"Az egyházak kétségkívül
a társadalmi integráció segítői..."


Ara-Kovács Attila interjúja Horányi Özséb egyetemi tanárral, a Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi szervezte elnökével; megjelent 2000. január 16-án.

 

A keresztény és a liberális szellemiség kapcsolata fontos tényező volt az újkori magyar történelemben. Miért szorult olyannyira háttérbe manapság e hagyomány?

Erre a kérdésre csak nagyon összetetten, sokfelé elágazó módon lehet válaszolni. A magyar történelem egyes lapjain ugyanis kétségkívül olvashatunk különböző keresztény mentalitások és különféle liberális mentalitások találkozásáról és ennek társadalmi hatásairól. Minden bizonnyal sokan vagyunk, akik úgy gondolkoznak, hogy ezek a találkozások segítették a magyar társadalom modernizációs törekvéseit és a progressziót szolgálták. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy más lapokhoz érve a magyar társadalomtörténetben arról olvashatunk, hogy éppen bizonyos keresztény mentalitások különféle konzervatív mentalitásokkal találkoztak: ezeknek is volt (vagy éppen van máig ható) társadalmi hatásuk, amely ugyancsak nem minősíthető sommásan például retrográdnak.

Ezért inkább azt a szemléletmódot tartanám szerencsésnek, amely a mai - egyházi - viszonyokat tükörként tekintené, a társadalom tükreként: és ha ebben most éppen egy anti-liberális mentalitás látszik jobban, akkor ez bizony szól valamiről - olyan nyilvánvaló korlátozó tényezők ellenére is, mint például a katolikus egyház (általában a nyugallombavonulásig szóló) kinevezési gyakorlata, amely eleve nagyobb időállandót szab meg, mint a négyéves parlamenti ciklusoké; és így tovább.
A liberális és a nem-liberális álláspont közötti különbség - ahogyan ez közpolitikai értelemben megjelenik - inkább annak a különbségeként szemlélhető, hogy miként oldunk meg problémákat, társadalmi konfliktusokat. A konzervatív egy problémamegoldó helyzetben jobban hangsúlyozza a tradíció jelentőségét. A liberális ugyanekkor inkább magának a problémának itt-és-most megjelenő változatára tekint. Ez a mentalitásbeli különbség egy lassan változó világban többnyire nem eredményez nagy eltérést, de egy gyorsan változó, alapvetően átalakulásban levő társadalomban, mint amilyen a magyar most, már nagyon nagy különbségeket is jelenthet; akár azt is, hogy magából a tradícióból problémamegoldás nem tud születni, mert a mai problémára nincs benne semmi eligazítás.

Egyébként - meggyőződésem - nem az az igazi baj, hogy anti-liberálisként vagy liberálisként mutatkozik meg az egyház, vagy - ha így jobban tetszik - jobb vagy bal oldalon nyilatkozik meg az egyház, pontosabban az egyház vezetői; hanem az, hogy pártpolitikai szempontból kisajátítható módon mutatkozik (vagy éppen nyilatkozik) meg. Az egyházat ugyanis hivatása nem pártpolitikai küzdőtérre szólítja, hanem egészen máshová. Ezért aztán szívesebben is használnám a (politikai beágyazottságú) "liberális" helyett a "toleráns"-t; a "konzervatív" helyett - mondjuk - a "fundamentalistá"-t. De persze jól tudom, hogy a szóhasználatot nem egyikünk vagy másikunk vágyai alakítják, így aztán tudomásul kell venni például olyan sajátos csúsztatásokat is, amire nemrégiben a sajtóban is rácsodálkozhattunk, vagyis hogy a politikai baloldalhoz tartozók ama végső napon Krisztus bal oldalán kapnak majd helyet; s tudjuk az Írásból, ez bizony a rossz oldal.
Tény, hogy ma a társadalom minden szegletében, és így minden politikai pártban is jelen vannak a keresztények. Ha a társadalomban jelen van a radikális jobb oldal (és teszem hozzá: a radikális bal is), akkor ugyan miért meglepő, ha vannak olyan egyháztagok, akik egyúttal radikális pártok tagjai vagy legalábbis szimpatizánsai. Ebben az értelemben a kereszténység kisajátítására való törekvésként kell látnunk azt, ha egyik vagy másik párt vagy közéleti attitűd megütközik azon, ha az övétől eltérő mentalitású csoportosulásban látja ugyanannak az elkötelezettségnek (például katolikusnak) a jelenlétét, mint a saját csoportjában. Ha a keresztény értékek politikai értékek volnának, akkor jogos is volna a méltatlankodás, de nem azok.

Világosan kell azonban azt is látni, hogy az egyház ezt a ráháruló sajátos közpolitikai szerepet jóformán nem tudja elkerülni, legalábbis egy olyan társadalomban, mint a magyar, mert ennek az átmeneti társadalomnak igen nagy a legitimációs igénye. Az egyházak kétségkívül a társadalmi integráció segítői: olyan összefüggésekben képesek erre, amelyekben más ágensek erre nem képesek. Ezért - tulajdonképpen - pótolhatatlanok, de ez nem jelenti egyúttal azt, hogy integrációs tevékenységük politikai értelmű integráció. Ha ez a legitimálás olyan esetekben mutatkozik meg, amelyek a társadalmi közjóval vannak kapcsolatban, mint például egy újonnan épült körforgalmi csomópont - valójában a csomópont által szolgált közösségi élettevékenység - megáldása, akkor éppen erről a sajátosságról van szó; viszont nem erről van szó olyan megnyilatkozás esetén, ami azt állítja, hogy a hívő dolga valamely pártpolitika támogatása. De hát tudjuk jól, ritka az ilyen egyszerű, tiszta eset, mert például hova soroljuk az idei Szent Márton napi pannonhalmi-bábolnai (a tv-ben is közvetített) eseményeket? Hajlamos vagyok a közjót szolgáló események között nyilvántartani, de vajon ugyanígy gondolják-e ezt akár csak az érdekeltek is?


Az elmúlt néhány évben a Vatikán sorozatosan olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek alapvetően új álláspontot tükröznek.

Ha a vatikáni dokumentumokat akár csak egy-két évtizednyi távolba helyezve szemléljük, akár meglepődni valónk sincs. A jelenlegi pápa, II. János Pál mentalitásáról megválasztásának pillanatától kezdve lehetett tudni; arról is, hogy a kezdet-kezdete óta foglalkozott adott esetben roppant érzékeny kérdések átértékelésével, illetőleg újraértékelésével. A pápa úgy ítélte meg - és a jelekből megítélhetően ez most sincs másként -, hogy egyes kérdésekben elődei mintha előre szaladtak volna, más kérdésekben pedig túlzottan óvatosak voltak.

Lehet például vitatni az Emlékezünk: megfontolások a Soáról című dokumentum tartalmáról, de annak a gesztusnak az őszintesége és elkötelezettsége, amivel bocsánatot kért a zsidóságtól (mindazokért a szenvedésekért, amelyek érték az elmúlt évezredekben és ezek között olyanokért is, amelyekért így vagy úgy az egyház is kárhoztatható), aligha vonható kétségbe. S talán ebben csakugyan a gesztus a lényeges; ha például a magyar hivatalos egyházi megnyilvánulásokra gondolunk (vagy éppen annak elmaradásáról) - úgy látszik - ezt aligha lehet kétségbe vonni.

Lehet a pápa által jóváhagyott vatikáni dokumentum, a Dominus Jesus kezdetű friss megnyilatkozás mellett érvelni, és ellene állást foglalni. Maga a dokumentum a keresztény egyházak között az elmúlt évtizedekben kialakult dialógusok és közös akciók katolikus megítéléséről szól. Az első visszhangok inkább a meglepetés és a kétség hangján szóltak. Lehet persze azt gondolni, hogy az idő majd a helyére teszi ezt a dokumentumot, és remélhetően nem okoz olyan nagy kárt, mint első pillanatban gondoltuk. Azonban az sem lehetetlen, hogy a "visszarendezés" híveit éppen a dokumentum hatása és következményei gondolkodtatják el minden eddiginél mélyebben. Bármi is történjen, annyi bizonyos: akik az ökumené ügyét a kereszténység dolgát a világban előremozdító dolognak tartották, még sok nehéz, esetenként fájdalmas dialógusnak néznek elébe nem katolikus keresztény felebarátaikkal.


Mi az oka a kereszténység furcsa - jobb szót nem találok rá - új és sajátos keleti "szekularizációjának"? Az egyházak PR-módszerekkel akarnak hatni a lakosságra, nem az ige hatalmával; a fiatalok körében pedig sokkal inkább politikai üzenete van mostanság a kereszténységnek, semmint szellemi...

Néhány éve egy óriásplakát (no meg tv-reklámfilm is) egy református lelkipásztor arcával és egy bibliával konfirmálta a falusi turizmusra irányuló figyelemfelkeltést. Ennek az évnek őszén szakasztott ugyanez történt, de a Magyar Katolikus Egyház kiadásában (és egy most kezdődő média-kampány keretében): az óriásplakáton a pápát látjuk végeláthatatlan tömeg fölé magasodva (ugyanígy a tv-filmen is) a felirattal (a tv-ben ugyanezt halljuk) 1000 éve velünk és értünk a Magyar Katolikus Egyház. Nehéz elhárítanunk a gyanút, hogy nem merő presztízs-hirdetésről van szó, hanem az 1 %-ra vonatkozó burkolt felszólításról. Lehet, hogy ennek az óriásplakátnak csak a szokatlansággal kell megküzdenie; lehet azonban az is, hogy valóban vannak határok: és a keresztény értékekre való emlékeztetés nem óriásplakátra való.

Ettől függetlenül viszont a vonatkozó társadalomvizsgálatok azt mutatják, hogy a hitbeli meggyőződésükben szilárd embereknek nincs szükségük semmiféle emlékeztetésre; a bizonytalanok vagy éppen a tájékozatlanok számára meg így és ugyanígy (templomi vagy másutt tartott) beszédekkel, általában nyelvi kommunikációval nem tehető vonzóvá mindaz, ami a kereszténység vagy éppen a katolicizmus. Ma a legszélesebb értelemben vett szociális gondok megosztása, illetőleg felvállalása adja az esélyt a sikeres kommunikációra a társadalom felé (a szegénységtől a kisebbségek hátrányos megkülönböztetéséig).

Mindazonáltal remélem ez az óriásplakát (és a tv-film) jó hírt jelent: azt, hogy a Magyar Katolikus Egyház felismerte, foglalkoznia kell saját kommunikációjával és nem csak saját képével, reprezentációjával a magyar társadalomban. Kétségtelen ugyanis, hogy vannak olyan rétegei a magyar társadalomnak és benne a fiatalabb nemzedékeknek (ilyenek például a szakmunkások, illetőleg szakmunkástanulók), akikhez manapság speciálisan nincs semmi üzenete az egyháznak: ez biztosan nem jó.


Milyennek ítéli a magyar értelmiség felekezetközi kapcsolatait? Leszámítva az Önök által nemrég, a Kozma utcai izraelita temetőben történt sírgyalázások ügyében közzétett nyilatkozatot, történt-e valamilyen más konkrét összefogás az elmúlt években?

Az említett nyilatkozatot nem a Magyar Pax Romana (MPR) kezdeményezte, de kétségkívül e szervezet nevében aláírtam. Egyébként nem felel meg a valóságnak a kérdésnek az a sugallata, mintha ilyen ökumenikus összefogás nem lett volna korábban. Például 2000. májusában Budapesten a Scheiber Sándor Gimnáziumban a négy történelmi egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház együttműködésével volt konferencia A vallások szerepe Magyarország európai integrációjában címmel: a résztvevők arra a kérdésre kerestek választ, hogy a csatlakozás kihívásának megválaszolásához a vallási és az egyházi tapasztalatok miben és mivel tudnak hozzájárulni. Remélhetően a téma továbbvitelére mind konferenciák, mind pedig kutatások formájában sikerül - másokkal együtt - megteremteni a feltételeket. A MPR tevékenységében az ökumenének egyébként évtizedekre visszamenő hagyománya van. Korábban is minden ötödik évben volt olyan kongresszus, amit kifejezetten ennek a témának szenteltek. A Mérleg című évnegyedes folyóiratunk is kezdettől fogva ennek a széleskörű ökumenének, valamint a világnézeti párbeszédnek van elkötelezve.

Önmagában az értelmiségi lét egyébként nem igényli a vallási és különösen nem a valamilyen vallási elköteleződést; ezért a közvetlen tapasztalatok világában nem is találunk békétlenségre utaló jeleket; ugyanakkor azonban az is igaz, hogy a 'mélyben' van versengés, de ez inkább a társadalmi érvényesülésre vonatkozik, s ott meg inkább az intézményes egyház használható eszközként. Ugyanakkor a magyar társadalomtörténet és a napi valóság tanúsága szerint végbement értékvesztés megszüntetésének egyik lehetséges útja a keresztény értékeknek a mai világ nyelvén való újrafogalmazása. Ez adja az egyháznak azt a legitimációs potenciált, amelyet a politika kihasználni törekszik, sajnos döntően az állam és csak elvétve a társadalom színterein. Meggyőződésem, hogy a keresztény értékek választása mindazonáltal racionális is: egy társadalomnak problémái megoldásában alighanem sokkal "olcsóbb" meglevő tudásokra támaszkodni a mai kihívásokra keresendő válaszokban, mint újat kitalálni. Még akkor is, ha munka van velük: mert működőképessé kell tenni őket a mai világban, az itt-és-most valós problémák megoldására, amelyek sokkal inkább a mindennapokhoz kellene, hogy kössék az egyházat, mint az jelenleg van.

 


a lap tetejére