban a „határon túli magyarokra" nézve?

Igaz, ennek a sokféleképpen látásnak a szüksége egyáltalán nem csak teoretikus kérdés. Noha az is. Hiánya akár húsbavágó is lehet a mindennapjainkban. A különböző migrációval kapcsolatos ügyekben például a magyarországi törvények szerint meglehetősen sok közösségi (állami) gondoskodás van, mindazonáltal igen furcsa, hogy egy olyan népcsoportnál, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mint ami a magyar államnyelv, ezek a gondoskodások nem vagy egészen másként működnek. Mert abban az értelemben, ahogy - mondjuk - egy Ghánából idekeveredett ember menekült, egy Erdélyből idekeveredett ember nem menekült. Ez társadalomtörténeti és más okokból nagyon helyénvaló, hogy így van. Csakhogy az én olvasatomban ez nem valami pozitív dolognak a megnevezése, éppen hogy negatívé. Például gyakran megaláztatások martalékává válik Magyarországon egy román útlevéllel utazó magyar (egyszerűen vérlázító), mindössze azért, mert nem tudja mindazt, amit egy átlag magyarországi magyar tud azon egyszerű oknál fogva, hogy Magyarországon szocializálódott. Nem elég Trianon hosszú távú szocializációs következményeit hordoznia egy határon túli magyarnak, de amikor ezzel a máshonnan való felkészültségével megjelenik egy magyarországi hivatalban, ahol ezt a másságot egy pillanat alatt észreveszik, akkor ennek bizony negatív következményei vannak a magyarországi határon túli magyar számára.

A ghánai migráns esetében talán azért mennek simábban az ügyek, mert egy pontosan körülhatárolt kategorizálásról van szó (amely nemcsak jogit jelent, hanem azon túlmenően demográfiait, vagy akár kulturálisat is). Egy magyarországi határon túli magyar esetében azok a kategorizálások, amelyek alapján kezelni lehet az ő ügyeit, jóval homályosabbak, és persze kiszolgáltatottabbak a mindenkori politikának. A magyar hivatalnok aligha irtózhat jobban valamitől, mint homályos és változó tartalmú kategóriáktól. Ami pedig a határon túli magyar ügyfelet illeti, alighanem anyaországi hivatalként képzeli/képzelné az ügyeivel foglalkozó hivatalt, sőt azt mondanánk, hogy eleinte az lehet az elvárása, hogy az ügyei természetesen alakuljanak (szemben a ghánai migránssal, akiről azt gondolhatjuk, hogy ügyei nem természetesek: minthogy menekült). Sőt, talán azt is gondolja eleinte a magyarországi határon túli magyar, hogy ügyeinek természetesebbeknek kell lenniük, mint például Romániában, ahol, igaz, hogy nagyon jól feltalálhatja magát eredeti romániai szocializációja okán, de ez a fordító találékonysága - fordításon itt nem csak a nyelvit értve, de a kulturálisat, vagy a viselkedés minták, illetőleg a szerepek közöttit is. Amúgy meg gyakran éppen ugyanazon típusú megaláztatások elől menekül onnan: amit azért kell elszenvednie, mert magyarként szocializálódott. A magyarországi határon túli magyar a magyarországi hivatalban vélhetően kognitív disszonanciát él át: vajon magyarként viselkedjen-e vagy pedig fordítóként. Lehet ugyan döntenie arról, hogy melyik forma a testhezállóbb, hasznosabb, vagy lehet maradni ezzel a disszonanciával is. A végeredmény az, hogy a magyarországi határon túli magyar ügyfél nem tudja értelmezni az anyaország jelentését, legalábbis a hivatali színtéren. Persze mindez nem zárja ki, hogy ezen első tapasztalatokon okulva mindent átértelmezzen - de ez már lényegesen bonyolultabb konstrukció lesz.

De semmivel sem jobb a helyzet a határon túl élő határon túli magyarokkal sem. A magyarországi politika irányukban az alávetettséget tartósítja amikor felülről szervezett korporatív intézmények támogatása történik gyakran infantilizáló, szimbolikusan politizáló keretben az esélyegyenlőség elősegítésén, a szubszidiaritás előmozdításán, az önálló boldogulás képességének javításán való iparkodás helyett.

Szóval döbbenetes. Kulturális, illetőleg kultúraközi kérdésnek látom azt, hogy azok a magyar népcsoportok, amelyek nem jószántukból vannak tatósan a magyar állam határán kívül, amikor nagy nehezen a magyar állam határain belülre kerülnek, mennyi de facto (azaz nem de jure) megaláztatásnak vannak kitéve a törvényes keretek között működő magyar közigazgatásban. Hiába minden kulturális azonosság, a legkisebb eltérés sincs tolerálva, a legkisebb eltérés is leminősülést, degradálódást eredményez vagy a jóléti xenofóbia vagy a rasszista xenofóbia nyelvén. Ha nem volna túl erős, még azt is mondanám, hogy intézményes kultúr-vakságról van szó.[2]

S hogy ne ragadjunk le a határon túliak kifejezéssel tematizált kérdésénél, hogy inkább lehessen a szükségesnek vélt mentalitást érzékeltetnem: a konferencián megszólalt Tölgyesi Péterre, a rendszerváltoztatás egyik emblematikus emberére hivatkozom, aki azt mondta, hogy ha az egyház ma kiadna egy ilyen körlevelet, mint tíz éve, akkor azt remélné, hogy ez a körlevél elmagyarázná a magyarországi embereknek, hogy nagyon fontos a jogállamiság és nagyon fontos a demokrácia, de azért nem minden problémára a demokrácia a megoldás. Vagyis hogy Magyarországon a demokrácia igénylését olyan vágyak is tolják előre, amikhez a demokráciának a világon semmi köze nincs, s ennek következtében nem is tudja megoldani. Nos - mások mellett -, ilyen, és ehhez hasonló mondatokra való figyelem felhívásban látom manapság az egyházak szerepét egy egyébként nem keresztény társadalomban. Azt gondolom tehát, hogy manapság a lehetőségkereső beszédmód az igazán fontos - keresztény elkötelezettségűek számára is.


A magyar-magyar viszonyok szempontjából, ahogy szokták nevezni, mit jelenthet az, hogy vannak fórumok, vannak helyek, ahol meg van csinálva, hogy erről legyen szó? Például idén a Sólyom László kezdeményezte konferencia-sorozat, az mit tud csinálni, mire lehet jó? Már úgy értve, hogy eleve egy olyan helyzetbe tenyerel bele, amelyben ezek a strukturális viszonyok már rég ki vannak alakulva, nem egy tiszta, új helyzet van. Parászka Boróka azt írta erről egy Magyar Narancsban megjelent cikkében, hogy itt nem ismerkedésről van szó, hanem rég kiüresedett, kiismert, megromlott és veszélyes viszonyokról. Gondolom, ő leginkább arra gondol itt, hogy a magyarországi belpolitika hogyan használja a határon túli magyarokat. De van ennek több rétege...

Távolabbról kezdem, ha lehet. Szisztematikus dologról van szó, tehát nem arról, hogy X.Y. hivatali előadó egy cseppet inadekvát a székében és más biztosan jobb volna. Nem, hanem a helyzet ilyen, hogy javarészt csak inadekvát válaszok tudnak megjelenni, mert strukturális hibákról van szó. S ennek semmi köze nincs a Trianonból vagy a kultúraköziségből adódó intézményi kultúr-vaksághoz, ennek a tuloksághoz van köze, amely nem személyes, sokkal inkább az intézménybe bennragadt tulokság, és jó példája ennek az a tapasztalat, amelyet néhány éve még a legtöbb erdélyi megszerzett, amikor csodálkozva kérdezték meg tőle, hogy honnan tud ilyen jól magyarul.

Abból adódik ez, hogy a kulturális különbségeknek (semelyiknek sem) a kezelésére az intézmény nincs felkészítve, nincs mód észrevennie. S a miértnek ezer oka van, amely főként a '89 előtti időkben keresendő. A hivatalos diskurzusok annak idején kerülték a határon túli témát. Nyilván, hogy nem(csak) Trianon miatt, hanem az a politikai helyzet is meghatározta, ami egyrészt a Szovjetunióval, másrészt Romániával, illetőleg mindkettővel (mint a szocialista nemzetközi helyzettel) kapcsolatos a határon túli magyarok ügyében. Egészen odáig, hogy az olyan megmondóembereknél sem jelent meg ez a téma, mint például Hofi, akit - tudomásom szerint - Erdély-szerte hallgattak. A hétköznapok szintjén az emberek nagy része Magyarországon elfogadta a szocialista élethelyzetben való érdekérvényesítés módjait, boldogulásának technikáit és ennek része volt az is, hogy a határon túli téma tabu volt. Erdélyben viszont ez az elfogadás és a vele együtt igényelt azonosulás nem volt teljesen érthető, ott ugyanis, a Ceusescu-diktatúrában, a saját-élethelyzettel való azonosulás (mint identitásképző) nem volt jellemző (és nemcsak a romániai kissebbségek esetében, de általában sem): élesen elvált a nyilvános élet és a magánélet, a hatalom csak a játékszabályok betartását várta el, magával a helyzettel való azonosulást már nem.

Ez a tabu (a saját-élethelyzettel való azonosulás részeként) és a társadalmi méretű atomizálódás (mint gondolkodási és viselkedésminta intézményesült) a jelek szerint fennmaradt a rendszerváltozás után is. Még a rájuk vonatkozó reflektálások ellenére sem (és talán ilyen reflexió volt a december ötödikei népszavazás is, amellyel kapcsolatos reflexiók nagyon gyorsan elapadtak[3]). A magyarországi intézmények pedig ezeknek a viselkedésmintáknak azt a kontextusát adják, amelyben újratermelődnek. A tabut nem lehet azáltal megtörni, hogy megjelenítjük a tárgyát (ebben csak néhány pszichológus hisz), az atomizáltságot sem lehet megszüntetni csak azáltal, hogy diagnosztizáljuk valamiféle diskurzus keretében. Az intézmények nem esnek szét leleplezésükkor.

Én, személyesen, egyébként egy egészen más terepen értettem meg, ha lehet mondani, még érzékenyebb terepen, a magyarországi romákén, hogy mi az a szerkezet, ami miatt nem lehet az ilyen dolgok mellett elmenni, mint a határon túli magyaroké, és nem lehet azt hinni, hogy csak a véletlen szülötte esetekről van szó. Ma Magyarországon nem comme-il-faut cigányellenesnek lenni. Nyilvános beszédben azt mondani, hogy genetikus okokból olyan a roma lakosság, mint amilyen (mondjuk, lusták): ehhez már nagyon vastag bőr kell a képen. De amikor apuka a kislányával megy kézen fogva az általános iskola első osztályba, és a tanító néni eligazítja a dolgot: Bea, te üljél oda az Ibolya mellé; akkor apuka: na nem, az én Beácskám ne üljön a kis purdé mellé. Szóval nagyon gyakran azt látjuk, hogy ugyanaz másként jelenik meg a nyilvános reprezentációban és másként a mindennapi életben. Meg azt, hogy nagyon ritka a differenciált látásmód a szélsőségekre hajló leegyszerűsítő nézetek jelenlétével ellentétben (például aligha lehet jobb úton járni, mint amit az integrált oktatás keretében az előítélet-oldó tréningek nyújtanak - azzal együtt, hogy ha az alsófokú oktatás nem anyanyelven folyik annak komoly mentálhigénés, esetenként pszichiátriai következménye lehet -: erről nem csak roma-magyar vontkozásban, de eredetileg szlovák-magyar vonatkozásba is vannak tapasztalatok;[4] miközben az integrált oktatásnak számtalan a résztvevők kultúrájából eredeztethető buktatója lehet: ahogyan akár négy-öt roma gyerek képes uralni osztálynyi nem-romát; ahogyan - ellenkezőleg - négy-öt magyar gyerek az ukrán iskolában szinte biztosan perifériára szorul). El lehetne mindezt mondani tudóskodó stílusban is (a társadalmi távolság fogalmaiban), de nem hiszem, hogy ez a lényeg.

Persze ne feledkezzünk meg arról, hogy két dologról is szó van a határon túliakkal kapcsolatban: a Magyarországon élő határon túli magyarokról és a határon túl élő határon túli magyarokról egyaránt. Már csak azért is szükséges szóbahozni ezt, mert a határon túli magyar és a roma két esettípusának összehasonlítása a különbségekre is rávilágít. A romák esetében a háttérben azok az elvárások vannak, amelyek Magyarországon általában a kulturális és ezen belül főként életmódbeli homogenizációval kapcsolatosak, és az ennek való megfelelés vagy nem megfelelés értékeléséről (amelyek egy része talán úgy lett kitalálva, hogy teljesíthetetlen legyen, mert például előítéletek vannak mögöttük). A Magyarországon élő határon túli magyarok esetében pedig magáról a taburól vagy ennek valamilyen aktualizálódott formájáról van szó (talán még előítélet sem nagyon van, mert a tabu történetileg kialakult mechanizmusa miatt előítéleti mankókra sincs szükség) és némaságban nyilvánul meg. A probléma maga nem merül ki az integráció/asszimiláció sikerességében vagy sikertelenségében. A probléma ugyanis megmarad, mert nemcsak a bevándoroltak jelentik a problémát, hanem a potenciális bevándorlók is (hallhattunk is az elmúlt években Magyarországon olyan kormányzati szándékokat megalapozni vélő érveléseket, amelyek éppen a potenciális bevándorlás volumenével voltak kapcsolatban és 23 millióban jelölték meg a potenciális volument).

Amire most a figyelmet irányítani akarom az a roma és a magyarországi határon túli esettípusok szerkezeteinek azonossága: nem jogi kérdésről van szó, nem is egyszerűen ízlésbeliről, hanem - bármilyen szomorú is -, egy nagyon mélyen és régóta velünk élő kulturális szerkezetről. A kulturális szerkezet beágyazottságának mélységet illetően: ne felejtsük például ki 1848-49 fényes történetéből a magyarok részéről a románokat sújtó pogromokat. A szerkezet erejét pedig mérhetjük azon is, hogy felismerjük: a roma és a magyarországi határon túli magyarok esettípusai mellett van még egy sokkal régebbi, de mégis elő esettípus is: a falusi és a városi ember között tátongó kulturális szakadék. A városi hivatalban ügyeit intéző falusi asszony, falusi gyerek a városi iskolában - noha pesti ember már nem igazán találkozik ilyennel, de mégiscsak a vidéki Magyarország még mindig létező esetei ezek (nagyon messze vezetne ezt a szerkezetet a mai magyarországi és az erdélyi városi kultúrák különbségeire vetítve értelmezni, pedig megérné).

Mindegy, hogy Magyarországon kívül vagy belül jön létre ez a bizonyos szerkezet (az észrevehetően másfajta felkészültségek negatív következményekkel járnak). A sorozatos megaláztatás sértődöttséget, vált ki az érintettekben, akik alcsonyabb rendűnek érzékelik önmagukat, ami - végül is - beleivódik a személyiségükbe és mérgezi a társadalom egészét is.


Itt lehet a trianoni sértettség szindróma egyik gyökere is.

Igen, s amit ma csinálni lehet, az mindössze annyi, hogy minél több efféle szőnyeg alá söpört dolgot felszínre hoznunk. Az utóbbi évtizedek magyar történelméből is az látszik, hogy ezek a szőnyeg alatt maradt dolgok állandóan mérgezik a közéletet vagy éppen a belpolitikát, adott esetben még a nemzetközi politikát is. Ez a történetet kellene végre megtörni!


Furcsa, hogy csak kultúráról beszélsz: a politika, vagy a gazdasági struktúrák működését hogyan látod ebben a dologban?

Biztos, hogy a kultúrával összefüggő kérdésekről van szó, noha ezek a kulturális szerkezetek, amelyekről beszélek, nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett kultúrához tartozó tematikájúak: nem csak nemzeti (vagy nemzetiségi) kérdésekről lehet így gondolkoznunk vagy - mondjuk - a vallással (vallásokkal) kapcsolatos kérdésekről; de például a gazdaság ügyeiről is. Például a migrációnak az a kérdése, hogy a vendégmunkás milyen munkát kap (ez a magyarországi fekete vagy csak szürke gazdaság kifehérítésének újabb deklarációival párhuzamosan éppen most tematizálódik a közéletben), vagy hogy kinek milyen politikai érdeke terjeszkedni a határon túli magyarok irányába: ezek is kulturális kérdések. Azok a mechanizmusok, amelyek a gazdaságban működnek, olyan szociális konstitúciónak az eredményei, aminek - természetesen - része az adott régió kultúrája. Sok közgazdász szereti a gazdaságot úgy bemutatni, hogy a gazdaság a társadalom teljesen önálló alrendszere; de éppen abból, hogy miként törekszik egy magyar vállalkozó Erdélyben teret nyerni, az is látszik, hogy ennek ellenére mennyire kőkeményen kulturális kérdések is vannak itt. Persze hogy ha nincs pőre - monetáris értelemben vett - gazdasági érdek mögötte, akkor másképp működik a dolog, de bizony maguk ezek a pőre, monetáris gazdasági érdekek is nagyon különböző módokon tudnak megvalósulni, és ezek a lehetséges különbségek a szó szokásos értelmében kulturális kötöttségeik különbségeiben ragadhatók meg.

De még tovább mehetünk, s ehhez már ki sem kell lépni az országhatárok mögül. Csaba László közgazdász professzor szerint (az említett konferencián elhangzott előadásában) nem a vállalkozó és a nem vállalkozó, vagy a gazdaság és a nem-gazdaság között van a törésvonal, hanem a közigazgatás értelmében vett nyilvános szféra és a magánszféra között, amiben természetesen a magángazdaság is benne van. Ott, ahol a magánszféra a maga szokásai és természete szerint tud érvényesülni, nincs túl sok baj: működnek a szabályozó mechanizmusok. Ahol valóban rémes dolgok történnek, ahol kulturálisan is elfogadhatatlan eseményekkel szembesülhetünk Magyarországon, például különböző típusú korrupciókkal, alacsony hatékonyságokkal és másokkal, az mind a közszféra, ahol ilyesfajta korrigáló, az egészségesség (vagy éppen a normalitás) irányába ható visszacsatolási mechanizmusok nem működnek. Ebből, nehogy félreértés legyen, nem valamiféle neoliberális álláspontot szeretnék következtetésként kihozni, talán éppen fordítva áll dolog: azt hangsúlyozom, hogy az efféle esetekben ténylegesen megmutatkozó kultúrát (értékorientációt), pontosabban: a különböző kultúrák jelenlétét, sem lehet figyelmen kívül hagyni (például azt, hogy a magyarországi mentalitás már tud a korrupcióról, míg ugyanezt a társadalmi szerkezetet Romániában sokan a közigazgatás és a magánszféra közötti használható vagy éppen hasznos visszacsatolásként látják és semmi kivetnivalót nem találnak benne; ha az EU-konformitás jegyében mégis, akkor az többnyire a versenytárs leküzdésének eszközeként jelenik meg). Inkább erre a kulturális beágyazottságra következtetek, semmint arra, hogy gyeplőt a lovak közé. És ebből meg arra, hogy ez a kettősség ugyanabban a témában (de akár többszörösség is lehet ez) esetenként pontosan ugyanazt a mechanizmust hozza létre és működteti, mint ami például a nemzetiségi kérdésben is megmutatkozik.

Viszonylag új felismerés ugyanis, hogy ugyanazon társadalmon belül a kultúrák sokféleségét nem kakofóniaként, hanem a társadalom működésének természetes módjaként helyes értékelni. És még nincs elég sok tapasztalat arra nézve, hogy az adott társadalmat (akár a saját társadalmunkat) miként működtetik ezek a - sokszor így nevezik - szubkultúrák, vagy másként fogalmazva, a szubkultúrák sokfélesége miként szolgálja a társadalmi integrációt. Vagy nem szolgálja. Sőt, netán erről az integrációról is már csak másként lehet gondolkodni (az erdélyi társadalomban még inkább, hiszen az integrációnak nem csak magyar szubkultúrák által, de román szubkultúrák jelenlétében és bevonódásával kell vagy lehet csak megtörténnie)?


Kérdezni akartam, mit jelenthet szerinted ma a nemzet mint a határon túli kérdés kontextusa, ha a világban folyó változások felől nézünk rá...

Nyilván nem ez az alkalom arra, hogy ezeket a kérdéseket analitikus módon megvitassuk. De az az intellektuális horizont, amely meghatározza, hogyan tekintünk rá a körülöttünk levő és szociálisan konstruált világra, újabban egészen másnak látszik, mint nem sokkal ezelőtt. Eszerint az egyetlen kultúra helyett olyan kultúrák sokaságáról van szó, amelyek egyidejűleg működnek ugyanazon a színtéren, mint amelyen a korábbi egyetlen (vagy egyetlennek, homogénnek vélt) kultúra; sőt ezek egymással nem csak kooperatív, de kompetitív viszonyban is állhatnak. És fordítva, természetesnek kell tartanunk, hogy ugyanaz az ember különböző (szub)kultúráknak is lehet részese, s hogy mikor mi szerint cselekszik vagy beszél az javarészt a cselekvésének vagy kommunikációjának színterétől függ. Előfordulhat az is, hogy egy adott (szub)kultúra működik egy bizonyos összefüggésben, míg ennek következményei egy másik ugyancsak érvényesnek tekinthető kulturális rátekintésben rossznak, sikertelennek, nem-megoldásnak mutatkoznak. Ilyennek gondolom például Beácska és Ibolya esetét és azokat az eseteket is, amelyek a határon túli magyarok magyarországi ügyintézéseit jelentik. Mások mellett.

Ezek a tapasztalatok nem tűrik a tétlenséget. Egy Magyarországon rezidens román útlevéllel utazó magyar megaláztatása most kíván feloldást, nem a bizonytalan jövőben. Ibolya most él és nem abban a kívánt jövőben, amelyben nem lesz diszkrimináció a mindennapokban sem.

Persze napokban mérhető megoldás tényleg nincs, viszont az a köztársasági elnök által kezdeményezett konfrencia-sorozat, amire céloztál, jó alkalmat ad a gondolkozásra a továbblépés módjainak keresésében.

A Sólyom László kezdeményezte első konferencia a határon túli magyarokról szólt. Szerintem, jó gondolat volt. Minthogy még ma is vannak Magyarországon olyan gondolkodó elmék, akiknek ha azt mondja valaki, hogy a nemzetben gondolkodás nem primer követelmény, akkor átkokat szórnak... És ennek az ellenkezője is megtalálható: számtalan olyan magyar ember van Magyarországon, aki szerint a világon semmi valódi jelentősége nincs annak, hogy valaki éppen magyar-e vagy sem. Mindezek mérsékelt és szélsőséges formákban egyaránt jelen vannak a mai magyar társadalomban. Szándékosan nem arról beszélek, hogy a jobb oldalon vannak-e vagy a bal oldalon, egyszerűen csak a szélsőséges emberről, akinek vérben forog a szeme, ha a téma szóba kerül. Egy efféle konferencia jó alkalom lehet arra, hogy feltérképezze, hozzájáruljon a feltérképezéshez: miféle diskurzusok is léteznek manapság a magyarsággal összefüggésben. Erről ugyanis ténylegesen elég keveset lehet tudni.

Én éppen Tőled meg Milován Andreától (Nagyszöllősről, Kárpátalja) és Szabó Leventétől (Marosvásárhelyről)[5] tanulom (folyamatos jelen idő) azt, hogy a magyarként éljük az életünket mondatban nem csak a magyaron lehet hangsúly (hasonlóan a magyar nyelv, vagy a magyar kultúra, vagy a magyarként éljük kifejezésekben), de például az éljükön is van (vagy inkább lehet) hangsúly. Vagyis azon, hogy jól élünk-e, van-e kedvünk élni, tudjuk-e azt tenni, amit akarunk és így tovább. És lehet a hangsúly az egész magyarként éljükön is: a vita meg azon van, hogy hol van legitim módon a hangsúly: az egészen-e, lehet-e ezen egyáltalán, netán csak az éljükön lehet-e és így tovább. A három lehetséges eset[6]:

amikor a magyarként szón van a hangsúly: „Éljük jókedvvel vagy nem jókedvvel (nehezen, akárhogy) az életünket, de mindenképpen magyarként."

amikor az éljükön van a hangsúly: „Magyarként vagy nem magyarként (bármiként), de mindenképpen jól, kedvvel, szabadon éljük az életünket." és

amikor az egész magyarként éljük kifejezésen van a hangsúly: „Magyarként és jókedvvel éljük az életünket."

Csakhogy ennek a vitának a lehetősége már önmagában azt az illúziót kelti, mintha tőlünk függne, hogy a három lehetséges eset közül, életstratégiaként, melyiket válasszuk. Noha sok esetben a felkészültségek/színterek eleve meghatározzák, hogy hol lehet a hangsúly, nem hagyva számunkra választási lehetőséget: felkészültségeink okán nem magyarként élni nem tudunk, az aktuális színtér pedig esetleg olyan, hogy nem engedi, hogy magyarként jókedvvel élhessük az életünket. És így tovább.

Részleteiben nyilván nem tudunk belemenni, de két megjegyzés azért tehető: (a) a magyarként közös műveltséget, történeti és mentalitásbeli azonosságokat jelent, amelyek éppen attól magyarok, hogy ezek a tudások közösek azokkal, akik magukat magyaroknak tartják. Ez azonban nem mond semmit arról, hogy ennek a közös tudáskészletnek mely része hol mindenütt (más nemzetek tudásaiban) található meg még, vagy hol nem; de ez a közös tudáskészlet nekünk segítségünkre van (de legalábbis lehet) abban, hogy valamit közösen jobban csináljunk, mint nem közösen. Nem mindent és nem mindenkor, de a lehetőség benne van. Nem hiszem, hogy ebben a felfogásban bárki valami rosszat láthat azon kívül, ha valaki ebben rosszat akar látni (akár szándékosan, akár a nélkül). Normálisan nem kellene. Sőt, ha ezzel a közös tudással vagy erre hivatkozva a magyarok egy másik csoport (nemzet) ellen irányulnának, akkor sem a magyarkénttel volna a baj, hanem csak azzal, hogy ezt a közös tudást mire használjuk vagy használják azok, akik; (b) voltaképpen nem az az alapkérdés, hogy magyarként jól élek-e, vagy sem. Hogy magyarként a gyerekemnek tudok-e biztosítani valami olyat, ami nekem nem volt meg, és így tovább; hanem inkább az, hogy tudunk-e jól élni; tudunk-e a gyermekeinknek olyat biztosítani, ami nekünk nem volt meg és így tovább. Mindezzel együtt élhetek olyan környezetben Magyarországon kívül (de akár belül is), ami az én emberi előmenetelemet azon az alapon korlátozza, hogy magyar vagyok (vagy hogy van valamilyen más csoportidentitásom) és élhetek olyanban, amely nem korlátozza, sőt segíti. De van ennek egy másik oldala is, amiről még ritkábban beszélünk, mint a magyarságunkról egyáltalán. Egy kissé sarkosan fogalmazva: mi, magyarok Magyarországon nem csak a határon túli magyarokat utáljuk, de saját magunkat is. E tekintetben talán nem is specifikus, hogy a határon túli magyarokat utáljuk. S ez szörnyű dolog. Kézdi Balázs, a pécsi egyetem professzora félelmetes dolgokat tud erről mondani. Ő foglalkozott ugyanis azzal, hogy mi az oka annak, hogy a magyaroknál az öngyilkossági ráta igen magas és tartósan az. Nagyon érdekes kulturális megfigyelései vannak[7] ezzel kapcsolatban, ami adott esetben nyelvi megnyilatkozásokban és kommunikációs szituációk kezelésében csapódik le. Szóval én azt tanulom Tőled - volt nemrég egy közös két-három napos tapasztalatunk -, hogy O.K., semmiről nem feledkezünk el, de most igyuk meg ezt a jó hideg sört, vagy menjünk át oda szembe az internet-kávézóba és éljünk az Internet adta lehetőségekkel, s ha ott nem beszélnek magyarul, legfeljebb nem magyarul intézzük a szükséges dolgokat, és így akár magyarként is sikeresebbek vagyunk, mint egyébként. És ez a friss tapasztalat nekem pontosan ugyanazt mondja, amit tudhatunk másként is, ha akarunk, hogy például az erdélyi katolicizmus vagy éppen az erdélyi kálvinizmus és ne feledkezzünk meg unitárius felebarátainkról sem, olyan sajátlagos értéket képviselnek, amely nem attól az, ami, hogy függeléke a magyarországinak, de még az erdélyi magyarságnak sem. Igen elementáris élményem volt például az 1995-ben a Kecskeméten rendezett ökumenikus konferencián Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek előadását hallgatni és szembesülni ismét azzal az önértékkel, amely megmutatkozott általa.

De: mindennek ellenére, mi van akkor, ha nem tudjuk nem magyarul vagy nem magyar módra (hiszen korántsem csupán nyelvi kérdésekről van itt szó, bár kétségtelenül azok a leglátványosabbak) intézni a szükséges dolgokat? Ha történetesen nem vagyunk románul/ukránul/szerbül stb. jól tudó és még egy-két világnyelven is beszélő, diplomás értelmiségiek vagy olyanok, akik élettörténetükből adódóan otthonosan mozognak a többségi kultúrában? Azok az államok pedig, amelyekben a határon túli magyarok élnek - nyilvánvaló, bár nehezen elfogadható okokból - általában mindent megtesznek azért, hogy kisebbségi polgárai ne rendelkezhessenek a dolgaik nem magyar intézéséhez szükséges felkészültségekkel.


Mi lehet az a konkrét jó, amit a dologról való beszélés eredményezhet?

Mi valójában abban vagyunk érdekeltek, hogy ugyanarra a problémára (vagy egyáltalán: ugyanarra a jelenségre) vonatkozóan ne egy, ne két, hanem sokféle diskurzusunk lehessen. Mert nincs addig előrelépés, amíg - mondjuk - az emancipáció igényére csak a szeparatizmus lehet a válasz. És nem csak az a kívánatos, hogy sokféle szóljon a határon túliakról, de az is, hogy a határon túliak résztvételével is jöjjenek létre diskurzusok, hiszen a diskurzus participációt, részvételt jelent. Vagyis arra van szükség, hogy a mai helyzet megváltozzék, főként a civil kurázsi jóvoltábol. Egy egész országot meg lehet vezetni ugyanis, amikor valami olyan dolog vetődik fel hirtelen, amelynek a jogossága vagy a hogyan jogossága (ez a tematizáció örök problémája) nem magától értetődő, ha nincs készenlétben olyan diskurzus, sőt: diskurzusok sokasága, amelyek segítségével megkereshetők a jó tematizációk. Ennek az érdekeltségnek csak egyetlen ellensége van: a hallgatás. És ilyen típusú társadalmi kommunikációs zavarokat az elmúlt két évben is sokat lehetett tapasztalni: rossz pillanatban, rossz módon van bedobva valami a közbeszédbe, amelyre akkor csak rutinszerű válaszokkal lehet előhozakodni, többnyire bifurkált mondatok formájában (mert ha vannak is másféle - árnyaltabb, kritikusabb, érzékenyebb - diskurzusok, azok erőtlenebbek a bifurkációt fenntartóknál; és mert másban, mint bifurkáltban nem is tudunk gondolkozni: nem vagyunk hozzászokva, sőt: le vagyunk szoktatva róla). Ezért, ha az egyik azt mondja, hogy A, akkor biztos, hogy a másiknak nem-A-t kell mondania, mert egyébként miben is különbözne az A-s emberektől. Ez december ötödikével összefüggésben aztán tényleg így volt. Megalázó dolgokat, az ügyeket nem előre vivő álláspontokat akkor lehet felelőtlenül, és nem megfelelő társadalmi válaszokat fölhasználva érvényre juttatni, ha némaság van egy adott témában.

Az afféle konferenciáknak az eredménye, mint amilyen a köztársasági elnök által kezdeményezett is volt, a feltérképezés: miféle diskurzusok is léteznek manapság a magyarsággal összefüggésben. Azt a kérdést is tematizálnia kell továbbá, hogy mi mindenre, milyenre diskurzusokra volna szükség a szabadság növelése érdekében; s ez már a társadalomtervezés kérdése. Amivel manapság igencsak híján vagyunk. Gazdasági tervezés még csak van (az államszocializmus bukása után újra belevágva a feladatba), de csak monetáris értelemben. Nem monetáris értelemben alig-alig. Hosszú konferenciákat érne meg ez is, mit veszt az ország azzal, hogy nincsenek társadalomtervezői diskurzusok, és maga a kérdéskör is kizárólag a politikum terrénuma lett.

Egyébként azt remélem ezektől a Sólyom-konferenciáktól, hogy segít megszüntetni a némaságot ott, ahol némaság van: éppen a köztársasági elnök társadalmi presztízsének okán és annak a sajátos mozgástérnek a keretében, ami az övé. Naivitás volna azt hinni - a magyar alkotmányosság keretei között -, hogy a köztársasági elnök egyedül elő tud készíteni egy nemzetközi egyezményt, mondjuk, a határon túli magyarok mindennapi életét is érintő kérdésekben. De tud olyan légkört teremteni - nem egyik pillanatról a másikra -, hogy bizonyos dolgokat utóbb már nem lehet úgy intézni, mint korábban vagy éppen manapság, hanem csak máshogy, például politikai értelemben racionálisabban.

Az efféle konferenciák ötlete egyébként Mádl Ferenc idejében vetődött fel, és mintája akár a Pápai Tudományos Akadémia működése is lehetett. Nekem tetszik a kezdeményezés. Kiderülhet, hogy nem kell sem rendőrség, sem hadsereg, sem pedig valamilyen más szervezet ahhoz, hogy hatni lehessen a társadalomra. És már ez az első is hatott: hiszen hallhattuk, hogy a kormányzat nem szeretné, ha köztársasági elnök körül egy másik hatalmi központ épülne ki: mi másról szól ez, ha nem arról hogy az efféle szerepvállalás lehet hatékony?

 

Jegyzetek

[1] Magyarok Romániában. Minőség forradalma. Magyar Élet, Budapest, 1943, II: 321-397. - Utóbb fedeztem fel, hogy micsoda nagy irodalma van ennek, újabban is, gondolok például Feischmidt Margit szerkesztésében megjelent Erdély-(de)konstrukciók című kötetre (Néprajzi Múzeum - PTE Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszék, Budapest - Pécs, 2005) vagy a Bárdi Nándor szerkesztésében megjelent Autonóm magyarok? című kötetre (Pro-Print, Csíkszereda, 2005). [vissza]

[2] Nemrégiben lehetőségem volt beszélni ezekről más összefüggésben, vö. Vándorlás és népességfogyás. Interjú a magyarok Magyarországra vándorlásáról. Szerkesztette Tóth Pál Péter. Budapest, Lucidus, 2005, 77-86. [vissza]

[3] A december ötödikei népszavazásra nekem is volt módom reflektálni, lásd Köszöntöm a 70 éves Vigiliát. Vigilia, 70, 2005. február, 130-134. [vissza]

[4] Bordás S. - Hunčik P. - Mikulás D. - Stredl T.: Együttlét (Egy interetnikus tréning tapasztalatai), Balassi Kiadó - Magyar Pax Romana, Budapest, 2004. [vissza]

[5] Ő adta a kezembe nemrégiben például Bogdán László új könyvét (Bűbájosok, Marosvásárhely, Mentor, 2005), az öntörvényű erdélyi életvitel és a - természetes módon szenvedésekkel teli - személyes életvitel párhuzamairól, egymással tusakodásairól. [vissza]

[6] és közben motoszkáljon csak fülünkben Balla Zsófi emlékezetes néhánysorosa: Ahogyan élek/Újra, csak újra megtérek,/nem akarok más lenni,/(félek)/mint ami lenni szeretnék.//Ahogyan élek, az a hazám. [vissza]

[7] A negatív kód. Pannonia, Pécs, 1995. [vissza]

 


a lap tetejére