A zsidó-keresztény viszony 2001. szeptember 11 után

Konrad-Andenauer-Stiftung, B'nai B'rith
Budapest, 2003. január 30.


Hölgyeim és Uraim!

A Magyar Pax Romana elnökeként kaptam meghívást e fórumra, így is érkeztem ide: a Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi mozgalom elnökeként, de személyesen is megtiszteltetésnek tekintem, hogy jelen lehetek itt és szólhatok Önökhöz.

Legelső szavammal szeretném világossá tenni azt a pozíciót, amelyből szólok Önökhöz: a zsidó-keresztény viszonyra is 2001. szeptember 11-e után ugyanúgy csak igent lehet mondanunk, mint előtte. Igent a zsidó-keresztény viszonyra: arra, hogy legyen és ha van, legyen elmélyültebb és kiterjedtebb; és ezen belül igent a zsidó-magyar és a keresztény-magyar viszonyra vonatkozóan is; és legfőképpen zsidó-magyar honfitársaink és keresztény-magyar honfitársaink kapcsolatára. Nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy ha megelégszünk a zsidó-keresztény viszony fontosságának hangoztatásával és nem tesszük félreérthetetlenné, hogy ennek a viszonynak mindannyiunk esetében személyesnek is kell lennie, akkor ugyanazt a gonoszt engedjük magunk közé, vagy éppen tűrjük el magunk között, amely annyi szenvedést szabadított ránk és eleinkre évszázadok és évezredek óta a Soáig és szeptember 11-ig. Nekünk keresztény-magyaroknak személyes viszonyt kell ápolnunk zsidó-magyar honfitársainkkal. És fordítva, nekünk zsidó-magyaroknak személyes viszonyban kell lennünk a keresztény-magyarokkal. És nekünk a teljes zsidó-keresztény hagyomány fontosságáról meggyőződött magyaroknak személyes kapcsolatra kell törekednünk mindenkivel ebben a világban, akivel csak módunkban áll. Ez az egyetlen reményünk szeptember 11-e után ugyanúgy, mint a Soá idején.

Rövid megszólalásom három gondolatra szeretné figyelmüket irányítani:

(1) Az emlékezés sohasem szűnhet meg.

(2) Mi itt és másutt mindannyian felelősek vagyunk jelenünkért és jövőnkért.

(3) Soha-meg-nem-szűnő emlékezésünk és elháríthatatlan felelősségünk minden megnyilvánulásának méltósággal telinek kell lennie.


(1) Az emlékezés sohasem szűnhet meg

Számunkra, emberek számára az emlékezés - minden kétséget kizáróan - nem csak természetes, de szükséges is: számtalan helyzetben nap, mint nap érzékelhetjük azt, hogy nélküle voltaképpen életképtelenek vagyunk. Ez emberi specifikumunk.

De természetes az is, hogy a hozzánk térben és időben közelebb levőt egyaránt fontosabbnak látjuk; és így minél távolabb van valami tőlünk térben és időben, annál kevesebb jelentőséget tulajdonítunk neki. A társadalomkutatók - a közgazdászoktól kölcsönözve a terminust - újabban diszkontálásnak nevezik ezt az antropológiai tulajdonságunkat.

Ezért: az emlékezés alkalmaként, tartottuk 1998-ban Pannonhalmán azt a konferenciát, amely II. János-Pál kezdeményezésére és egyetértésével Emlékezzünk: megfontolások a Soáról címmel elkészült dokumentum magyarországi, magyar nyelvű feldolgozását tűzte ki céljául. A konferencia annak idején jelentős visszhangot váltott ki a magyar nyilvánosságban; anyaga most is hozzáférhető, hiszen Magyar megfontolások a Soáról címen a Balassi Kiadó gondozásában könyv formájában is megjelent. A konferencián igen illusztris részvételt lehetett tapasztalni: a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó közösség vallási vezetői mellett a mai magyar értelmiség megannyi tagja tartotta szükségesnek megjelenését és megszólalását.

Azért tartottuk fontosnak ezt a konferenciát, mert úgy vettük észre, hogy Nyíri Tamás katolikus teológus halálával megtorpant a magyarországi zsidó-keresztény párbeszéd. Arról nem is szólva, hogy a világnak ezen a darabján - ahol élünk - annak van hagyománya, hogyan lehet szőnyeg alá söpörni a társadalom megoldatlan konfliktusait. Még csak túl figyelmesnek sem kell lennünk a mai magyar viszonyokat illetően, hogy pontosan tudjuk, hova vezet a dolgok magunktól való elhárítása. Attól függetlenül, hogy van-e ok erre vagy még az sincs.

A megoldatlan konfliktusok és az elrendezetlen dolgok előbb-utóbb láthatóvá váló gyűlölködést eredményeznek a társadalomban: aligha szükséges ezt példákkal illusztrálnom. De az eredményről, a gyűlöletről kell beszélnünk: a gyűlölet ugyanis elválaszt. Ahelyett, hogy kapcsolatot létesítene vagy tartana fent, megszakítja azt. A gyűlölet hiányt jelent: az egymásra utalt ember normális léte helyett a nem-normálisat.

Szeptember 11-e a gyűlölet szimbólumává lett. És romba döntötte sokak reményeit: a globalizáció felhőtlen áldásait vagy azt a meggyőződést illetően, hogy a multikulturalizmus valódi válasz. Romokban hever a tornyokon kívül sok minden más is. De vajon válasz-e a gyűlöletre a gyűlölet? Keresztényként nem tarthatom annak, de emberként sem; s bár talán megérthetem, hogy mi is ez az új keletű terrorban megvalósuló gyűlölet, elfogadnom lehetetlen. Ahogy azt sem fogadhatom el, hogy az el-nem-fogadás gesztusa maga is a gyűlölet gesztusa legyen. Ahogy azt sem fogadhatom el, hogy a gyűlölet kiváltó okainak megértése és megszüntetése helyett a gyűlöletbeszédet törekszünk elítélni. A gyűlölködés hangjait hallani nap mint nap rettenetes, de úgy tenni vele, mint régen a rossz hír hozóival, nem okos dolog: magunkat tesszük vele még védtelenebbé.

Nagy leckét kaptunk, de reménykedjünk abban, hogy végülis megtaláljuk rá a jó választ, a jó válaszokat. Emlékezzünk: volt-e olyan pillanat a történelmünkben, amelyben az indulatvezérelt kapkodás jelentette a megoldást. Én nem tudok ilyenről. Éppen ezért, emlékezzünk racionálisan: Platón módjára, keressük azt, ami birtokunkban van, de ha nem emlékezünk vissza rá, még véletlenül sem kínálja magát megoldásként. Ha így, racionálisan emlékezünk, emlékezésünk fájdalmas lesz: az elmulasztott lehetőségekről fog szólni (talán anyánk elszalasztott utolsó mosolyáról), vagy arról - hogy Esterházy egy nem régi mondatára utaljak - rövidesen magunkra maradunk azzal a borzalommal, ami a Soa, mert az élet rendje szerint egyaránt elhagynak bennünket túlélői és tanúi is. Kegyetlen dolog, s talán mi sem érjük meg, mire ez a fájdalom melankóliává szelidül.


(2) Mi itt és másutt mindannyian felelősek vagyunk személyes és kollektív jelenünkért és jövőnkért

Legyen fájdalmas vagy nemesedjen melankolikussá, emlékeznünk kell: a jelenért és a jövőért. Nem csak antropológiánk okán, de itt Közép-Európában sajátos társadalomtörténetünk sem ment fel ez alól. Nekünk ugyanis, ma élő embereknek se elegendő időnk, se elegendő energiánk nincs ahhoz, hogy múltunk nélkül oldjuk meg a jelen és a jövő problémáit. Ha nem tanulunk meg valóban együtt élni (és nem csak egymás mellett), ha nem tanulunk meg bánni mindannyiunk minden emlékével és értékével (és nem csak azokkal, amelyek beleillenek saját világképünkbe), akkor bizony nagy baj van. Minden másnál nagyobb.

A jelenünkért és a jövőnkért ugyanis csak és kizárólag bennünket terhel a morális súly. Azért, hogy a társadalmi közjó minél inkább mindannyiunké lehessen. Azért, hogy egyetlen magyar: zsidó-magyar, keresztény-magyar, sőt egyetlen nem-magyar se maradjon kívül ezen, a társadalom életképességet adó szövedékén; vagy ahogy máskor mondanánk Max Weberrel: a társadalmi integráción.

És ez a morális felelősség manapság az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdéseit is magába foglalja. Manapság a zsidó-keresztény párbeszéd nem merülhet ki az emlékezésben. Eltérő tapasztalatainkat is annak érdekében kell egyesítenünk (és egyáltalán nem egységesítenünk), hogy általa hatékonyabban oldjuk meg az előttünk álló feladatokat.

A MPR ebből a mentalitásból kiindulva kezdeményezte 2000-ben a katolikus, a református, az evangélikus, a zsidó, az adventista és a baptista közösségek konferenciáját a budapesti Scheiber Sándor Gimnáziumban a vallások szerepéről Magyarország európai integrációjában címmel. Ennek anyaga is hozzáférhető a Balassi Kiadó jóvoltából. És ugyanezért tartottunk ugyanazokkal 2002. novemberében Debrecenben konferenciát arról, hogy van-e, s ha igen mi az értéke a vallások együttműködésének a mai Magyarországon. Remélhetőleg ebből is lesz kötet.


(3) Soha-meg-nem-szűnő emlékezésünk és elháríthatatlan felelősségünk minden megnyilvánulásának méltósággal telinek kell lennie.

S végül valamit arról a minőségről, amit méltóságnak nevezünk. Talán nem az emberi méltóságról mondanék valamit, bár e nélkül értelmetlen arról a méltóságról beszélnünk, ami abban a módban mutatkozik meg (vagy nem mutatkozik meg), ahogy tesszük a dolgainkat. És éppen erről van szó: tegyük úgy a dolgainkat, hogy mutatkozzék bennük méltóságunk.

Mert ez, ez a méltóság, dolgainknak és emberségünknek a mércéje. Megtanulhatjuk Kertész Imrétől. S mintha az látszana, hogy a magyar társadalom - legalábbis részben - még ezen tanulás előtt áll. Vagyis van dolgunk. Segítsük magunkat, hogy mindannyian felismerjük: ennek a méltóságnak nincs alternatívája.

Ez a méltóság nagyon különös dolog. Például bármelyikünkkel megeshet, hogy hiába is éli az életét méltósággal, ha nincs aki ezt észreveszi vagy elismeri, akkor a méltósága nem lehet az, aminek lennie kellene. Méltósággal felemelni a fejünket (igaz, lehorgasztani is) csak mások odapillantása közepette lehetséges. Ezt a méltóságot egymásnak adjuk - vissza. Kölcsönösséget feltételez: a másikat.

Ha azonban nem alapozzuk meg a magunk minőségével, akkor a soha-meg-nem szűnő emlékezésünk gyűlöletté válik; ha nem alapozzuk meg a magunk minőségével, akkor felelősségünk legnemesebb szándékú megmutatkozása is kellemetlen tudálékossággá válik.

A személyesség és a méltóság jelentőségének megnövekedése: ez szeptember 11. következménye, szerintem.

 

Hölgyeim és Uraim, köszönöm a figyelmüket.

 


a lap tetejére