"Ez a magatartás egyáltalán nem tipikus a magyar bölcsészértelmiség körében"


Horányi Özsébbel Ágoston Zoltán beszélget


Ön a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem bölcsészkarának egyik megteremtője: ehhez képest elég különösnek hangzik, hogy eredetileg a Műegyetemen diplomázott - gyengeáramú villamosmérnökként. Miért volt szükség erre a pályamódosításra?

Valójában nem a mérnökségről nyergeltem át a bölcsészetre, hanem éppen fordítva: mindig is bölcsész akartam lenni, sohase más. Csakhogy egyházi iskolába jártam, és akkor még érvényben volt az a jópofa rendelet, miszerint egyházi gimnáziumból tanári pályára nem lehet menni, pontosabban, ha valaki több mint két évet járt egyházi iskolába, nem is álmodhatott bölcsészetről. Igaz, valami rakoncátlanság miatt, negyedikben finoman szólva eltanácsoltak az esztergomi ferences gimnáziumból, ahova nagyon nagy kedvvel jártam, dehát mivel túl voltam a harmadikon, hiába is jelentkeztem filozófia-pszichológia szakra. Még él az az idős nyelvész, aki odajött hozzám a felvételi után, és jóindulatúan figyelmeztetett: soha sem fogok bekerülni az ELTE-re. Így aztán engedtem a szülői és a családi vágyaknak - apám is mérnök volt -, és a következő évben a Műegyetemre jelentkeztem. Felvettek, elvégeztem, s három évet ténykedtem is mérnökként. Utólag azt gondolom, hogy a Műegyetem életem legfontosabb eseményeinek egyike volt. Olyan szemléletet kaptam, amihez egyébként aligha juthattam volna hozzá, vagy legalábbis jóval nagyobb energiával.


Mi volt ez az alapérték?

Inkább gondolkodásmódnak nevezném. Két nagyon egyszerű dolgot említek. Az egyik: a mérnök mindig visszafelé haladva tervez. Ha rádiót kell csinálnom, akkor először azt kell eldöntenem, mekkora hangerővel, milyen frekvenciatartományban szóljon. Ez a kulcsa, szerintem, a társadalomtudományok művelésének is. Én így abban a szerencsés helyzetben voltam , hogy nem holdkóros bölcsességként, hanem húsz-huszonkét éves koromban, az élet egyszerű tapasztalataként sajátítottam el ezt a "végpont felől szervezett" gondolkodásmódot: a döntési sor lépéseinek és következményeinek "visszapörgetésére" épülő tervezési szemléletet. A másik, hasonlóan pofonegyszerű, számomra mégis létfontosságú tapasztalat az volt, hogy bár az asztal asztal, a szék meg szék - csakhogy nem csupán a szék tud székként működni, viszont az, hogy mi tud székként működni, már nem önmagától, a dologtól függ, hanem a működés terepéül szolgáló helyzettől. Ezt rendszertechnikaként tanították nekünk, s csak később döbbentem rá, hogy ez generális probléma; terekről, rendszerekről van szó, az egyes elemekről, berendezésekről csak e tér részeként, csak egy rendszer részeként lehet beszélni.


Tehát már a műszaki problémákban megtalálta azokat a kérdéseket, amelyek később a szemiotikában is fölvetődtek.

A legteljesebb mértékben. Nyilván a távközlés is hozzásegített ahhoz, hogy egyszerre külön is, és együtt is tudjam kezelni a jeladást mint műszaki kérdést azzal a móddal, amit társadalmi kommunikációnak szokás nevezni. Kerestem az erre vonatkozó teóriákat, így leltem rá - Tegyey Imre némi rokoni segítségével - a szemiotikára. Akkor jelent meg Saussure-nek a Bevezetés az általános nyelvészetbe című könyve magyarul, amikor műegyetemista voltam: rávetettem magam, és ez gyakorlatilag egyszer s mindenkorra eldöntötte érdeklődésem irányát.

Ami mint kutatót foglalkoztat: a kommunikáció, ezen belül a vizuális kommunikáció, végeredményben mind a mai napig változatlan, legfeljebb aktuális vizsgálati tárgyaim változtak. Kezdetben például nagyon érdekelt a film, nem mint színészi játék vagy rendezői produktum, hanem mint kommunikációs eszköz, mint sajátos nyelvi produktum. A Filmtudományi Intézet archívumába és könyvtárába jártam: furcsa hely volt, itt gyűlt össze mindenki, aki a filmet kutatta, de amikor kiderült rólam, hogy engem szemiotikai szempontból izgat a film, kinéztek onnan.

Így kezdtem el fotóval foglalkozni. Ez jóval egyszerűbbnek bizonyult, mert nem volt kádertemetőnek használt intézményrendszere. Ott volt viszont a Fotóművészet című lap, amelynek környékén nagyon érdekes, állandóan vitára kész emberek gyűltek össze javarészt Rozgonyi Iván és később Gera Mihály jóvoltából. Számos szemiotikai cikket publikáltam ott.


Nem tekintették ezeket formalista eltévelyedésnek?

Nem. De ez nem feltétlenül politikai nyitottságnak volt köszönhető, inkább személyes szándékoknak. Féner Tamás, aki mind a mai napig a Fotótóművész Szövetség egyik meghatározó személyisége, elvhű, önmagát marxistaként deklaráló ember, jó kapcsolatokkal a pártközpontban, ha észrevette, hogy valami izgalmas dolog készül, kinyitotta az ernyőt, és tekintélyével védelmébe vette a kezdeményezést. A játékszabályokat persze be kellett tartani, de a cél végül is az volt, hogy dolgozni lehessen, és lehetett is. Szóval, jó környék volt. Egyébként ugyanez volt a helyzet a számomra másik fontos helyen is, az MTA Irodalomtudományi Intézetében: Szabolcsi Miklós személyének köszönhetően.
Időközben kutatóként is rájöttem arra, hogy a fotó sokkal alkalmasabb paradigmája az engem foglalkoztató problémának: annak, hogy miként kommunikálható és ismerhető meg a világ a vizuális médiumok révén. Akkor még a kép tárgya és a kép létrehozója közti viszony, hogy úgy mondjam, jóval naturálisabb volt, mint a mai képalkotási technikák esetében, vagyis a video, a digitális fotó esetében, vagy éppen a számítógép képernyőjén, ahol soha nem látott helyzeteket lehet teremteni roppant egyszerű mozdulatokkal. A fotó volt az a tárgy, amelyen a vizuális kommunikáció alaplépéseit vizsgálni lehetett.

A kommunikációval való kutatói foglalatosságom természetes folytatása a szemiotikai érdeklődésnek. Az európainak, sőt magyarnak megmaradt, ízig-vérig amerikai G. Gerbner kommunikációs iskolájában, az Annenberg Schoolban értettem meg, hogy a társadalmi kommunikáció szempontjából sem mellékesek a technológiai kérdések. Márpedig a kommunikációs technológiák mai átalakulásai hihetetlen nagyok, s ez, úgy látom, folyamatosan elméleti és gyakorlati következményeket von magával. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a számítástechnika által kínnált lehetőségek után most a hálózati rendszerek megjelenése okán kulturális tudásunk egészen radikális átalakulására kell számítani.


Nyilván mindez belejátszik abba, hogy Ön a pécsi bölcsészképzést eleve úgy képzelte el, hogy az informatika kulcsszerepet játszik benne. Egyáltalán, honnan az ötlet, hogy Pécsett bölcsészkart kell csinálni?

Kezdjük azzal, hogy korábban már volt bölcsészkar Pécsett: az I. világháborút követően alapították (pontosabban helyezték át Pozsonyból). Csakhogy 1940-ben a pécsi kart megszüntették (pontosabban áttelepítették Szegedre, majd Kolozsvárra). A hetvenes évek végén megint fontos lett Pécs: többen is úgy gondolták, szükség van egy potens vidéki egyetemre, főként a pesti bölcsészkar ellensúlyozására. Hatalmi-politikai játszmaként indult, úgy döntöttek: az ELTE rekonstrukciója túl sokba kerülne, legegyszerűbb tehát, ha egy ütőképes versenytársat kreálnak mellé. Ténylegesen azonban csak annyi tudott történni, hogy a pécsi Tanárképző Főiskolát a Pécsi Tudományegyetemhez csatolták önálló karként, aminek persze az lett a következménye, hogy a nyolcvanas évek közepére végképp felborult az intézmény belső egyensúlya: a Tanárképző Kar egymagában kétszer akkora lett, mint az egész egyetem együttvéve. Ebből viszont elkerülhetetlenül rengeteg feszültség keletkezett. Úgy látszott, hogy a Tanárképző Kar kettéválasztásával ez megoldható. De csak azoknak, akik nem számoltak: éppen ezért már az első szervezkedő lépések után azt ajánlottuk, hogy a Tanárképző Kar három részre váljék szét: természettudományi, filológiai és társadalomtudományi karokra. Ez azonban túl avantgárd volt az akkori rendszerváltó minisztériumnak, így a kezdeményezés megfeneklett. A túlélési koncepciót így a két karra kellett kidolgozni, nekünk persze csak a Bölcsészettudományi Karra.


Mi lett volna a lényege ennek a koncepciónak?

Három pontot emelnék ki. Az első egy pofonegyszerű dolog: az egyetemi polgárok a diákok, a tanárok és (mondjuk így) az alkalmazottak három egymással kollegiális viszonyban álló csoportot alkotnak, s az egyetem és annak működése e három csoport egyenrangú viszonyán keresztül realizálódik, függetlenül attól, hogy mindhárom csoportnak más és más a szerepe, a pozíciója az egyetemen és működésén belül. Nem ellentétes, hanem más. A diákok csoportja számára egy olyan vidéki egyetemen, mint a pécsi, különösen nagy ennek a jelentősége: a tanulmányaikat itt folytatók nagyobb része elsőgenerációs értelmiségi lesz. A fejlesztés egyik legfontosabb módja ezért a kredit-rendszer bevezetése volt a karon, ez alapozta meg, illetőleg teremtette meg a diákok számára a nagyobb mozgásteret az alternatívákban való látás elsajátítására.

A második fontos mozzanat, hogy az egyetem alapfunkciójából a tudás létrehozásának és terjesztésének feladatából következően sajátosan demokratikus intézmény; ez ugyan történetileg alakult ki, de szociológiailag is magyarázható: az érvényes tudás csak korporatív döntésekre alapozott testületben tud megjelenni és fejlődni. Vannak ugyan vezetők, de ezek nem rendelkez(het)nek olyan kompetenciával, mint - mondjuk - a vállalati vezetők. A rektor, a dékán, a tanszékvezető csupán végrehajtója és reprezentánsa a testületi döntéseknek. Vagy például az, ami egy vállalati szervezeten belül voltaképpen elképzelhetetlen, az az egyetemen természetesnek kell legyen; annak, hogy a rektor csak igen korlátozott körben főnöke a dékánnak: a dékánnak a kérdések legnagyobb hányadában voltaképpen nem főnöke a rektor. Az intézménynek magának, akár testületként, akár hivatalként tekintek rá, jól szabályozott körülmények között, jól meghatározott (rész)feladatokkal lényegileg önállóan kell működnie. A legnagyobb baj az, ha a vezetőnek kell működtetni.

A harmadik dolog: úgy gondolom, hogy nem törekedhet másra az egyetem, mint olyan tudás létrehozására és terjesztésére, amely működőképes. Ehhez jó kündulópontot jelentett a Tanárképző Karon részben kísérleti jellegű társadalomtudományi oktatási program, köztük az egységes tanárképzési koncepció. Vagyis a bölcsészképzés 52 éves kényszerű szünete ellenére sem kellett nulláról indulni. Mindazonáltal a legfontosabbnak az látszott, hogy olyan infrastruktúrát teremtsünk, amely segíti törekvéseinket a kutatásban ugyanúgy, mint az igazgatásban. Így jött létre lényegileg pályázati pénzekből, költségvetési hozzájárulás nélkül a város (akkor még) három felsőoktatási intézménye részére egyaránt hozzáférhető számítógépes hálózat, bekapcsolva a nemzetközi hálózatba. Ezt a százmilliós nagyságrendű beruházást néhány munkatársammal kezdeményeztük és valósítottuk meg, mígnem az egyetem jelenlegi rektora úgy nem találta, hogy rossz kezekben van nálam.


Dékánsága idején azonban még azok egy részével is szembekerült, akik ezen elvekkel jórészt egyetértettek, ugyanakkor nem fogadták el sem az Ön által követett irányítási gyakorlatot, sem a kommunikációs stílust. Minden bizonnyal a - még a Kádár korszakban begyakorolt - humán értelmiségi magatartás és gondolkodásmód került konfliktusba az Ön által képviselt nyílt ügykezeléssel. A legkülönfélébb hátsó, személyes kapcsolatokra, homályos ellenszolgáltatásokra alapozott "hagyományos" érdekkijárás védelmében azonnal ridegnek, személytelennek, bürokratikusnak kiáltották ki az Ön viselkedését. Hogyan érzékelte ezt a mentalitásbeli ütközést?

Mindenekelőtt fontosnak tartom - bizonyos távlatból szemlélve már a dolgot - , hogy az az összeütközés, amely dékáni megbízásomból való (a magyar felsőoktatásban eddig példa nélkül álló) felmentésemhez vezetett, független volt a munkastílusomtól, független a személyes kommunikációmtól, és mindössze az egyetem jelenlegi vezetője által gerjesztett konfliktus volt, amit ő is "oldott meg", utóbb jogerős bírói ítélettel is szabályellenesnek minősített felmentésemmel. Erről a tényről ma már jóformán beszélni sem érdemes a személyes vonatkozásokat illetően (hiszen változatlanul tanítok Pécsett, ősztől doktorképzés is indul a kommunikáció szakon; egyébként sem sikerült lehetetlenné tenni; a rend "helyreállítása" érdekében indított eddigi pereket pedig - úgy látszik - megnyertem). Érdemes volna viszont arról beszélni, hogy miként keveredhettek össze az üggyel egyébként eredetileg kapcsolatban sem levő különös érdekek (köztük egy egyetemi minőséghez méltatlan és az egyetem kereteit jóval meghaladó "vállalkozás" érdekei) és az egyetem egyik korábbi nagy tekintélyú rektorának a jelenlegi rektor intézkedéseit legitimáló vállalkozása. Azóta is homály fedi a valódi indokokat. Döbbenetes volt például számomra az a felkészületlenség, ahogy a magyar felsőoktatási intézményrendszer, minden igyekezete ellenére, sem tudta kezelni a kialakult helyzetet, egyszerűen védtelennek és tehetetlennek bizonyult (nem én, maga az intézményrendszer) egyik vezető beosztású résztvevőjének túlkapásaival szemben. Semmilyen formális (minisztériumi, sőt bírói) és kollegiális igyekezet (tanártársaim részéről az egyetemen belül és kívül, sőt az országhatáron kívül) sem tudta elérni az ügy józan rendezését. A történtek, azt hiszem, valódi kárt okoztak, s csak vesztesei vannak. Egyre inkább azt hiszem, hogy ez a tény valódi kutatói kérdést vet fel (igaz, született egy eléggé elmélyült elemzés ez ügyben, ami azonban nyilvánosságot eddig még nem kapott), s bár az eset kapcsán módosult a felsőoktatási törvény ide vonatkozó passzusa azt hiszem, messze van még az az idő, amikor tényleg tisztán lehet már látni.

Annak a viselkedésmódnak pedig, amit a magam számára fontosnak tartok, alapelve a hatékonyság: az, hogy a befektetett energiának legyen ellentételezése az "eredmény-oldalon". Az effajta, mérnökinek látszó effektivitás csak akkor érhető el, ha a döntés-előkészítés nyilvános vitában történik. A nyilvánosan működő testület döntését aztán az egyes résztvevő személyeknek akkor is kötelezőnek kell magukra nézve tartaniuk, ha korábban más véleményen voltak. Az effektivitáshoz végül az is hozzátartozik, hogy a döntést cselekvésnek kell követnie.

Azt gondolom, hogy az egyetemi vezető kommunikációjának stílusában, stratégiájában és nem utolsó sorban tartalmában azokat a célokat kell szolgálnia, amelyek a testületi döntésekben öltenek testet. Ami engem illet, mindig törekedtem arra, hogy igazodjam mások észjárásához, mert így "belülről" volt mód a meggyőzésre. És legfőképpen mindig törekedtem a türelemre. Noha diktáltam egyfajta ütemet, de mindig igyekeztem figyelembe venni mindenki saját "sebességét".


Azt mondják, az Ön pragmatikus-praktikus karaktere a keresztény gondolkodásból meríti energiáit. Ebben az önmagában sem túl gyakori keresztény értelmiségi magatartásban engem az lepett meg, hogy nem kapcsolódik közvetlenül össze semmilyen politikai-ideológiai állásponttal, nem hivatkozik semmiféle külső erőre, pártra.

Ez így van, törekszem is rá, hogy ez ne történjen meg.


Mennyiben talált ez a szándék talajra az Ön által a rendszerváltás környékén kezdeményezett, azóta elhalt pécsi Keresztény Értelmiségi Műhelyben?

A Műhely kifejezetten prózai okok miatt szűnt meg: dékánná választásomkor, 1992-ben világos volt, hogy egy ilyen állami feladatot ügyetlen volna összekeveredni hagyni egy keresztény elkötelezettségű civil tevékenységgel. Ebből azonban nem következik, hogy kudarc volna működésének megszűnése. Egyrészt a városban más, hasonló kezdeményezésekben folytatódik tovább ez a keresztény értelmiségi aktivitás, másrészt konferenciáinkról könyvsorozat jelent meg, ami dokumentálja fő szándékunkat: a kereszténység legyen jelen a nyilvános színtereken mint intellektuális, szociális és más kérdések egyik lehetséges megoldása. Nem a kizárólagosság igényével, hanem az egyik le etséges értékrendszerként. Az, hogy ki miért választja épp ezt az értékorientációt, a legmesszebbmenőkig magánügy, mint ahogy az én esetemben is egyéni szocializációs történetem része.


Mennyire kommunikálható ez a magatartás a mai magyar keresztény közösségben, vagy szűkebben a katolikus egyházban?

Ez rendkívül fontos kérdés számomra. Tavaly augusztusban a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelet adott ki a magyar társadalomról: a szöveg megfogalmazásában magam is részt vettem. A körülötte kibontakozott mozgalom világosan azt igazolja, hogy ehhez külön nyelv szükséges, a katolikus egyház azonban egyelőre nincs birtokában ennek a nyelvnek, noha magát a körlevelet tekinthetjük első fecskének. Egyelőre még csak keresi azt a módot, amellyel a mai napokban hatásosan bemutathatja önmagát. Nem a hívőknek, akik a templomban többé-kevésbé tudhatják, mire számítanak, hanem a nem feltétlenül keresztény elkötelezettségű polgárok részére. Ebben a pillanatban csak a tradicionális formák állnak rendelkezésre, amelyekkel azonban csak az elkötelezetteket lehet megszólítani, a nem elkötelezetteket, legalábbis egy részüket viszont, éppenséggel inkább elriasztani.

Kérdés lehet azonban, hogy szükség van-e egyáltalán arra, hogy a katolikus egyház ilyen közvetlen kommunikatív viszonyban legyen a társadalom nem katolikus elkötelezettségű részével is. Én azt mondom, igen, szükség van erre. Ebben a mi kelet-európai régiónkban különösen, hiszen olyan fokú kultúravesztés tanúi lehetünk, hogy még a mindennapi élet megélése, a mindennapi tér belakása is problematikussá vált. Részben e kelet-európai térségre jellemző nagy társadalmi átalakulások és migrációk, részben a modernizáció hatására jelentős társadalmi rétegek számára elveszett, esetenként érvénytelenné vált az a tudás (kultúra), vagy egyszerűen nem volt mód elsajátítani azt a tudást (kultúrát), amely emberivé teszi az életet, sőt élhetővé, sőt esetenként egyáltalán túlélhetővé a ránk szakadó viszonyokat. Egy ilyen helyzetben a normálisnál sokkal nagyobb volna a szerepe az olyan kultúraközvetítő intézményeknek, mint a katolikus egyház. Nem egyszerűen közvetíteni kellene ezt a mindennapi orientációként is szolgáló kultúrát, hanem segíteni kellene létrejöttét. Ez az a feladat, aminek megoldásához a katolikus egyház ebben a tavalyi körlevélben deklaráltan lehetőségeit (értékeit, kétezer éves tudását) és partnerségét ajánlja - a korábbi hangnemhez képest mindenképpen új módon. A körlevél váratlanul kedvező visszhangjából megítélhetően maga ez a körlevél az első sikeres lépésnek is tekinthető. Ezért különösen megtisztelve érzem magam, hogy részt vehettem létrejöttében.


A Vigilia című, Ön által is szerkesztett katolikus folyóirat most készül kiadni az Egyház a társadalomban című kötetet, amelyben két évenként megismételt adatfelvételek eredményeit elemzik. Mire következtettek?

A közvélekedés szerint a magyar katolikus egyház szerepe legfőképp a szociális tevékenység, az elesettek gondozása. Ha az egyháznak lenne nyelve saját maga nem politikai terminusokban való bemutatására, akkor éppen a támaszra szoruló vesztesek pozíciójába helyezkedve tudná ezt megtenni, amire mindennél nagyobb szükség volna.


Mi az Ön helye az egyházban?

Azokhoz tartozom, akik vállalják, hogy keresztényként gondolkodnak, és igyekszenek keresztényként élni, de nem adják fel értelmiségi mivoltukat sem. A keresztény értelmiség önmagában akár paradox fogalomnak is tűnhet. Az értelmiségit ugyanis, szerintem, reflexív magatartása (és egyáltalán nem iskolai végzettsége) definiálja; az, hogy semmiféle eszmét lábon nem vesz meg: mindent mérlegel, megvizsgál, mielőtt elfogadná - katolicizmusa ellenben arra kötelezné, hogy bizonyos eszméket a mérlegelés lehetősége nélkül fogadjon el. Ennek a paradoxonnak a feloldása számomra annak belátásával tehető meg, hogy a keresztény értékeket voltaképpen történetileg, társadalmilag, kulturálisan konkrét formákon keresztül ismerjük. Ebből pedig következik, hogy időről időre újra ki kell fejteni ugyanazt az értéket változó emberi helyzetekben. Az én keresztény értelmiségi mivoltom tehát ma épp ezt jelenti. Ebben az értelemben, szerintem, nem önellentmondás katolikus értelmiséginek lenni.

Értelmiségi voltomról egyébként sem volna módom megfeledkezni: a mai világban nemcsak az információ folyamatos felértékelődése miatt kell egyre inkább mindannyiunknak értelmiségivé válnunk, de éppen a keresztény mentalitás igényelte individuális életút megtalálása miatt, szinte nem is lehet más, csak értelmiségi (vagyis kereső, mindent latra vető, kritikus) attitűdöt mutató. Az is nyilvánvaló a számomra (lévén egy indusztriális társadalom városlakója is), hogy nem reális alternatíva a bretagne-i parasztasszony hitére való törekvés.



a lap tetejére